Gordon Ramsay-t a moziba?

|

A bűn királynői

Andrea Berloff első rendezése ígéretes feminista gengszterfilmnek tűnt, bár félő volt, hogy nem lesz képes megugrani a Nyughatatlan özvegyek lécét. A kérdés azonban inkább az, hogy a Berloff- vagy a Gordon Ramsay-féle Hell’s Kitchen való inkább nagyvászonra?

A bűn királynői című film koncepciója alapján legtöbbünknek valószínűleg Steve McQueen tavalyi rendezése, a Nyughatatlan özvegyek jut eszébe. Mindkét alkotás feminista felhangú, a férjeik által cserbenhagyott nőket mutatja be, akik kezükbe véve az irányítást megküzdenek családjukért és saját magukért. Azonban a listán nincs több kipipálható közös elem, és kár abba a kellemes hitbe ringatni magunkat, hogy A bűn királynői csupán a McQueen-mű által magasra rakott lécet nem képes megugrani, ugyanis aki nem látta a Nyughatatlan özvegyeket, az is a közönség elleni bűntettként fogja aposztrofálni a filmet.

A 2015-ös DC/Vertigo képregényadaptáció az 1970-es évek New Yorkjában, az ír maffia által uralt negyedben, a Hell’s Kitchenben játszódik, ahol három bandatagot letartóztat az FBI. Feleségeik, Kathy (Melissa McCarthy), Ruby (Tiffany Haddish) és Claire (Elisabeth Moss), egyedül és pénz nélkül maradva egy ideig bíznak az új bandavezér támogatásában, de hamar rájönnek, hogy jobban járnak, ha összefognak és maguk végzik a piszkos munkát.

A rendező, Andrea Berloff, íróként az Oscar-jelölésig is jutott, ráadásul egy elég impozáns szereplőgárdát sikerült megszereznie, az alapötlet pedig működőképes: a gengszterfilmeket még mindig imádják a nézők. És habár a zsánerre jellemző klasszikus felemelkedés-bukás dramaturgia többször (!) is megismétlődik a játékidő alatt, a film semmilyen hangulatot nem jelenít meg, iszonyatosan kapkodó ritmusa miatt pedig a hangsúlytalan jeleneteket mintha ad hoc jelleggel pakolták volna egymás után. A vágást illetően hatalmas a káosz, főként egy-egy mellékszereplő megjelenésekor érezni a történetben a kivágott szcénák okozta tátongó lyukakat, emiatt pedig nem hat koherensnek a mű – bár a fő szálat sikerült egyben tartani, a logikátlanságok tömkelegét így sem tudták elkerülni.

Ezen tovább ront a tény, hogy a karaktereket sem ismerjük meg. Mindegyikük más helyzetben van: míg Calire-nek, akit napi szinte vert a férje, maga a megváltás a szabadságvesztés, addig Kathy ezt valódi veszteségként éli meg, de ezt is csupán nagyon felszínesen láthatjuk. Míg McQueen minden oldalát megmutatta annak, hogy min mennek keresztül azok a nők, akik kényszerből a férfiköszpontú alvilág részévé, majd annak irányítóivá válnak, addig Berloff érzelmileg semmibe sem von be minket, egyik főszereplőről sem tudunk semmit, csupán azt láttatja, hogy mennyivel jobbak az „ostoba” férfiaknál.

A jellemfejlődést szintén mellőzi A bűn királynői: nincsenek fokozatok, karakterdrámák, pedig a férje által vert, visszahúzódó Claire-nek, aki 5 perc alatt csillogó szemmel gyilkolja halomra az embereket, majd darabolja fel őket, személyiségét tekintve hosszú utat kellene bejárnia. Ennek ellenére mindhárman pillanatok alatt kitanulják a „szakma” fortélyait, holott nyilvánvaló, hogy egyikük férje sem vonta be őket soha alvilági ügyleteibe. (Abba már bele se menjünk, hogy egyetlen gengszterfilmben sem élték volna túl már az első húzásukat sem…) Azonban nem látunk be a színfalak mögé: nem tudjuk meg, hogy milyen nőnek lenni a férfiközpontú alvilágban; hogyan élik meg főhőseink az életükben bekövetkező radikális változást, az árulásokat; kit milyen érdek mozgat; és egyikőjük arcán sem látjuk a bűntudat okozta gyötrelmet.

Az, hogy a The Kitchen emellett még feminista manifesztum is akar lenni, az az önmaga farkába harapó kígyó iskolapéldája. Ugyanis a girlpower nem áll meg ott, hogy a háziasszonyok öntudatra ébrednek és megtapasztalják saját erejüket, hanem embertelen tetteik elkövetése során is azt sugallja, hogy annyira erős nők, hogy le kellene velük pacsiznunk. A feminista elemeket sokszor kínos helyeken és túl nagy adagban méri, ugyanakkor nem foglal állást amellett, hogy mindkét nem ugyanolyan mértékben képes a kegyetlenségre. Emellett a film nemhogy nem ítéli el főhőseit immorális tetteik miatt, szinte Teréz anyákként tünteti fel őket: a védelmi pénz beszedése szinte nemes feladat a részükről; egy másik banda kiszorításával igazából a helyiek megélhetését segítik; a rokonok, barátok, ellenfelek meggyilkolása pedig csupán „szükséges rossz”.

A bűn királynői ezáltal pedig egy olyan mozi hatását kelti, amit mintha csupán azért hoztak volna tető alá, hogy meglovagolják a Nyughatatlan özvegyek sikerét, még inkább aláhúzva a girlpowert és a női gengszterfilmek létjogosultságát. Azonban egyik szereplővel sem tudunk azonosulni, egyik szcéna sincs ránk hatással, emellett pedig semmilyen hangulatot vagy érzelmi állapotot nem jelenít meg a rendezőnő. Habár a korabeli miliő, a mikrotársadalom bemutatása hibátlan, a soundtrack gondosan összeválogatott, a vágás kapkodó és rendezetlen, a dialógusok pedig fájdalmasan rosszak. A feminista hangvétel annyira rosszul sül el, hogy a végkifejlethez érve csupán a férfi karakterekre tudunk szimpátiával tekinteni, mivel a nőkkel ellentétben kizárólag ők rendelkeznek olyan erényekkel, mint az igaz szeretet vagy a tisztesség. Ezek összessége pedig annyira élvezhetetlenné és felejthetővé teszik a keresztanyák történetét, hogy jobban jártunk volna, ha a Gordon Ramsay-féle Hell’s Kitchen kerül a vászonra.

A bűn királynői a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: