Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztivál, Kolozsvár, 2014
Ostermeier válaszának középpontjában az emberi test jelentéseinek a kérdése áll, az tudniillik, hogy a hamleti kizökkent időhöz képest a kizökkent test korát éljük.
„Fizikális megjelenésünk, az, amit a testünk fejez ki, vagy éppen hogy nem fejez ki, vagy az a mód, ahogyan kifejezi azt, amit kifejez, már nem érthető a mi számunkra: vajon miként befolyásolja ezt a folyamatot a mi szép új világunk? A modern társadalmak emberének nagyon gyakran mentális és fizikai problémákkal kell szembenéznie. Fizikai problémák, mint például, hogy nem érezzük jól magunkat a saját testünkben, konfliktusaink vannak a modern rendszerekkel, idegrendszeri betegségekkel küszködünk, a kiégés tünetegyüttese (burnout syndrome) gyötör, teljesen elveszítjük a saját testünkkel való kapcsolatot, depresszióba zuhanunk. Szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy a materialista világszemléletünk testi tünetegyüttesként jelentkezik.”
Mindezt Thomas Ostermeier, a berlini Schaubühne rendezője állítja Olvasni és színpadra állítani Ibsent című írásában, amelyet az Ibsen Studies nevű szaklapban találtam. A neves német rendező, aki az Interferenciák 2014 meghívottjaként érkezett Kolozsvárra (A nép ellensége című Ibsen-dráma 2014. november 26-án szerepelt a programban – a szerk.), közvetlen hangnemű dolgozatában arra a kérdésre válaszol, hogyan kötött ki Ibsen műveinél, hiszen a Nóra 2002-es berlini bemutatója óta sorra veszi az ibseni életművet, és rendre színpadra állítja nemcsak az ismert, hanem a színházak műsorain ritkán látható darabokat is.
Ostermeier válaszának középpontjában az emberi test jelentéseinek a kérdése áll, az tudniillik, hogy a hamleti kizökkent időhöz képest a kizökkent test korát éljük. A kizökkent test tünetegyüttese, amiképpen Ostermeier is utal rá, úgy írható le, mint a szabadságban élő ember rejtett, önmagának be nem vallott fogsága, hiszen egy fogoly esetében állíthatjuk azt, hogy ő maga nem ott van, ahol a teste. A szabadság megvonása kizökkenti a testet, áthelyezi egy számunkra nem hozzáférhető térbe, miközben nekünk magunknak kell viselnünk a tőlünk idegenné vált önmagunkat. Ibsen főhősei a napjainkban ismét rettenetes erővel megszólaló valamennyi művében anyagilag kiszolgáltatott, a középosztály ideáljai szerint élni kívánó, de a saját életüket megvalósítani már nem bíró emberek. A kilencvenes évek óta beteljesülni látszó és a mindennapi embert leigázó modernitás leglényege Ostermeier szerint az a nyilvánvaló tény, hogy az ember élete egyetlen függőségre redukálódott, ez pedig a pénztől való függőség. Aki elveszíti a munkahelyét vagy a visszafizethetetlen hitelek miatt a törvényszéki végrehajtó kezébe kerül, tulajdonképpen azonnal a társadalom perifériáján találja magát és megszűnik embernek lenni. A pénznek ugyanúgy magukat alávető vallási intézmények nem nyújtanak, mert nem nyújthatnak vigaszt, az emberi közösségek, a családok pedig ugyanúgy kiszolgáltatottak és a(z ön)felszámolódás öngyilkos játékait játsszák. Azok a szellemi-kulturális-etikai értékek, amelyek az emberi mivoltunk centrumában állnak, hirtelen fenntarthatatlanoknak mutatkoznak, a karrier, a társadalmi státusz, a mindent legitimáló presztízs magát az embert semmisíti meg. Folyamatos harcban állunk tehát, de nem tudjuk, kivel igazán, beszűkült tudattal koncentrálunk az egyetlen lényegesnek hitt megtartó erőre, a pénzre, következésképpen, amiképpen Ostermeier előadásaiban is láthatjuk, a cinikusok világa jött el, azoké, akik nem hajlandóak érzelmi kérdésekkel bíbelődni és nem tartják lényegesnek az emberi kapcsolatok tisztán tartását vagy helyreállítását, akik mit sem tudnak megbocsátásról vagy az esendő ember elfogadásáról, mint Brack a Hedda Gablerben vagy Engstrand a Kísértetekben.
Vajon a színház beteljesíti-e az önmagával kötött szerződését, amely lényegileg soha nem változott meg, mert a színházban lefolytatott kísérletek valódi centrumát alkotják, azt tudniillik, hogy az emberek közösségében és közelségében élő személyt állítsa elénk, és hogy a társadalom önismeretén munkálkodjon? Vagy, másként: vajon a színház kitapintja-e a mindennapi – magán-, családi, társadalmi – életünk erőszak-pontjait, hogy felmutassa azokat és szembesítsen vele? Az erőszakos, monomániás, mindent és mindenkit birtokolni kívánó ember nem rajtunk kívül áll, a kor szelleme ugyanis belőlünk árad, és mi magunk vagyunk odaadó és persze vak fenntartói.
A színházi szerződésre vonatkozó kérdésünk a színház ünnepét megvalósítani kívánó Interferenciák 2014 fesztiválra is áll: a test-történetek összegzése milyen módon indít majd el olyan releváns társadalmi beszélgetéseket, amelyek nem az önfelejtést, hanem a létezésünk középpontba állítását, vizsgálatát, és figyelmes, s ha lehet, a lehető legszelídebb mérlegelését végezzék el estéről estére és a másnapi nyilvános beszélgetéseken. Az előadás játszók és nézők közös szövegévé válik, állítja Hans-Thies Lehmann, miután a megosztott életidő és a nehéz testek együttes jelenléte létrehozza magát a műalkotást, amelynek hasonló szintű résztvevője a színész és a néző, a játszó és a befogadó.
Az ember isteni elhagyatottsága, ez a modern, immár tartóssá váló érzés az ember ember általi elhagyatottságával egészül ki: ezt a képet mutatja fel a színház azok közösségében, akik nem az egymástól való elfordulás beteljesítésében, hanem az egymáshoz való odafordulásban érdekeltek.
És ki nem az, aki ember?
(Első közlés: a Kolozsvári Állami Magyar Színház műsorfüzetében, magyar és román nyelven.)
Stefana Pop-Curseu, Thomas Ostermeier, Tompa Gábor, Visky András
