Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
A 19. Verzió filmfesztivál idén november 9-én indult útjára, Égető témák címmel, mely a világ valóban leginkább megoldásra váró problémáira reflektált, nem is akárhogyan.
Képek forrása: Verzió Facebook
Alapvetően amúgy is sokat lehet töprengeni a kérdéskörön, hogy ‘mi a baj a világgal?’, de mikor kijöttem a Verzió filmfesztivál utolsó vetítésről is, ez a gondolat hatványozottabban ismétlődött bennem. Ami persze célba érés, hiszen Verzió lényege, hogy képernyőn látott ‘Égető témák’ szöget üssenek az ember fejében és az egyén jobban rálásson a világot jelenleg fenyegető konfliktusokra.
Hazafelé baktatva azt is elhatároztam, hogy jövőre még több filmre ülök be, gondolva erre a legkevésbé sem mazochizmusból, hanem mert ennek a fajta keserűségnek igenis van értelme.
Pedig így is egyéni rekordot döntöttem a napi 2-3 (volt, hogy 4) filmmel, ami a fesztivál nagyjából egy harmadát tette ki (75 filmet vetítettek összesen), és amely alkotások láttán arra a megállapításra jutottam, hogy három dologra nem lehetett panasz az idei Verzióval kapcsolatban (sem): a filmek minőségére, azok változatosságára és a meghívott alkotók számára.
Az idén bemutatott filmek közül mindössze néhánynál éreztem, hogy nem működik maradéktalanul. Leginkább azoknál, melyekben a kelleténél nagyobb arányban volt fikciós narratíva keverve (pl.: A forradalom felfalja gyermekeit, Mianmari naplók). Ez bizonyára az én hiányosságom, de az ilyen filmek esetében úgy tűnik, mintha két mozi futna párhuzamosan, és amíg a valós alapú, de fiktív történeteknél a konkrét dokumentum-bejátszások ráerősítenek a történet hitelességére (pl.: a Narcos sorozat, a drogbáró kolumbiai Pablo Escobar felemelkedéséről és bukásáról), fordított esetben, épp az ellenkező hatást váltja ki és elidegenítővé válik a fikció.
A vegytisztább dokumentumfilmek azonban, mint a Riotsville (polgárháború megfékezésre létrehozott makettváros Amerikában, ahol a rendőröket képezték ki a hatvanas években a szegény – de igazából a vezetői szándék szerint a fekete – lakosság esetleges megfékezésére), a Bábák (muszlim szülésznők küzdelmei Mianmarban, ahol a muszlimok kirekesztve, jogaiktól megfosztva élnek), a Lázadás (brit aktivisták, akik feltették az életüket a klímaváltozás elleni harcra), a Minden ami lélegzik (három indiai madármentő, madárrezervátumot üzemeltető fiatalok emberfeletti küzdelmei) vagy éppen egyik nagy kedvencem (nem csak nekem, a legjobb emberi jogi dokumentumfilm díját kapta a fesztiválon) a Kis Palesztina, napló egy ostrom alatt álló városból (Szíriában élő palesztinok, a földi pokol egyik legmélyebb bugyrában, az ostrom alatt álló Yarmoukban küzdenek éhínséggel, betegségekkel és a folyamatos bombázásokkal) bizony maradandó élménnyel szolgáltak.
Az általam látott filmek nagy része főleg két, az egész világra kiterjedő problémát vettek górcső alá: mennyire pusztítóak a máig megoldatlan etnikai-politikai-vallási ellentétek, illetve mennyire komoly kockázatot hordoz a környezetszennyezés erősödése, a természettől való eltávolodásunk növekvő szélsőségessége.
Nos, tényleg volt min gondolkodni minden egyes film után.
Ami persze az ilyen fesztiválok esetében külön említésre méltó, az a közönségtalálkozók lehetősége, mikor a nézők megszólíthatják az olyan alkotókat, akik hosszú éveket (akár 10-et is) szántak filmjeikre, gyakran az életüket vagy éppen szabadságukat kockáztatva, tényleg mindent feltéve arra, hogy az adott mű elkészüljön. Jó volt látni ezeket az embereket, örülni annak, hogy épségben velünk vannak, és a biztonságos art mozik vásznai előtt mesélnek határtalanul izgalmas kulisszatitkaikról.
Továbbá ezek a találkozások remek lehetőséget teremtenek a közízlés tettenérésére, lévén egy-egy vetítés után beszédes, hogy mennyire aktívan kérdez, érdeklődik a közönség. Sok esetben történt, hogy a rendező épp csak beköszönt, szólt pár szót és máris kezek sokasága emelkedett a magasba, és a publikum a fenntartott beszélgetésre szánt idő egyetlen másodpercét sem hagyta eltékozolni. Azonban (külföldi filmek esetében), aki angolul nem beszélt jól, az komoly bajban volt, mert nem csak az alkotók, de a nézők jelentős része is nemzetközi közösséget alkot.
Az egész fesztivál legemlékezetesebb tíz percét ragadnám ki, ezzel talán az egyik legégetőbb problémát is: a háborúban tengődő gyermekek helyzetét.
A már említett (egyik) kedvenc filmem, a Kis Palesztina zárójelenetében, mikor a riporter (aki az egész film alatt hihetetlen érzékkel és empátiával prezentálja a háborútól sújtott Yarmouk lakóinak életét, miközben lírai igénnyel, költői szépséggel narrál jóról-rosszról, életről-halálról, és Allah mindenre kiterjedő szeretetéről) egy kilencéves kislánnyal beszélget, aki gazok gyökereit ássa ki egy mezőn élelem gyanánt.
Forrás: verzio.org
Közben bombazápor hull a mögötte elterülő Yarmouk romos városára. A kislány gyermeki derűvel, mosolyogva, sőt humorral átitatva mesél a megpróbáltatásokról (éhezés, betegségek stb.) és az álmairól, melyek pont annyira egyszerűek, mint egy tál rizs vagy egy szelet pizza. Amikor a riporter megkérdezi, hogy nem fél-e a folyamatos robbanásoktól, hirtelen szokatlanul közel csapódik be egy hordóbomba, amitől a kamerás, a kislány és a néző is alaposan összerezzen. Ezután a gyermek bár ijedten, mégis cinkosan nevetve néz a kamerába, és csak annyit mond mosolyogva „Hű! Ez közel volt”. Nos, ez volt az a pont a fesztivál alatt, amikor már csak annak tudtam örülni (bármilyen giccsesen is hangzik), hogy vittem magammal elég zsebkendőt a moziba.
Bizony a Verzión mindenki találkozhat olyan filmekkel, amelyek picit tényleg megváltoztatják, finoman szólva is tágítják a látókörét. A filmek végén pedig kicsit hálásabbak és dühösebbek leszünk egyszerre.
És mindkettőt jó okkal.
