Sziget Fesztivál 2019
Életveszély, fülledt erotika, provokatív gúny és tolerancia
Köpni-nyelni nem tud az ember jó néhány attrakciótól a Sziget Fesztiválon, aminek világszínvonalú profiljává váltak a meglehetősen szép számban felvonultatott cirkuszi produkciók. A Magig Mirror sátorban pedig már hagyományosan, fülledten erotikus, szarkasztikusan pimasz humorú revü látható, ezúttal az Ausztráliából érkező nőimitátor újcirkuszi és kabaré csapat extravagáns műsora.
Leginkább a kanadai Cirque Alfonse műsorán ámultam és bámultam. Az artisták, a zenészek rögtön a kezdetekkor „behergelik” magukat és ezzel a közönséget. Vad, extázisig fokozódó zene szól, a padokon ülő szereplők pedig egyre tébolyultabb iramban, a lábukkal, a kezükkel verik a ritmust, arcuk átszellemül, pillanatok alatt forró hangulatot csinálnak, az amúgy dicséretesen jól légkondicionált Cirque Du Sziget sátrában, Alain Francoeur rendezésében. Na ez az, amiről az ember már az elején érzi, hogy valószínűleg veszett jó lesz, azok, akik fikarcnyit sem totojáznak, hanem kapásból ennyire belecsapnak a lecsóba, valószínűleg bírják majd tempóval, szuflával. És hát tényleg. Rögvest szédítő iramú görkorcsolya szám következik, nehéz, leleményes kunsztokkal, pörgésekkel-forgásokkal, egymásra állásokkal, gúlába rendeződésekkel. Bonyolult dolgokat is a könnyedség látszatával, kedvvel csinálnak. Huncut pajkosság csillog a szemükben, hogy ezt is meg azt is meg tudták csinálni. Hatan vannak mindössze, négy férfi, két nő. Sokoldalúak.
Ha kell például, hárman magas rudat tartanak, hárman pedig a tetején tornáznak. Játékosan zsonglőrködnek. Kötélen himbálóznak. Akinek éppen nincs dolga a színpadon, az akár beáll a háromtagú, roppant intenzíven játszó, a feszültségteremtéshez igencsak hozzájáruló zenekarba, vagy dalra fakad. Igazi csapatot alkotnak. Nyilván a végletekig bíznak egymásban, ezért nem félnek a veszélytől. Zárómutatványukban lengőhintáról ugrabugrálnak lefelé, különböző módon megcsavart, megtekert ugrásokkal. Ismét viharsebesre fokozzák a tempót. Egyikük akkorát lendül, hogy nem lefelé, hanem fölfelé száll, egészen a meglehetősen magas sátor kupolájának tetejéig, ahol elkapja azt a vízszintes fémoszlopot, ami a felső reflektorokat tartja. Vidáman kurjant egyet, és örömtelien levigyorog ránk. A lehetetlenséggel határos, amit csinál. Biztosítókötelet, ahogy a többiek sem, nem használ. Felkészültségében bízva, az életével játszik.
A Cirgue Alfonse csapata bátor, nagy tudású emberekből áll. Vitalitást, életkedvet sugároznak magukból. És ez átragad a nézőkre. A produkció végén a zsúfolt sátor publikuma egy emberként pattan fel, hogy állva és üdvrivalgások közepette tapsolja meg a művészeket.
Amint kijövünk, a helyben lévő szabadtéri színpadon máris kezdődik a Mallakhambindia indiai produkciója, amit kartonból összehajtogatott székeken ülve, illetve állva néz a nagyszámú közönség. Nem igaz, hogy a Szigetre csak bulizni járnak. Szinte minden iránt van érdeklődés. Ha valaki erre-arra mászkálva lát valami érdekeset, ott ragad. És érdekes bámulni ezt a közönséget, hogy milyen sokféle emberből tevődik össze. Egész konszolidáltakból éppúgy, mint elképesztő fazonokból, hupikék vagy rózsaszín színű hajúakból, sima farmer pólósokból éppúgy, mint extravagáns öltözetűekből, harsogóan fiatal korúakból és meglettekből, nőiességűeket vagy férfiasságukat agyonhangsúlyozókból, szolidakból egyaránt. Ez gyakran bőven van annyira érdekes, mint ami a színpadokon történik. Érdekes ide „emberlesre” járni, szinte kis emberiség-körkép kerekedik ki belőle. Idén szerencsére több magyar szót hallottam, mint egy-két éve, bár igaz, ami igaz, az árak eléggé a nyugatról jövőknek kedveznek. A pultok jelentős részénél az ételek nevét ki sem írják magyarul. Az indiaiakat is nézi mindenféle náció. Öt, szépen kidolgozott testű, félmeztelen férfi a birkózás, a gimnasztika, a légi jóga elemeit vegyíti, amit úgy kell elképzelni, hogy magas rudakon tornáznak, akár igen lassan, szép, meggondolt mozdulatokkal, mintha meditálnának közben. Benjamin Knapton rendezésében szinte látható, hogy épül test és lélek.
Az Afro-Latin-Reggae Falu nevű helyszínen a Ballett Senegal tánc és dob show-jában, a fokozatosság elve alapján, az ácsorgókat is bevonják a népünnepély jellegűvé váló mulatságba. Először csak egy-két nézőt visznek táncba, majd szinte mindenkit, peregnek a dobok, ahogy kell. Akadnak a szenegáliak közül, akik mutatnak egyszerűbb lépéseket, amiket aztán ők igencsak vérbően kicifráznak, amiből a közönség tagjai közül mindenki annyit „vesz le”, amennyi neki összejön, ami pedig nem jön össze, azon lehet nevetni. Az egészből már egy körtánc kerekedik, hogy aztán még égimeszelő óriásbábok is megjelenjenek, és részt vegyenek a kavalkádban. Bármerre megy az ember, itt is, ott is lát valamit. A Magyar Zene Házánál éppen gyorstalpaló vezényléstanfolyamot tartanak, ami közben meg is énekeltetik a babzsákokon is elnyúló publikumot.
A Múzeumi Negyedben a legtöbben Capa fotóit nézegetik, akár úgy, hogy oda telepednek eléjük. De azért a 18 éven felülieknek javasolt, külön elfüggönyözött részben található erotikus plakátok is kellően látogatottak. A múzeumok képviselőivel szót lehet és érdemes váltani, például arról, hogy az Iparművészeti Múzeumból a felújítás előtt, vagy másfél év munkájával, érdemi törések, roncsolódások nélkül sikerült a temérdek tárgyat kiköltöztetni. De, hogy mikor látogathatjuk ismét a megújult épületet, az bizony még nagyon a jövő zenéje. Mialatt erről diskurálunk, két soha nem létezett, groteszknek festő óriásmadár figura élénk csipogással, a hátukon szafari öltözetű férfiakkal, csörtet a Múzeumi Negyeden keresztül. A francia Cie Ekart tagjai tanyáznak rajtuk. Ilyen kis performance jelenetekkel, utcaszínházakkal, Sziget-szerte találkozhatunk. A Vándor Vurstli, nevével ellentétben, évről évre ugyanazon a helyen van. Egyik legnépszerűbb eleme a törpe méretű óriáskerék, amire azért, a gyerekeken kívül, a felnőttek is nagy elánnal felülnek. Akik különben esténként is szórakoztatóan infantilissé válva célba dobnak, jókora diótörő figurából hirtelen lehuppanó diót törnek, gyorsan forgató szerkezetből kiszállva támolyognak, mintha részegek lennének. Amúgy pedig akár hiszik, akár nem, részeg csak mutatóban van.
Ami persze nem azt jelenti, hogy a Szigeten fesztiválozók remek törzsgárdáját adhatnák valamifajta antialkoholista társaságnak. Ez például azért érezhető, amikor az este fél 12-kor kezdődő másik kanadai cirkuszra, a Flip Fabrique-ra beülünk, és még el sem kezdődött a műsor, de már fene jó a hangulat. A nem túl izmos történet szerint egy nyaralóban esnek meg a dolgok, mondjuk egy csinos lány annyi, de annyi hullahopp karikát görget, hogy már-már nehéz neki ellenállni. Legvégül pedig következik a mámor, a téboly, a teljes nekiszabadultság, amikor gumiasztalon rakoncátlan rossz kölyköket megszégyenítően ugrabugrálnak az artisták, vagabund kunsztokat végrehajtva, és meglepően magasra repülve. Még Etiópiából is érkezett cirkusz, a Circus Abyssinia. Ez a csapat hihetetlen energiákkal, akarással, mondhatnám kamaszos bájjal, irigylésre méltó lendülettel dolgozik. Nem olyan minden ízében kiérlelt, kiforrott a produkció, mint a Cirque Alfonse esetében, de kedves, üde, szerethető.
Ami pedig a Magic Mirror Sátor idei főműsorában történik, az lehet megosztó. Ausztráliából érkezett az újcirkuszi- és kabaré csapat, amiben csak férfiak lépnek fel, de rendre nőimitátori funkcióban. Nagyszájú, csípős nyelvű transzvesztita konferál, testre simuló estélyikbe többször is átöltözve. Mások pedig inkább vetkőznek, rafináltan kivitelezett férfisztriptíz is megszemlélhető. Egy nagy karikában két férfi egymáshoz simulva, alsónadrágban gördül a színpadon ide-oda, csókkal zárva a számot. Fehér tollboákkal kihívó táncot lejt az együttes. A szereplők gyakran parodisztikusak, önironikusan gunyorosak, provokatívak, máskor líraian érzelmesek. Hatalmas ovációval kísért sikerük van. A Sziget nem az a közeg, ahol ilyesmin felháborodnának. Ez a rendezvény évről évre arról szól, hogy temérdek egészen különböző ember tolerálja, sőt elfogadja, kicsit tán meg is ismeri egymást. Ezért érdemes igazán odajárni.