Ne szórakozz A Konyhával!

|

A bűn királynői

Ollie Masters és Ming Doyle Vertigo-képregénysorozatának adaptációjából új közelítésmódú bűndráma is születhetett volna, ám a végeredmény csupán a tavaly bemutatott Nyughatatlan özvegyek erőtlen parafrázisa lett.

Remek lenne A bűn királynőit díszes társaságban látni. Napjainkban a Wonder Womantől a Csekély esélyig számtalan történet hagyatkozik a progresszív női szemszögre. Ugyanígy gondolkodott a World Trade Centert és a Straight Outta Compont papírra vető, rendezőként most debütáló Andrea Berloff is – filmjében három, bebörtönzött férjeik nyomdokaiba lépő asszony ugrik fejest a gengszterbizniszbe 1978-ban, New York ír negyedében, Hell’s Kitchenben.

Innentől csak úgy zúdulhatnának a remek ötletek, és noha látszik, Berloff nagyon is tisztában van ezekkel, pusztán félgőzzel dolgozza ki ígéretes témáit. Klisék halmába ágyazódik A bűn királynői soha ki nem bontakozó kreativitása: csupán 103 perces játékidő jut olyan felmerülő kérdésekre, amelyek inkább 2 órát igényelnének. Szó esik a család természetrajzáról, a nők folyamatos elesettségéből fakadó erőszakos visszavágásról, de a film tablót is rajzolna a szervezett bűnözés korabeli helyzetéről vagy a hatóságok ’70-es évekbeli szerepéről. Összetett feminista gengszterfilmnek kíván tűnni a mozi, de valójában csak paneleket böfög fel. Berloff potenciális karakterdrámákat hagy elsikkadni, vágtázó tempóban rohan előre a cselekményfordulatok tengerében. Belső vívódások helyett külső konfrontációk izgatják az író-rendezőnőt, így A bűn királynői tét nélküli, zavaróan üres figurákat tologató hóbelevancként okoz csalódást.

Elisabeth Moss, Tiffany Haddish és Melissa McCarthy

Nagyszerű gárdát pazarolnak el a készítők, az ún. Konyha bűntrióját alkotó színésznők, Melissa McCarthy, Tiffany Haddish és Elisabeth Moss olykor – amennyiben az ügyetlen sztoriszövés, a fésületlen forgatókönyv vagy a slendrián rendezés hagyja nekik – villantják is az oroszlánkörmeiket, ám többnyire csak a jellegtelen cselekmény fordulataihoz asszisztálnak. McCarthy nőalakja urát és csemetéit féltő anyatigrisként lép elénk, Haddish karaktere Pam Grier blaxploitation-hősnőit (Coffy, Foxy Brown) idézően követeli magának a torta legnagyobb szeletét és piszkolja be a kezét, míg A szolgálólány meséjével sztratoszférába repült Moss bántalmazott nőként túlkompenzáló erőszakkal üzen hadat a paternalista tekintetnek. Látszólag három csodálatosan realizálandó karakterívet kapunk, Berloffnál azonban mégis parlagon hevernek. Többnyire ugyanis a rendezőnő csak kimondatja hősnői vaskos gondolatait, de sosem érezzük a mögöttük húzódó döntések, fájdalmak súlyát. A McCarthy játszotta Kathy-t szerető kölykök és hűséges férj ülik körül a vacsoraasztalnál, ahol annak rendje és módja szerint bájolognak, Haddish figurája, Ruby jól odamond az őt sarokba szorító alfahímeknek, halálba taszítja a lépcső tetején álló undok maffiózó-anyósát, a Moss alakította Claire férje és más hímek ütéseit nem tűrve hulladarabolásban, fegyverhasználatban szerez jártasságot, majd irritáló gyerekességgel örvend a ravasz meghúzásának. Utóbbi fejlődésíve csaknem paródiába illik – A bűn királynőiben nem árnyalt érzelmek közvetítik a figurák pálfordulását, hanem egy gyorsan lezavart fejlövés, egy agyonkoptatott mondatokból építkező tárgyalás bűnözőkkel vagy unalomig ismert házastársi és családi melodrámák.

Idővel még a hölgyek domináns matriarchális perspektívája is kérdőre vonható: Kathy és a többiek hosszú ideig ugyan magukról gondoskodva törnek a csúcsra, de végül egy olasz maffiózó segítségét kérve betonozzák be a helyüket, így sebes iramú karriertörténetükben ők igazából nem is öntudatos self-made womenek, hanem bár ügyeskedő, de mégis csak egy újabb, csalfa férjeiknél valamivel bölcsebb páterre támaszkodó alárendeltek. Berloff természetesen úgy gondolja, jobb nem gondolkodni a logikai bakugrásokon, a sodró lendület majd feledteti a hibákat. Igaz, A bűn királynőin valóban nehéz unatkozni, ám az árulással, felbomlani látszó nőegylettel, rendőrség és zsiványok érdekszövetségével tűzdelt fabula jócskán leveszi a fókuszt a hölgyek előremenetéről, több felesleges és kidolgozatlan mellékszállal terhelve a mozit. Berloff pedig nem elég ügyes kezű rendező ahhoz, hogy a mind jobban széteső történetet hirtelen egyberántsa – a karakterek voltaképpen átmenet nélkül állnak egyik oldalról a másikra, az erőviszonyok bemondásra, egyik jelenetről a másikra formálódnak tetszőleges irányba.

Hiányzik az átkötés, a valódi dráma előkészítése, kifejtése, majd ránk szabadítása, pillanatról pillanatra ugráló, hanyag írással, rendezéssel pedig csak olyan tételmondatok jutnak a szereplőknek, mint „A család a legfontosabb.”, „A férfiak szemetek.”, „Mi vagyunk a legjobbak!”, „Számíthatsz rám.” – gyakran mintha egy 20 évvel ezelőtti, saját idejében is kínos tévékrimi kivágott jeleneteivel rémisztgetnék a nagyérdeműt. A fejetlenségre pedig az ugyancsak semmiből érkező, sokáig az indulatok elszabadulásával kecsegtető finálé rakja fel a koronát: újabb szövetség alakul, de A bűn királynőinek már nehezére esik magyarázattal szolgálni a végső, ki tudja, hányadikként prezentált-csavart fordulópont okára. Egyszerűen csak lemond a nézőről, sőt, a minimális logikáról is és csak egy összecsapott tanulságot hagy nekünk: a főszereplő csajbandával tilos ujjat húzni, a hősnők büszkeségtől duzzadva válnak félelmetes individualistákká és mondják kamerába rokonoltalmazó téziseiket.

Berloff debütrendezése nem totális kudarc, a rendezőnő, ha mást nem is, legalább atmoszférát képes teremteni, az éjszakai New York panorámája szemet gyönyörködtet, a füstös, bűzös, papírhalmoktól zsúfolt sikátorok, kietlen külvárosok, ütött-kopott lakások vágóképe egész korrekt ’70-es évekbeli időutazással érnek fel, de hiába beszédes a felszín, ha a karakterológiára óhajtozó mélység gyötrően hallgat.

A bűn királynői a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: