Tudósítás a 21. Verzió Fesztiválról
Mégis hogyan lehet kibontani a valóságot? Egy utcagyereknek, egy orosz újságírónak és egy mongol neonacionalistának is lehetséges? Esetleg ha emberi életeket közelről szemlélünk, akkor bontható ki igazán a valóság, vagy csak a teljes látképet szemlélve adja meg magát nekünk? A kizárólag dokumentumfilmeket versenyeztető 21. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon idén újra belemerülhettünk az érzékenyítés, az emberi jogok és a különleges emberi sorsok birodalmába. Természetesen nem voltunk képesek megnézni a több mint 60 filmet, így hét filmet szúrtunk ki magunknak az idei fesztiválról.
A nyitófilm szinte kötelező program egy filmfesztiválon, nem is csoda, hogy a magyar versenyben induló KIX című dokumentumfilm vetítése teltházasra sikeredett. Révész Bálint és Mikulán Dávid alkotásában Sanyi a gördeszkás utcagyerek 12 évét követte végig. Mikulán a Boráros téri metróaluljáróban találkozott először a „vandál” nyolcéves kisfiúval, Sanyival, akinek a káromkodó, vagány stílusa megfogta a rendezőt és innentől a többi már történelem. A KIX első felében láthatjuk, ahogy Sanyi, a testvére, és egy barátjuk mint „rendszeren kívüli lázadók” járják a nyolcadik kerületet: előfordul, hogy meg kell harcolniuk a becsületükért (a játszótéren), vagy a gördeszkára feküdve áthajtanak a piroson, és véletlenül a játék közben az is megtörténhet, hogy a focilapdát néha nekirúgják az autónak. A filmben külön zseniális ötlet volt, amikor Sanyi eltorzított hangon (amit a kisfiú csak „csöves” hangnak nevez) osztja meg a gondolatait az életről, míg ezzel párhuzamosan egy gördeszkára erősített falovon suhan át a városon.
Azonban a kalandozások közepette felmerülhet a kérdés: Hol vannak ilyenkor Sanyi szülei? hogy megismerjük Sanyival párhuzamosan a családját is, kiderül, hogy az édesanyja, hogy eltartsa a családot, napi három műszakban dolgozik, és a két gyereknek és a nagymamának a szűkös albérletben egy ágyon kell osztozkodnia. Ettől függetlenül a rendező nem lesajnálva mutatja meg ezeket a karaktereket, hanem mint a család egyik közeli jó barátja. Ami igaz is, mivel a forgatási napok száma a rendezők elmondása szerint 165 nap volt, viszont ennél sokkal többet töltöttek Sanyiéknál. Ahogy Sanyi felnő egyre inkább eltávolodik a filmrendezőktől, így a családja kerül inkább előtérbe. A lógások a suliból, az, hogy Sanyi miatt kijön hozzájuk a gyámügy, és a folytonos csínyek egyre inkább megnehezítik Sanyi édesanyja számára a helyzetet. A film dramaturgiai csúcspontja és egyben érzelmi mélypontja, amikor kiderül: az egyik csíny, amelyben Sanyi is részt vett egy ember halálát okozta. De mit jelentenek Sanyinak a csínyek? Valamiféle belső késztetés, vagy a gyermek lelkéből feltörő gonoszság kifejeződése? Természetesen egyáltalán nem erről van szó: ahogy Sanyiék is elmondják a folytonos csínyek a gyerekkor megtartását jelentik számukra, ezzel jelezve a világnak, hogy nem akarnak felnőni. Viszont Sanyinak – ahogy a film elején két hajléktalannak is felteszi a kérdést Mikulán – el kell döntenie, hogy melyik húzó erő határozza meg az életét: a sors vagy az akarat?
Az újító KIX után egy fokkal hagyományosabb dokumentumfilm következett. A Sugarcane a kanadai őslakosok egyik kollektív traumáját tárta elénk: a 20. századtól kezdve több ezer indián gyermeket választottak el a családjuktól, hogy katolikus vezetésű szegregációs iskolákba zárják őket. A katolikus vallás átadása mellett az indián gyerekek kultúratudatának eltiprása volt a cél. 2021-ben jelöletlen sírokra bukkantak az egyik kanadai katolikus egyház által működtetett bentlakásos iskola területén. Ehhez az eseményhez kapcsolódva a Sugarcane három szálon ered utána a szegregációs iskolákban történteknek: egy oknyomozó újságírói csapat megpróbálja felkeresni az egykori iskolák még élő diákjait; Julian Brave NoiseCat nyomába ered apja történetének, aki egy szegregációs iskolában született; míg egy a katolikus valláshoz erősen kötődő egykori diákot több társával együtt maga a pápa hívja meg magához, hogy bocsánatot kérjen tőle és népétől az egyházi iskolákban a papok által okozott abúzusokért. A nyomozás során súlyos eseményekre derül fény. Többeket ért szexuális abúzus az ott élő lányok közül, és ezek után többeknek gyereke is született, amit az egyház módszeresen próbált eltusolni, és bűnösnek beállítani a bántalmazott diáklányokat. A film egyik nagy előnye, hogy nem egy kamera elé beültetve beszélteti a traumatizált diákokat, hanem inkább egy-egy áldozat meg-megbicsakló hangon elmondott mondatait vegyíti a valós tényekkel. A Noisecat és az apja beszélgetéseiben szintén inkább az elhallgatás dominál, mintsem a történtek nyílt kibeszélése. Az esemény még olyan friss az őslakosok számára, hogy igazából egyelőre elbeszélhetetlen, a rendezők mégis megpróbálják felszínre hozni az őslakos nép érzelmeit, ezáltal segítve a gyógyulást.
Sugarcane – Forrás: verzio.org
A Sugarcane után egyből a Karavánokról és kutyákról című dokura rohantunk át a Toldiba. A film címe abból az orosz mondásból indult ki, hogy a karavánok csak akkor tudnak biztonságban átkelni az úton, ha kutyák megvédik azokat a rájuk leselkedő veszélyektől. A filmbeli analógiában a kutyák maguk az újságírók, akik megvédik az orosz állampolgárokat Putyin hazugságaitól. A dokumentumfilm a háború előtt 126 nappal kezdődik a Memorial civil szervezet bírósági tárgyalásával. A Memorial Oroszország legrégebb óta fennálló civil szervezetekként a sztálini hatalom áldozatainak emlékét ápolja, de jogvédő, ismeretterjesztő karitatív feladatokat is ellát. Ezt a szervezetet kívánja Putyin jogi úton beszűntetni és „külföldi ügynöknek” beállítani.
A Memorial végnapjaival párhuzamosan Oroszország egyetlen független hírlapja, a Gazetta szerkesztőségének munkájába kapunk betekintést. Ahogy kitör a háború lépésről-lépésre tiporja el az állam a még fenn álló független médiumokat: a tv-t, a rádiót, majd idővel a Gazetta marad az államtól elhatárolódó újságírás utolsó bástyája. Egy komoly jogi harc veszi kezdetét a háborús cenzúra közepette: mit írhatnak le, hogyan írhatják le, hogyan maradhatnak életben az új, ellehetetlenítő jogszabályoknak megfelelve. Akárhogyan is lavíroznak egy idő után minden jogi kiskapu bezáródik előttük, és dönteniük kell: folytatják-e a munkájukat azzal a kockázattal, hogy börtönbe kerülhetnek, vagy teljesen beszüntetik a lap működését. Bár egy szerkesztőség élete alapjában véve nem feltétlen érdekes egy kívülálló számára, a rendező, Askold Kurov mégis képes volt a párbeszédeket és a történések sorozatát izgalmasan megszerkeszteni, ezáltal egy valóban feszültséget teremtő ritmust adva a filmnek.
A Sugarcane traumatikus múltja és Oroszország tragikus jelene után A nyomik egy felüsülés volt számomra fesztiválon. A kerekesszékes Karcsi, Krisz, Zsolti és az oxigén hiánnyal született Imi nekiindult, hogy belevessék magukat a balatoni nyárba, azonban több akadály is megnehezíti a nyaralásukat: sehol nincs egy valamirevaló rámpa, egy kerekesszésekes barát vagon és mivel egy sérülteknek fenntartott beemelő gép sin a parton Karcsi sem tud segítség nélkül belemenni a Balatonba (de legalább van ürügye segítséget kérni a lányoktól). A nehézségek miatt feltörő feszültségek mellett – hogy a filmből Karcsit idézzem: „remélem negyven év múlva rendesen működni fog már a kurva MÁV” – azonban a játékidőt mégis inkább a négy barát ökörködése, és a múltjukról való mélyebb beszélgetések teszik ki. Így A nyomikban mégsem a fogyatékossággal való élet nehézségei kerülnek az előtérbe, hanem inkább egy nyitott, jófej társaság dinamikája bontakozik ki előttünk.
A nyomik – Forrás: verzio.org
A Dalok a lassan égő földről című dokumentumfilm közben olyan érzésünk támad, mintha egy vers sorainak vizuális kibontakozását látnánk magunk előtt: egy test, amely elakad a sírba eresztés közben; egy nő, aki rezignáltan azonosítja elhunyt férje tárgyait; a hullaház padlóján hemzsegő lárvákat elmossa a víz. Láthatunk olyan pillanatképeket, amelyek nem hagynak majd minket aludni éjszaka, azonban egyes hosszan kitartott jelenetek kilöknek minket a film hangulatvilágából. Például amikor egy autó első ablakán keresztül figyeljük, ahogyan térdepelnek az út mellett az emberek, majd a tíz(!) perces etűd után fedik fel a kontextust: a halottaskocsi egy elesett katona koporsóját szállítja, és a halott előtt tisztelegve ereszkednek térdre az emberek. Illetve a film legvége szintén kissé erőltetettnek hat, amiben egy kijevi gimnázium a gyerekek a háborúval kapcsolatos asszociációs feladatokat oldanak meg. A tanár kérdése – „Szerintetek mikor kezdődik a jövő?” – illetve a gyerekek egy feladat megoldására adott válaszai megrendezettnek érződnek, különösen az előző jelenetek fájdalmasan tűpontos pillanataihoz képest. A rendező szándéka valószínűleg a záró jelenettel az lett volna, hogy reményt keltsen a nézőben, míg egy jelenleg is zajló háború esetében nem lehetséges a feloldozás, azonban mégis megérthető az a törekvése a rendezőnek, hogy egy reményteli párbeszéddel szeretett volna minket elengedni a moziteremből.
A két legígéretesebb alkotás számomra keretezte a fesztivált, mivel nálam az utoljára hagyott Dzsingisz lánya tökéletes megkoronázása volt a dokumentumfilmes barangolásomnak. A Dzsingisz lánya egy mongóliai feminista-neonacionalista csoport vezetőjének, Gerel életének hét évét dolgozza fel. Gerel egyedül neveli fiát és a férje halála után egy neonacionalista közösségben találja meg újra élete új mozgatórugóját, a gyűlöletet. A kizárólag nőkből álló szervezetének célja, hogy védje a mongol nőket és a mongol vérvonalat, illetve hogy megfélelelmítve a Kínából érkező szexmunkásokat visszaszorítsa a prostitúciót Mongoliában.
Dzsingisz lánya – Forrás: verzio.org
A dán rendező, Kristoffer Juel Poulsen nem várja el tőlünk, hogy megkedveljük a gyűlölettel teli Gerelt, de összeköti számunkra azokat az eseményeket, amelyek Gerelt ezekhez a neonacionalista csoportosulásokhoz vezették. A hét év alatt, a megpróbáltatások során azonban Gerel kénytelen elengedni a gyűlöletet, és élhető körülményeket teremteni a fia számára: pénzügyi nehézségek miatt egy kínai cégnél vállal munkát, aminek következtében a fiát is le kell adnia távoli rokonokhoz. Idő közben eltávolodik a neonacionalizmustól, kiveszik belőle a gyűlölet és talán ennek köszönhetően egy sokkal őszintén kapcsolatot kezd el kialakítani a fiával. A dokumentumfilm gondosan felépített érzelmi ívében az izzó gyűlölettől eljutunk egészen a harmóniáig.
A Karavánokról és kutyákról, a Dzsingisz lánya, és A nyomik november 24-ig megtekinthetőek az Online Verzió videótárában.
