Nagy hal a filmes óceánban

|

A bálna

Darren Aronofsky legújabb filmje azon kivételes alkotások egyike, mely kétórás játékideje alatt pont annyira tudja megnevettetni a nézőt, mint amennyire megríkatni is. Az ilyen filmeket, melyek a két érzelmi végpont között ennyire kiegyensúlyozottan lavíroznak, alaposan meg kell becsülni.

Aronofsky-t sosem izgatták különösebben az átlagemberek. Karakterei általában valamilyen periférián, szélsőséges módon és körülmények között élnek, valamiben túlhajtják magukat, mely idővel önpusztító, a környezetükre pedig toxikus lesz. Életvitelükkel, illetve saját démonaikkal küzdenek, ami nincsen másképp legújabb mozijában, A bálna című filmben sem.

Az egy térben játszódó történet főszereplője Charlie (Brendan Fraser), a végletekig elhízott, étel-hedonista és munkamániás, középkorú, homoszexuális tanár. A film időbeli kerete pont annyira szűkös, mint Charlie lakása, azaz egy hét, mely intervallum alaposan megváltoztatja főszereplőnket és környezetét egyaránt.

A tizenhét éves lányától (és a társadalomtól) rég eltávolodott esszé specialista online kurzusokat tartó férfit egykori partnerének öngyilkossága sodorta le a lejtőn, melynek következtében lett olyannyira túlsúlyos, ami már az életét veszélyezteti. Ez a szélsőséges egészségi állapot és annak fokozódó tünetei vezetik őt oda, hogy felvegye rég nem látott lányával a kapcsolatot és helyrebillentse életét amennyire lehet.

Brendan Fraser

A mindössze öt szereplős kamaradarab (na jó, hat, ha a pizzafutárt is beleszámítjuk) nem kapkod, lassan, komótos tempóban bontja ki a szereplők háttértörténetét és az egymáshoz, sőt a szereplők önmagukhoz való viszonyrendszerét is. Teszi mindezt úgy, hogy gyakorlatilag minden fontosabb témakörről kommunikál, amiről az emberi kapcsolatok mentén érdemes: család, barátság, szerelem, őszinteség, hit, törődés, magány és bűntudat kusza útvesztői abszolút klisé- és sallangmentesen manifesztálódnak, rendkívül plasztikus karakterek tálalásában ráadásul egyetlen lakásba sűrítve mindezt.

Az Oscar díjra is jelölt Brendan Fraser alakítását (mely óriási mérföldkőnek számít a színész életében) jóval megelőzte híre, mely nem túlzott egy szikrányit sem: Frasernek nem csak termete, de alakítása is egyszerűen óriási. Játéka katartikus, elementáris brillírozás, mely nem csak a jelölést, de az Oscart is teljesen megérdemelné (bár a konkurencia kőkemény, ott van például Colin Farrell, akinek szintén első jelölése, és aki szintén elképesztőt alakít A sziget szellemeiben).

De nem csak Fraser játéka érdemel dicséretet, a mellékszereplők is érzékenyen, hitelesen alakítanak, főleg a szintén Oscar esélyes Hong Chau, aki Lizt, Charlie legközelibb barátját formálja meg.

Hong Chau

A film humora pont annyira erős, mint a drámai részek, mely sosem ítélkezik, csak az emberek esetlenségén talál fogást, azon a kétségbeesett próbálkozáson, ahogyan megpróbálják megérteni egymást, közelebb kerülni a másikhoz. Ha pedig olykor Charlie termetén nevetünk, az vagy saját magán történő viccelődése, vagy Lizé, ami nem lépi túl soha az ízléstelenség határát, mégis vicces.

A film akkor sem tör pálcát Charlie felett, mikor az egyik legsokkolóbb jelenetben a férfi evési rohamot kap és gyakorlatilag olyan ételpusztításba kezd, ami megmagyarázza kóros elhízását, de addigra már kiderül, hogy ez a fajta addikció nála milyen pszichológiai megrázkódtatások és traumák következménye, ami miatt csak esendőségét látjuk és sajnáljuk a sokkal jobb sorsa érdemesebb férfit.

Ez a jelenet amúgy gyönyörűen tetten éri az addiktív viselkedést, mert Charlie kajarohamát pont az váltja ki (legalábbis katalizálja a mélyebben gyökerező problémákat), hogy a pizzafutár, akivel csak zárt ajtón keresztül kommunikál meglátja őt, amitől (azaz Charlie külsejétől) leplezetlenül elszörnyed. Azért eszem sokat, mert letör, hogy így nézek ki és azért nézek így ki, mert sokat eszem a függőség egyik alattomos lenyomata.

Ty Simpkins

A tragikus lavinazuhatag történeti kezdete pedig egészen biztosan nem lesz mindenkinek az ínyére. Charlie partnerének Alannek öngyilkossága egy New Life nevű keresztény közösséghez kapcsolódik, ahova Alan családi gyökerek mentén tartozott, amit szeretett és áhított és ahonnan kitaszították, mikor a férfi Charlival kezdett járni és élni, amit Alan képtelen volt feldolgozni.

A történet elején tetőzi, hogy Thomas (Ty Simpkins) a fiatal New Life-os hittérítő toppan be Charliehoz és segíteni próbál a férfin, mikor az pont rosszul van. Thomas, aki ezután naponta visszatér Charliehoz elhivatott vallási nézetei miatt szintén fontos katalizátora lesz a múlt feltárásának. Thomas barátságot köt Charlivel, de az a barátság széthullik, mikor kiderül Thomas vallási szűrőin keresztül bűnösnek látja a férfit (és Alant is) homoszexuális hajlamuk miatt.

Továbbá csodálatos interpretáció, ahogyan Charlie egy évekkel ezelőtt megírt esszén keresztül kapcsolódik lányához, Elliehez (Sadie Sink), akinek nagyra becsüli írási kvalitását. Bár régóta semmilyen személyes kapcsolatban nincsenek, Charlie minden papírra vetett szót tud kívülről, mely fogalmazás, az esszéírást tanító férfi számára bizonyíték, hogy Ellie különleges, nem csak szülői, de objektív szemmel is. Az esszé ráadásul a Moby Dick elemzése, Ellie markáns gondolatai a fehér bálna üldöztetéséről és az illúziók kergetéséről, mely jól reflektál a film alapszituációjára is.

Sadie Sink

Hogy lányának (aki az egész világ ellen lázad, a tiniknél jóval dacosabban és rendhagyóbban) segítsen megtalálni a helyes, önazonos, gyűlöletmentes utat, Charlienak igencsak kevés ideje marad, de mivel minden erejével próbálja megérteni lányát, rájön, hogy Ellie a gyűlöletrétegek alatt igenis jó ember. Charlie pedig a legőszintébb pillanatában, a film egyik érzelmi csúcspontján, elmondja Liznek, hogy az emberek nem képesek arra, hogy ne törődjenek egymással. „Az emberek csodálatosak.” Suttogja Charlie könnyes szemmel, ami alapkonklúziója lesz a történetnek, melyet abban a pillanatban az ember tényleg elhisz neki, ami olyan varázs, amit nagyon kevés film képes hitelesen prezentálni álszentimentalizmus nélkül.

A filmmel egyetlen apró probléma van csak, ami főleg a zene és fényképezés kettősségének enyhe érzelmi túlcsordulása. Charlie emocionális kitöréseit olykor olyan pátoszi szimfonikus zene kíséri, amitől a dolog kissé didaktikussá válik, csak úgy, mint a napfény csillanásai az utolsó jelenetben.

Szerencsére csak igen kevés példa van ezekre és nem öli meg az adott pillanatot, de minimálisan azért kizökkentően hat.

A bálna szinte tökéletes filmélmény, mely szépen és finoman prezentál minden fontosabb motívumot, amivel az embernek idővel szembe kell néznie élete során. Érzelmi hullámvasút, aminek a végén jófajta szédülés kíséri el a nézőt még egy darabig.

A bálna a Magyar Filmadatbázison

CÍMKÉK: