1956 filmen és az irodalomban
Irodalmunk vagy filmművészetünk mondott-e többet, hitelesebbet ’56-ról, a forradalmunkról?
Megáll az idő Znamenák István, Kakassy Ágnes és Őze Lajos Rendező: Gothár Péter Fotó: Jávor István, Fortepan
Ha versenyt hirdetnének, irodalmunk vagy filmművészetünk mondott-e többet, hitelesebbet ’56-ról, a forradalmunkról – nehéz helyzetben lenne az ítélkező társaság. Ráadásul külön-külön kellene számba vennie a rendszerváltás előtti és utáni alkotásokat. Azokról az októberi napokról sokáig csak a képes beszéd formájában vagy sehogyan sem lehetett megnyilatkozni. (No persze elítélőleg igen, de azok a darabok már a maguk idejében is kívül estek a művészet fogalomkörén.)
Akkor itt fogunk élni
Ne legyünk igazságtalanok, volt egy rövid ideig tartó kegyelmi állapot. 1957-ben, amikor a rendcsináló diktatúra szelleme még nem hatolt be mindenhová, készült egy őszinte hangvételű filmünk. Boldizsár Iván írta az Éjfélkor forgatókönyvét, melyben persze erkölcsi ítélettel sújtja a korábbi háttérbe szorítottsága miatt „disszidáló” fiatal táncosnőt, de Révész György rendezése legalább hangulatában hitelesen idézte föl a menni vagy maradni kérdésének tragikumát.
A hatvanas évek eleji megújulásig, az úgynevezett konszolidáció kezdetéig filmgyártásunk és irodalmunk csak mocskolni tudta az októberi napokat. A zuglói filmgyárban sorra készültek a forradalmat gyalázó művecskék (Tegnap, Az arcnélküli város, Virrad). Keleti Márton, a régi rendezőgárda ősbölénye járt élen ezek kivitelezésében. Hathatós irodalmi segítsége volt: Dobozy Imre szállította az alapanyagot. Szélvihar című drámája volt az egyik megfilmesített politikai fércmű; ezt a darabot tette aztán helyére évtizedekkel később Jeles András rendezésében a Monteverdi birkózókör.
Megáll az idő, 1981 Znamenák István, Őze Lajos
Más kincstári írók is versengtek egymással és Dobozyval a forradalom elítélésében. Berkesi András (Októberi vihar, Vihar után) és Darvas József (Kormos ég) vállalta az agymosás hálátlan, de irodalmi pozíciójukat erősítő feladatát. Nem vonjuk kétségbe, hogy hittek abban, amit papírra vetettek, ám egy pillanatig sem törekedtek arra, hogy árnyalt képet rajzoljanak azokról a valóban viharos napokról.
Sánta Ferencé az érdem, irodalmunkban ő szólt először őszintén és a szubjektív átélés erkölcsi hitelével a forradalomról. A Húsz óra történelmi távlatba helyezte a négy egykori szegényparaszt ’56-ban zajló drámáját. Nem véletlen, hogy a filmesek szinte azonnal lecsaptak a nagysikerű riport-regényre. Fábri Zoltán izzó hevületű képsorokban fogalmazta újra a könyvet. A fogadtatás pikantériája, hogy műve a következő, 1965-ös moszkvai fesztivál nagydíját nyerte el.
Más filmesek sem maradtak le a tisztultabb ábrázolási lehetőségek kihasználásában. Herskó János már 1963-ban letette az asztalra sokat vitatott Párbeszéd című alkotását. Ő is történelmi kontextusba ágyazva mutatta be a forradalmat és annak előzményeit. Filmje egy kommunista házaspár szemszögéből, gyötrelmes önvizsgálat keretében állt ki a szükséges megújulás mellett. A múltat be kell vallani, anélkül nincsen továbblépés – ezt sugallta minden képkockájával, miként Kósa Ferenc Tízezer napja is. Kósa alkotása érdekes viszonyban áll Fábri Húsz órájával. Egyszerre készült a két film, mindegyikük a magyar parasztság több évtizedes útját mutatta be, a feudalizmusból a meg nem valósuló kommunizmusba vezető véres erőszakkal terhelt utat. Csakhogy a Tízezer napot jó két évre dobozba záratta a hatalom, így hatását csak később fejthette ki.
Gothár Péter: Megáll az idő
A forradalmunkat elítélő mű ezután már nemigen született, ha nem számítjuk ide Mesterházy Lajos 1967-ben publikált terjedelmes regényét, a Férfikort. Íródott viszont egy méltatlanul elfelejtett, ám a történelmi mindennapokról pontos látleletet nyújtó regény Goda Gábor tollából. Az 1963-ban megjelent Poldini úr az örök kispolgár gyilkosan szatirikus jellemrajza. A regény címszereplője óvatosan visszahúzódva figyeli az eseményeket, s amikor mindenki véleményt nyilvánít, ő hallgat, vagy patikamérlegen adagolja a szavait.
Azok az íróink, akik tevőlegesen élték át a történelmi napokat, és később börtönnel vagy szilenciummal bűnhődtek, mások bőrébe bújva tudtak érvényes mondanivalót megfogalmazni a Kádár-kor éber eszmecsőszeinek rosszalló pillantásaitól kísérve. Nem a nagyszabású történelmi tabló módszerét választották, mert azzal nem lehetett az igazságot megközelíteni. Déry, Örkény, Galgóczi a kispróza, a novella eszközéhez nyúltak, s kiderült, hogy abban nagy lehetőségek rejlenek.
Déry Tibor elbeszélései a magánéletet állítják középpontba, s annak tragikus elváltozásaiban mutatják föl a forradalom hatását. Alakjai mind vétlen áldozatok, megszenvedik a történelmi vihart. Az idős házaspár lakásába egy sebesült felkelő menekül, s miközben az asszony orvosért siet, egy eltévedt golyó a halálát okozza (Philemon és Baucis, melyből tévéfilm is készült). Az 1962-ben íródott Két asszony Makk Károly Szerelem című világhírű filmjének irodalmi kiindulópontja lett. Örkény István novellájának (Fohász) házaspárja a forradalmi napokban eltűnt fiukat keresik – a hullaházban. Galgóczi Erzsébet magányos tanítónője egy hasonlóképp magányos civil rendőrtiszttel ismerkedik meg, aki azokban az őszi napokban a felkelést leverők oldalán állt (Kettősünnep).
Ezek a novellák azt bizonyították, hogy ’56-ról – nem csupán cenzurális okok miatt – egyelőre csak a magánélet szintjén lehetett igazat mondani. A nagyobb léptékű, történeti hitelű áttekintéshez hiányzott a megfelelő távlat. A regényírás sem maradt azonban néma a Kádár-korszakban. Karinthy Ferenc 1982-ben publikálta Budapesti ősz című munkáját, címével is utalva a szerző korábbi, 1945-ös témájú írására. Ez a regény azonban – nem írói – erkölcsi kudarc. Főhősét beleviszi az október végi, november eleji események sűrűjébe. A történelem mellékalakja, aki előbb kiszabadítja a börtönből apját, az egykori csendőrt, majd pár nappal később a Köztársaság téri vérengzésben lelövi őt. Hiteltelen történet: a közlés érdekében tett engedmény ez az apagyilkosság.
Nádas Péter nagyregényében (Emlékiratok könyve) is szerepel ’56. A temetések éve fejezetében olvashatjuk a forradalmi délutánnak a krónikáját, amikor tizennégy éves hőse elveszti a rajztábláját, és annak keresésére indulva járja körbe Pest és Buda utcáit, a forradalmi helyszíneket.
Bereményi Géza: Eldorádó
Filmművészetünk ekkortájt, a nyolcvanas évek elején kezdett kiemelten foglalkozni a korszakkal; a személyi kultuszt már jócskán lehetett bírálni. Az Angi Vera Vészi Endre, A ménesgazda Gáll István regénye nyomán készült. A forradalomról azonban csak szőrmentén lehetett beszélni. Korábban az Apa, majd a Makra rövid jeleneteiben szó esett ugyan a „felkelésről”, igazából azonban Gothár Péter 1981-ben forgatott Megáll az idője dobott követ a szolid témakezelés addig állóvizébe. A Bereményi Géza forgatókönyvéből készült mű diák hősei szüleik és tanáraik sunyító, a hamis konszolidációra kacsintó életfelfogására fittyet hányva a rock- és beat-korszak muzsikájában keresik identitásukat. Bereményi majd saját rendezésében (Eldorádó) is szépen vall ’56-ról, mint olyan kivételes korszakról, mikor is, ha csak rövid időre, a pénz, az arany elveszíti mindenható hatalmát. Ekkor már több játékfilmünk jelezte, hogy vége van a hallgatás korszakának. Sándor Pál Szerencsés Dánielje a Nyugatra készülő menekülők között játszat le egy komor történetet. Gárdos Péter Szamárköhögése pedig egy családi krónika keretében ugyancsak a lehetséges emigráció témáját járja körül.
A rendszerváltás pillanatában, szinte kegyelmi állapotban, Mészáros Márta dönti le végleg a téma tabuját. Önéletrajzi tetralógiájának harmadik, 1990-ben bemutatott filmjében (Napló apámnak, anyámnak) a Moszkvából hazatérő rendezőtanonc lány, MM alakmása döbben rá, hogy itt nem ellenforradalom zajlott. Mindmáig ez az utolsó nagyszabású mozi-produkció játékfilmgyártásunk történetében, amely sikeresen próbálkozott a történelmi időszak egyszerre hiteles és bensőséges ábrázolásával. A későbbiekben, az ezredforduló környékén rendezőink mintha elfeledkeztek volna róla, hogy már semmi sem tilos. Vígjátéki vagy inkább kisszerűen groteszk módon nyúltak a témához (Telitalálat, Világszám), vagy ismét gyermekszemmel mesélték újra a forradalom eseményeit (Rózsadomb).
Papp András-Térey János: Kazamaták Fotó: Katona József Színház
Az utóbbi években, az ezredforduló után irodalmunk került lépéselőnybe. Két nagyobb szabású mű keletkezett. Mindkettő vitákra adott alkalmat. Karátson Gábor vaskos regénye inkább politikai vitairat. Nemcsak a Kossuth-díjjal is kitüntetett szerző saját ’56-os élményeit eleveníti föl, a késő Kádár-kori politikai mozgalmak beleszövésével markáns véleményt mond a rendszerváltás előtt és utáni időkről. Publicisztikai hevülete miatt azonban elveszíti a prózaíró számára szükséges távlatot. A másik mű színdarab, régi irodalmi műszóval: könyvdráma. A Kazamaták Papp András és Térey János négykezes munkája a forrongó őszi napok legellentmondásosabb eseményéről, a Köztársaság téri pártház ostromáról szól. Jelentős húzásokkal mutatta be a darabot Gothár Péter rendezésében a pesti Katona József Színház. A rövidítve eljátszott színpadi szöveg hosszú időre emlékezni valót adott azoknak, akik tárgyilagosan akarnák megítélni történelmünknek azt az időszakát, mikor mindenki főszereplővé válhatott saját élete drámájában.
Post scriptum
A legteljesebbnek szánt mustra sem lehet teljes. Lehet, hogy megfeledkeztem kevésbé fontos, az ’56-os témát érintő művekről. Két alkotás viszont még említésre méltó, mert mindkettő lényeges hozzájárulás a történelmi idők ábrázolásának sorában. Szomjas György játékfilmje (A Nap utcai fiúk) 2006-ban készült, Spiró György regénye (Tavaszi Tárlat) 2010-ben került a könyvesboltokba.
Várjuk a folytatást – másoktól.
