A 14. Jameson CineFest
Véget ért a 14. Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál vagy más néven a 14. Jameson CineFest. Bár a szept. 8-17. között zajló mustra gazdag programkínálatát nem sikerülhet teljes egészében bemutatnom, azért volna néhány film és esemény, amit érdemesnek tartok áttekintő írásomban megemlíteni.
Natalia Leite, Francesca Eastwood Fotók: Déri Miklós, Orosz Péter, Jameson CineFest
Mint az hagyománnyá vált a CineFesten, az első nap most is a szakma felejthetetlenjeit állította rivaldafénybe, azaz a megnyitó ünnepség keretei között levetítették a Sörgyári capricciót és a fesztivál életműdíjával tüntették ki a rendezőt, Jiří Menzelt; míg a film főszereplőjét, Magda Vasaryovát a tavalyi CineFesten alapított díj odaítélésével az Európai Mozi Nagykövetének nevezték ki. Ha esetleg akadna olyan, aki nem tudná hová tenni a hölgyet, annak kiemelném a filmtörténet talán legemlékezetesebb, a sörivás esztétikáját is meghatározó jelenetét. Íme:
De ha már Magda Vasaryová, aki nem mellesleg olyan politikai karriert futott be, hogy egészen a szlovák elnökjelöltségig vitte, meg kell jegyezni, hogy a volt keleti blokk sztárjain kívül idén az óceánon túlról is érkeztek vendégek. Példának okáért A bosszú angyala című film főszereplője, Francesca Eastwood és a filmet jegyző brazil születésű rendező, Natalia Leite. Az alkotás megtekintése után azonban hamar kiderült, hogy valószínűleg a hangzatos név volt az, ami itt sokat nyomhatott a latban, esetleg a remény, hogy Francescát elkíséri majd világhírű papája, Clint is az útra.
A film ugyanis mind technikailag, mind a történetvezetés szempontjából a messze elkerülendő kategóriájába tartozott. Bár a sztorit a nemi erőszak és a művészet oltárán való áldozathozatal témaköreinek boncasztalára igyekeztek feltuszkolni az alkotók, úgy festett, nem igazán tudtak megbirkózni a feladattal. Hiszen már maga az állítólagos megerőszakolás aktusa sem volt számomra egyértelmű. Félreértés ne essék, ez nem szexizmus, csupán a silány filmkészítés fölötti pálcatörés.
Erotikusan túlfűtött egyetemi közegben járunk (láttunk már számos ilyen ábrázolást): bömbölő zene, részeg és szétütött alanyok, lenge alsóneműk, egymással enyelgő nők csábítása és ettől, no meg a sportolói tesztoszterontól dagadó izmok. Ebben a környezetben történik meg az aktus az egyébként aranyhalra emlékeztető, csapnivaló festőtanonc, Noelle (Francesca Eastwood) és az egyébként a számára is szimpatikus tahó között. Nincs karmolás, kiabálás, verbális vagy testi küzdelem, csak azt látjuk, hogy fickó felírta az együttlétet élete legjobb numeráinak noteszébe, míg Noelle némi törődöttséggel baktat le az emeleti lépcsőn a közösségi térbe. Igaz, ami igaz, van rá némi utalás, hogy Noelle eddig még nem tapasztalta a testi szerelmet, inkább romantikus borongásaiban álmodozott erről, illetve nem pontosan erről. Másnap el is megy rávenni a pasast egy bocsánatkérésre, aki mivel nem tud szólózni az érzelmek lantján, szimplán nem érti az egészet. Szó szót követ, és a fickó, hogy a filmes klisék gyűjteményét is középen felüssük, leesik az emeletről, és szétzúzza a fejét. Ezen a narratív fordulaton megpördülve indul be a film cselekménye, mivel Noelle innentől mint „a bosszú angyala” rálel az öldöklés érzelmi szteroidjára, és elkezd sötét tónusú és baromi kifejező képeket festeni.
Francesca Eastwood
Mint minden függő, hogy ne veszítse el a folytonosságot, újabb, innentől tényleges erőszaktevőkre kezd vadászni. Gyilkosság gyilkosság hátán, és hát meg kell jegyeznünk e ponton, hogy nagy hatással lehetett a készítőkre a Dexter című sorozat sikere is, azt próbálhatták ugyanis valamelyest feminizálni.
A campusokat behálózó kamerák vagy a mindenhol kattogó mobiltelefonok fényképezőgépeinek film általi semmibe vételéről, és a rendőri szervek teszetoszaságáról nem is beszélnék. Minek? Az az egy biztos, hogy sem a film vége, sem a film utáni beszélgetésen az alkotók által belengetett alternatív befejezés nem mentette (volna) meg ezt a sértően átgondolatlan fércművet. Elő szokott ugye fordulni, főleg gyengére sikerült filmeknél, amiket meg akarnak menteni, hogy több befejezést is leforgatnak, mielőtt a végleges változatról döntenének. Az már csak hab volt a tortán, hogy az egyébként is szorgosan tapsoló miskolci fesztiválközönség egy kisebb ovációval fogadta – fogóddzunk meg – a rendezőnő azon bejelentését is, hogy nem csak őt, hanem a forgatókönyv íróját is megerőszakolták fiatal korában. Az élet és a művészet közti összefüggésről különben – hogy a film témájánál maradjunk – nem mond el sok jót, hogy ezt a petyhüdt ábrázolásmódot választották.
Ezzel ellentétben a kielégülésre törő női vágy volt a mozgatórugója a hamarosan Magyarországon is forgalmazásra kerülő brit Lady Macbethnek. Itt nem vádolhatjuk azzal a forgatókönyv íróját, hogy a történet több sebből vérzik, de azért csak érezni vélek némi polkorrekt álszentséget a realitás ellen, hogy a több száz évvel ezelőtti puritán Britanniában némely fekete polgártárs komoly előjoggal bírt volna. De mondjuk ez a történet szempontjából annyira nem is volt fontos; különösen, hogy némely mór az olasz vizeken már azelőtt is vidáman kalmárkodott – ha már shakespeare-i utalásokkal operál maga a filmcím is.
Kupal
Lady Macbeth ugyanis, miután profán módon elege lett abból, hogy tanúja legyen ifjonti szexuális élete elsorvadásának, saját kezébe vette a dolgokat: a férfiak uralta vidéki kúriában maga mellé fogadta jó svádájú félvér szolgáját némi üzekedés kedvéért. Nyilván a társadalmi normáknak nem túlságosan megfelelő hozzáállás előbb-utóbb buktatókba ütközik, amit a Lady az előző film elemzése közben már említett módon igyekszik megoldani. Itt példának okáért nem riad vissza attól, hogy mérget keverjen az ételbe, egy bottal szétverje valakinek a fejét vagy párnával fojtogasson ártatlan kisgyermekeket. Igazándiból a két történet nem csupán a nők öntudatra ébredésének témájában közös, hanem számos megoldási kísérlete is hasonló. A kiemelendő különbség talán annyi, hogy ennek a befejezése olyan, mintha az előzőleg elemzett film alternatív toldalékát használta volna ki, természetesen kosztümös környezetbe bújtatva az egészet.
Az asszonyi szenvedés bújtatott formája A preparátor (Kupal) című filmben is előbukkan azért a csador mögül. Dr. Ahmed Kupal ugyanis szintén művész, pontosabban állatpreparátor. Jómódú, kövér, lusta, és mivel Irán a helyszín, minden további nélkül megteheti, hogy a kutyáját többre tartja, mint a feleségét. Kupal azonban nem volt mindig ilyen. Ám ahhoz, hogy ráleljen hétköznapi magányosságának és dölyfösségének okára, meg kell tapasztalnia az igazi egyedüllétet. Hogy miként? Ennek az útnak a bejárása teszi ki a film nagy részét: egy véletlen folytán bezáródó biztonsági ajtó foglyul ejti őt és kedvenc ebét saját műhelyében. A dolog szerencsére úgy fest, hogy Allah más sorsot szán neki, mint a magyarok istene a Taxidermia Balatonyjának. A vallásos elmélyülés napjai ezek. Miközben Kupal az életért küzd a kiszáradás és az éhhalál ellen, addig delíriumában képes lesz rálelni párkapcsolati válságának és saját belső és külső eltorzulásának okaira is, míg végül valamiképpen megvilágosodik majd, remélhetőleg nem túl későn.
Hetedik alabárdos
A bezártság és elszigeteltség dokumentációja a Szibériában játszódó olasz-német koprodukcióban készült Szibériai szerelem is. A film szerint a Berlinben élő Olga visszamegy szülőfalujába, ahol a férfi és a nő közötti kapocs az egymásrautaltságban és a közös munkavégzésben kulminál, és dokumentarista jellegű látleletet vesz az ott lakókról. Borogatóan vicces, ahogyan a mezei virágokat csokorba szedő tinédzser lány az áhított szerelemről beszél, majd a csokrot szórakozottan az ólban dagonyázó disznók elé hajítja. Mély rétegű alkotás, mely a humornak sincs híján.
Ugyancsak a dokumentáció, a régi fényképek és egy megörökölt napló felől közelít a Felfelé folyik, hátrafelé lejt című brit önelemzés, mely egy időskori szembesülés-történeten keresztül igyekszik a múlthoz, a múltbéli szerelemhez viszonyulni. Itt végre közel kerülünk a megbocsátás problémaköréhez is.
A négyzet
A megbocsátás kérése nem marad el a látottakból számomra a legjobbnak, mi több, zseniálisnak ítélt A négyzetből sem. A négyzet remekmű, mely egyszerre szól a művészet erejéről, a csalásról, a testi szerelemről, az állati ösztönökről és a már említett megbocsátásról, mindezt egy egyedi humorú és filmnyelvi megoldásokkal operáló svéd alkotásban.
A fesztivál egyik vezérfonala tehát a női egyenjogúság sajátos módon való értelmezése volt, míg a másik az, hogyan válik az individuum a művészet áldozatává. Ehhez az irányhoz minden további nélkül hozzákapcsolható a videotechnikát ünneplő Brigsby mackó, melynek főhőse szintén egy izolált világban volt kénytelen leélni élete egy részét, és ha már videó, a Brigsbyhez simán hozzárendelhető technikailag a nyolcvanas évek akciófilmjeit idéző Jólét is, melynek egyik főhőse a fogyatékkal élők zártságától szenved.
Láttam a szemlén persze a Hetedik alabárdost, mely sajnos ergya humorával nem hozta be a hozzá fűzött reményeket, de ezt már részletesen taglaltam egy másik fórumon. Továbbá láttam a francia-izraeli Apánkat, mely a megszokottnál letisztultabb módon vezet el bennünket az alvilág sötét lebujába. Nekem tetszett. De erről is részletesebben értekezek majd.
Trauner Sándor
A sokrétű fesztivál keretén belül nem maradt el a hazabeszélő múltidéző tiszteletadás sem. A szervezők igyekeztek megemlékezni az Oscar-díjas Trauner Sándorról, a látványtervezés magyar származású fenegyerekéről, aki olyan rendezők filmjeinek atmoszféráját segítette nagyban, mint Buñuel, Carné, Billy Wilder, Orson Welles, Luc Besson vagy Jodorowsky.
Továbbá a miskolci illetőségű, a díszletfestés környezetéből a rajzpadig, azaz a mozgással a személyiséget kifejező animációig szökellő Dargay Attila is megkapta a neki járó tisztelgést. Mint ahogy a Hoffman Ferencként született izraeli szerző sem maradt ki a sorból, aki már életében Ephraim Kishon néven vált klasszikussá. Ugyanis Kishon, vagy ahogy a magyar nyelvű könyvein szerepel, Kishont „pesti viccen” alapuló egyedi humora által nemcsak hogy az egyik legolvasottabb izraeli íróvá, hanem két Golden Globe-bal jutalmazott filmrendezővé is emelkedett.
A Magyar Klasszikusok sorozatban levetítésre került a pont hetven éve bemutatott Radványi-féle Valahol Európában, amely egyrészt iránymutató volt a magyar film útkeresése idején, másrészt aktualitása folytán a második világháború utáni káosz toposzának is számított egyben. Míg szintén a vászonra került a háború lezárásának huszadik évfordulójára államilag rendelt A tizedes meg a többiek is, hogy a szovjetek általi felszabadítás pátoszát a spájzba zárja és egyedi humorával sokadjára nevettesse meg a magyar közönséget. Úgyis csak mi értjük igazán.
Ha már háború, akkor előbb-utóbb hidegháború, és ha hidegháború, akkor Szigorúan bizalmas és A kém, aki szeretett engem, tehát James Bond-filmekkel az utolsó angol gentlemanre, a nemrég elhunyt Roger Moore-ra emlékeztünk. Nekem egyébiránt eleganciája, sármja, humora és részint a korom miatt is ő a kedvenc Bondom, bár ő önmagát csak a negyedik legjobbnak tartotta. Nyilván ez is a fent kiemelt tulajdonságoknak tudható be.
Szabó István és Jiří Menzel a CineFesten
A zsánerfilmek közül idén a musicalé volt a főszerep. A javarészt a hetvenes években készült alkotásokat azonban – Hair, Jézus Krisztus szupersztár, Rocky Horror Picture Show, Kabaré vagy A rochefort-i kisasszonyok – annak idején már láttam, szóval ezekre nem fordítottam nagy figyelmet, sokkal inkább az idei versenyprogram, illetve a Kitekintőben szereplő filmek érdekeltek, már csak a szűkre szabott idő miatt is. Hiszen a filmfesztivál szervezői nem tudtak szállást biztosítani minden meghívottnak, és ha igen, akkor is csupán két napra. Ez, reméljük, azért jövőre változni fog, pláne, hogy voltak olyan vetítések is, ahol elég foghíjas volt a nézőtér. Persze – és szerencsére – olyan filmek is voltak a CineFesten, ahol majdhogynem kardlapoztatni kellett az összezsúfolódott tömeget.
