Ne legyünk normálisak!

|

Ördögkatlan, szubjektív

Ne féljük megélni bármilyen módon is őrültebb állapotunkat, mert attól felszabadulunk és talán a környezetünket is szórakoztatjuk.

Fotók: Ördögkatlan Fesztivál

Egészen gyorsan végeztem a sátorállítással a pezsgő, családias, békés hangulatot árasztó Kovácsműhelyben. Idén először voltam szállóvendég is Beremenden, az Ördögkatlan Fesztivál egyik fő helyszínén. A programsorozat – eddigi tapasztalataim alapján – talán ezen a nyáron volt a legsűrűbb. Sokszor kellett hezitálnom, ölemben a programfüzettel, hogy vajon mire menjek: Nagyharsányba táncelőadásra? Esetleg a k2 vegánkonyhás udvarába Beremendre? Netán FreeeSZFE-s produkcióra Villánykövesdre? Vagy a Budapest Bábszínház produkcióján vegyek részt Palkonyán, a Mokos Pincészetnél? Túl sok a jó választás, nehéz a döntés. Ez tulajdonképpen az egyetlen kritikai megjegyzésem az idei összművészeti fesztivállal kapcsolatban. Noha Kisharsány ezen a nyáron kimaradt az Ördögkatlanban résztvevő, főbb helyszínek közül, remélem, ez is – mint annyi minden – változni fog a jövőben.

Elkészült a sátram, bepattantam a kocsiba és elindultam a nagyharsányi tornaterembe – fesztiváli nevén a Fidelio-terembe, hogy az Imre Zoltán Program részeként megvalósuló Follia című táncelőadással kezdjem a 2022-es ördögkatlani szezonom. Bár nem vagyok híve a ’táncelőadás’ kifejezésnek, Tóth Laura koreográfiájára kifejezetten érvényes volt ez a műfaji megnevezés. A középkori bolondokat is megidéző jelmezekben felvonult Baumgartner Krisztina, Békési-Szombati Anett, Mangi Kornélia és Szilvási Anna az önkívület, a jóleső és a dühöngő agyeldobás minden formáját megmutatták szaggatott mozdulatokkal, egymást néha froclizó gesztusokkal vagy éppen zenei kíséret nélküli szakaszokkal. Emellett a nyelvtörők olykor rossz elmondásával és a stand up-szerű monológgal is érzékeltetették az alkotók, mennyiféle módon lehetünk teljesen „ki” és ezt mennyire sokszínűen tudjuk a világ tudtára adni – és persze, magunkon könnyíteni. Mert végső soron az előadás nyugvópontja abban rejlett, hogy ne féljük megélni bármilyen módon is őrültebb állapotunkat, mert attól felszabadulunk és talán a környezetünket is szórakoztatjuk. Nem kell ehhez (tánc)művésznek lenni, elég, ha megéljük emberi mivoltunkat.

Katlanslam

Tóth Laura üdítően ható munkája után a Narancsligetbe, a megnyitóra vezetett utam. A tizenötödiken a főszervezők, Bérczes László és Kiss Móni megemlékeztek az egykori nagykövetekről is, lejátszva a fesztivál első patrónájának, Cseh Tamásnak köszöntőjét és méltó emléket állítva a legutóbbinak, Törőcsik Marinak. Ezután Udvaros Dorottya Hrutka Róberttel előadott, személyesen neki írt dalokból álló koncertjével teremtette meg az első a napon azt a természetesen emberi közvetlen hangulatot, ami amúgy is jellemzi a fesztivált, 2008 óta.

Egyszersmind a másfél évtizede jelen lévő eseményen felkonferálták az idei főszereplőt is. A 2010-ben alapított k2 Társulat az Ördögkatlan Fesztiválon mutatkozott utoljára együtt, az egykori vezető, Fábián Péter kilépésével ugyanis új névvel folytatja majd az együttes pályafutását. Kellő humorral és méltósággal, megfelelő mennyiségű pátosszal és iróniával, a Katlan történetében betöltött, jelentős szerepükhöz méltó búcsút vett a Kaposvárról induló társulat. A megnyitón előadott, hozzájuk illő humoros kórusművet követően k2 szobrot lehetett állítani a már fentebb említett, beremendi templomkertben. Vagy kvízt lehetett róluk kitölteni, miközben maguk főzte vegán étellel kínálták naponta a közönséget. Nagyon sokféle előadással érkeztek a gimnáziumi korosztálynak szóló, tantermi előadásaiktól az egyik legelső darabjukon, a Züfecen át egészen az új produkcióig.

Ukrán udvar         Hock Zoltán

A Fábián Péter jegyezte és rendezett Felhőkakukkvár fanyar humorú, szatirikus atmoszféráját csak még inkább megerősítette a nagyharsányi szoborpark köves, amfiteátrumszerű szerkezete. A KV Társulat és a k2 koprodukciójában létrejött előadás Arisztophanész három „női” komédiáját gyúrta össze, kiszűrve mindegyikből a lényeget és átformálva a mai, itthon és a világban is tapasztalt valóságra. A néhol kissé vulgáris eszközökkel is élő jelenetfüzérben a nők helyzetén és a szexizmus ma éppúgy erős jelenlétén túl a szuggesztív színpadi léttel bíró játszók (Formán Bálint, Gyöngy Zsuzsa, Király Dániel, Száger Zsuzsa, Urbanovits Krisztina) beszélnek a korrupcióról, a manipulációról és a társadalmi párbeszéd képtelenségéről is. Néhol harsányan, néhol recitativóban, mindig felkonferálva az éppen következő epizódot. A sorozatszerű felépítést segítette a folyton visszatérő „hárfa-szignál”, Farkas Krisztina hárfajátéka ösztönösen lágyította az önironikus és keserű felhangú jelenetcsokrokat. A sodró lendületű, néhol azonban kicsit erőltetett poénforrásokkal operáló produkció legerősebb momentuma a vége volt.

A szereplők csak a nagyon fent lévő, a világon teljesen kívül eső Felhőkakukkvárban találták meg azt a helyet, ahol mindenki egyenlő, nincsen emberi gonoszság, politikai korrupció, nincsen demagógia és manipuláció. Ahol tiszta és rendes minden és mindenki. Miután a szereplők leszálltak a várból, azaz a színpadi kis emelvényről, hátra vonultak az öltözősátrukhoz, meghajlás és tapsrend nélkül. S bár a közönség rendületlenül tapsolt, minden néző érezhette a rászakadt sötétségben, hogy jelenleg nem érdemli meg a feloldozást. Mindenki torkán akadt a nevetés, hiszen mindenki szem a láncban. Ijesztő, hogy ezt már Arisztophanész is megérezte komédiáiban, és az sem kevésbé rémisztő, hogy tulajdonképpen semmi sem változott azóta.

Ha már a szoborparknál tartunk, a fesztivál egyik nagy újítása a kőfejtőn estéről estére vetített fényjáték volt. A Magyar Nemzeti Múzeum designolta játék az intézmény különböző tárlatainak történetét tárta a sziklafalat bámuló közönség elé látványos képekkel, figyelembe véve a „vetítővászon” jellegét. Volt sziklaomlás, épülés, kőrakás, miközben közelebbről megismerhettük pl. a Seuso-kincs hátterét.

Természetesen leszálltak az esték is kétnapos ott-tartózkodásom idején, hozva magával a különböző stílusú koncerteket. Idén is a nagyharsányi focipálya volt a (zenei) központ, köztük olyan jó, feltörekvő és elismert hazai együttesekkel, mint a Carson Coma, a Bohemian Betyars vagy a Felső Tízezer. A kiszenekari élményt pedig az Árokpart Bar biztosította, autentikusan a főút mentén, az árokparton.

Amíg a szülők Villánykövesden (a többi közt) megnézhették a FreeSZFE vagy a kaposvári, esetleg a marosvásárhelyi színművészeti egyetem növendékeinek előadását, benne fejlődésüket, haladásukat, a világról alkotott gondolataik művészi koncepcióját, addig a gyerekek sem maradtak ki a fesztiváli jóból. Erről a Nagyharsányban tanyázó Mesélde improvizációs meseszínházi csoport mellett a Kovácsműhely szintén gondoskodott gyermekprogramjaival. Az autentikus műhelyben a kevésbé mászkáló nézői réteg sem bánta meg ottmaradását. Ugyanis aki nem jutott el a leginkább minőségi beszélgetéseket kínáló Vylyan-teraszra, az Veiszer Alinda interjúsorozatába is belehallgathatott a műhely udvarán. Veiszer, mások mellett, a Fortepan alapítójával és a Dés László – Dés András párossal is érdekfeszítő, sok témát érintő és vitaindító beszélgetést folytatott.

A drámajátékos kedvű, netán maguk is gyerekekkel foglalkozó felnőttek pedig szintén Beremenden, a Veled-kerek udvarban „edződhettek” és gondolkodhattak el közösen a színház segítségével olyan közéleti témákról, mint például a környezetvédelem.

Ezen a fesztiválon nemcsak a k2, hanem sok éves „pályafutása” után a Tótferi című, ikonikus Kárpáti Péter-rendezés is elbúcsúzott a közönségtől. Noha a nagyharsányi tornateremben a darabtemetés során nagy volt a hőség, a tömeg és a vízhiány, Stefanovics Angéla remek karakterábrázolását és a Titkos Társulat örömteli összhangját nem befolyásolták a körülmények a mesei és balladai elemeket magába foglaló, sokféle színházi eszköztárral élő, egyfajta kifordított eredetmondaként is értelmezhető előadás közben.

Két, szellemet és lelket nyugtató kávézás között – amelyet tapasztalataim alapján leginkább az ukrán, azaz Both Miklós udvarban volt érdemes elfogyasztani, a háború ellenére idén is Nagyharsányba eljutó ukrán asszonykórus népi énekének kíséretével – a közönség átruccanhatott Palkonyára is, hogy tanúja legyen a Budapest Bábszínház Semmi című előadásának. A Quimby ikonikus slágereire épülő, azokat a társulat élőben előadó, koncertbetéteket tartalmazó produkció a bábhasználat minden módjával szívbemarkolóan és színházilag nagyon is érvényesen mutatta be olyan kamaszok közösségét, akik nagyon szeretnének hinni abban, hogy az életnek van értelme. És ezért a meggyőződésért nem riadnak vissza attól sem, hogy egymás és önmaguk ellen forduljanak. Pedig csak arra lett volna szükségük, hogy a környezetükben bármelyik felnőtt észrevegye igazán őket és foglalkozzon kérdésektől és érzelmektől háborgó lelkükkel.

A jó értelemben nyomasztó és elgondolkodtató előadás után felüdülés volt beülni a nagyharsányi református templomban tartott workshopra és lecsukott szemmel élvezni a Huba és Vazul nevű formáció blues gyökerekkel rendelkező, erősen improvizatív, pszichedelikus hatással bíró muzsikáját. A formációt Jónás Vera egyedi, olykor artikulálatlan éneke és gitárja egészítette ki.

Dés László         Fotó: Frindt Péter

Ha azonban egyik művészeti produkció sem keltette fel az érdeklődést, a nagyharsányi Offline Rezervátumban mindenki megszabadíthatta elméjét a kékfénytől, az elektronikus eszközök vonzásától és a zajos világtól. Vagy beszélgethetett bárkivel a beremendi strand gyepén fekve, örömmel és bizalommal stoppolhatott egyik helyszínről a másikra vagy énekelhetett a nagyobb tömegeket szállító Katlanbuszon. Vagy csak elfogyasztotta repohárjában a mindennapi, jó minőségű és jó árú fröccsét. Az viszont biztos, az idei fesztiválon sem merülhetett fel az unalom, a magány, az érdektelenség vagy az egysíkúság fogalma.

Fotó: Frindt Péter

Bár kétnapi katlanlétembe „csak” ennyi élmény, előadás és workshop fért bele, ennek ellenére ki merem jelenteni: ha a normalitáson kívüli létet az itt évek óta tapasztalt szeretet, odafigyelés, kortalan együttlét és meghallgatás, a teljes körű bizalom, a minőségi művészi produktumok és a közvetlen művészek, valamint a mosolygó eladók jelentik – nos, akkor én soha nem akarok normális lenni. Sem az Ördögkatlanon, sem Budapesten, sem máshol.

CÍMKÉK: