A besúgó 1-6. / HBO Max
Némiképp tendenciózus figura, akinek kedvenc szófordulata az Elmondom, mi fog történni… A hitvallása pedig, hogy nem a köldökünket nézzük, hanem hadsereget építünk. Azaz háborúzik. A magyar szabadságért küzd tekintélyelvű alapon. Miközben a Kölyköd voltam szól a nyolcvanas évekből.
Az utóbbi évek egyik legnézhetőbb magyar tévésorozata több sebből vérzik. A rendszerváltást megelőző években játszódó sztori két legyet akar leütni egyszerre – és ez sok neki. Azoknak a rendszer ellen szervezkedő ifjaknak a történetét idézi meg, akikből a rendszerváltás után kialakult a mai politikai elit, miközben az ’56 utáni magyar történelem alattomos brutalitását is szeretné bemutatni. Az előbbi minden szempontból ütős ötletnek tűnik – írója Szentgyörgyi Bálint –, az utóbbit viszont már nem igazán sikerül összehozni. A puha diktatúra éveiben játszódó sorozat ily módon ugyanis kénytelen belekeverni a sztoriba a hatvanas, hetvenes évek jóval keményebb társadalmi miliőjét, ezért folyamatosan az az érzésünk, hogy elveszítjük a valóságos történelmi kort.
https://youtu.be/ob1unAM_W7k
Légüres térben mozgunk.
Van benne ugyan kollégium, beszervezés, foci, sör, pálinka, rendszerváltásra készülő ellenzéki kör élén a kommunista államhatalom ellen küzdő, mélyen tekintélyelvű diákvezetővel – Száva Zsolttal –, a másik oldalon pedig egy faluról jött, zsarolással beszervezett kollégiumi diákkal, Demeter Gerivel, de a társadalmi közeg valósága, maga a kor – a megrendítőbb hatás kedvéért – ki-kibillen a saját keretei közül. Ez az ellentmondásosság nyomot hagy a főbb karaktereken is. A besúgó gyerek felváltva dörzsölt és naiv, jelleme széttöredezik, kicsúszik a kezeinkből, a demokratikusabb berendezkedést megcélzó ellenzéki lázadók vezére pedig diktatórikus alapon simán eluralkodik a többieken. Némiképp tendenciózus, ráerőltetett személyiségjegyekkel fölruházott, alkalmanként önellentmondásba keveredő figura, akinek kedvenc szófordulata az Elmondom, mi fog történni… A hitvallása pedig, hogy nem a köldökünket nézzük, hanem hadsereget építünk. Azaz háborúzik. A magyar szabadságért küzd tekintélyelvű alapon.
Miközben a Kölyköd voltam szól 1981-ből.
A kommunista rendszer működésének zanzásított, némiképp didaktikus történetébe bepillantást engedő sorozat kezdettől nagy népszerűségnek örvend, ami a történelmi tényeken túlnyúló fordulatossága mellett annak a (mondjuk így) játéknak köszönhető, amelyben a rendszerváltás előtti évek fiktív karaktereiben a mai közélet szereplőit véljük felfedezni. Ehhez olyan kapaszkodókat kapunk, mint például a rendszerváltó korszak emblematikus mondata, a „Ruszkik haza!”, vagy az a borzongató tény, hogy egy adott helyen az „Álmodjunk nagyot” is elhangzik…
A besúgónak pont a besúgó a legbizonytalanabb pontja.
Az öccse egészségi állapotával megzsarolt címszereplő íróilag nem túl erős, lebegtetett figura, karakterét sokszor a kívülről ráerőltetett, obligát fordulatok diktálják. (Ellenőrizhetetlen információk szerint Hollywoodban létezik egy számítógépes program, amely először csak gyengéden figyelmezteti, majd konkrétan fejbe csapja az írót, ha adott időegységenként nem tesz a forgatókönyvbe egy váratlan fordulatot…) Még az sem tiszta, hogy a zsarolás hálójában vergődő figura negatív karakterének hezitálása valóban jellemformáló erő-e. Jellemfejlődése, ha van is, többnyire művi és életszerűtlen. Pont azok a vonások, mikroelemek hiányoznak belőle, amelyek – a cím sugallata szerint – „a” besúgóvá, vagyis a létező szocializmus történelmi léptékű alakjává teszik.
A két alapfigura, Patkós Márton Száva Zsoltja és Váradi Gergely Demeter Gergője abban különbözik, hogy míg az előbbi hiteles figurává formálja karakterének egyenetlenségeit, utóbbinak kevésbé sikerül egységbe foglalni. A legtöbbet a ziccerszerepekből hozzák ki a szereplők, a hithű kommunisták karakterei, élen a Demeter tartótisztjét adó Thuróczy Szabolccsal. S miközben a sorozat bevallva-bevallatlanul a jelen gyökereit keresi, időnként idiótának nézi a saját szereplőit. Példának okáért egyik sem érti, mit jelent az a szó, hogy rambó. De végül nem a Sylvester Stallone-féle Rambót nézik egy zártkörű vetítésen, hanem a „haldokló nyugat” egy másik opuszát, az Al Pacino-féle Sebhelyesarcút. Ebben az országban a pénz az úr. Ha pénzed van hatalmad is van. És ha már van hatalmad, akkor dől a lé. Hangzik el a vászonról, s mit ád Isten, erre a dialógusra lép be a fennálló rendszer ellen küzdő Száva…
A negyedik rész azután egy meglepő írói fordulattal átmegy esetlen viccelődésbe. Puskás Grosicsnak, Puskás az Aranycsapatnak, suttogják az államiak a voki tokiba, miközben a kommunista hatalmat megdönteni kívánó, sátraikat békésen pakolászó ifjakat akarják lerohanni. Ám nagy döbbenetükre megérkezik a Kommunista Ifjúsági Szövetség vörösre festett autóbusza, egyenesen az ötvenes évekből… Közben befigyel egy kis Fényes szelek (hommage à Jancsó), és egy adott ponton teljessé válik a zűrzavar. Olyan, mintha egy koherens sztoriba valaki beírogatott volna kínosan viccelődő, úgymond nézőbarát részeket, hogy fogyaszthatóbb legyen a történet. De közben nem pontosan értette meg az alapsztorit. Így talán népszerűbb lett (bár nem vagyok benne biztos), de cserébe végképp kilőtte azt a lehetőséget, amivel a csehek, lengyelek már több alkalommal éltek, hogy fogyasztható formában, de valósághű fordulatokkal, azaz komolyan nyúljon az ország történelméhez.
Marad tehát a hatodik részre önmagát teljes mértékig fölvállaló szappanopera (a besúgó a tartótisztje lányába szeret bele tisztára véletlenül), valamint a lóláb, ami kilóg. Azaz a jelenre való utalások, a politikai pikantéria, a valóságot manipuláló Ki kicsoda-játék, amely a nézőre kikacsintgatva tartja ébren a figyelmet. Nem szeretném, hogy egyetlen, leválthatatlan férfi legyen az ország élén. Mondja a rendszer ellen lázadva a képzeletbeli Száva Zsolt, és mi eljátszhatunk a történelmi léptékű gondolattal, mi történik egy-két évtized múlva, ha a rendszerváltás után ő kerül hatalomra.