Ördögkatlan Fesztivál 2021
Nem ritkán könnyekig megrendült tekintet, tapintható hála kísérte az eseményeket: átéreztük, mekkora ajándék, hogy ez az egész szinte változatlanul és alig észrevehető módosításokkal megtörténhet velünk újra ebben a törékeny és kiismerhetetlen világban.
Vylyan
Létrejött az idei Ördögkatlan! Természetesen „offline”. Nehéz lenne elképzelni is ezt a fesztivált (más rendezvényekkel ellentétben) digitális platformokon, bár a mögöttünk hagyott másfél évben történtek sikeres kísérletek nemcsak konferenciák, hanem néhány kulturális fesztivál online megvalósítására – akár közös kávézással és tánccal a képernyők elől. A katlanozók viszont a megszokott dél-baranyai falvakat népesítették be megint valóságosan. Azok szabadtéri helyszínein üldögéltek, mint már annyiszor, pokrócaikon vagy hordozható székeiken, vagy csak úgy, a belső terekbe pedig kissé csökkentett létszámmal engedték be őket; a lépcsőkön például nem lehetett ülni. Maszkot elvétve lehetett látni, nem hordjuk már (még), viszont maszktemetőt sem lehetett még tartani, csak előzetesen, avatva a szerkezetet, amibe a szándék szerint egy év múlva bedobhatjuk őket. A védettségi igazolványt komolyan vették, csak annak felmutatásával válthatták ki a látogatók a karszalagjukat. A továbbiakban aztán mintha olyan lett volna az ottlét, mint az eddigi tizenkét alkalommal (a 13., a tavalyi fesztivál elmaradt), kevesebben résztvevővel. Mintha a középgenerációból maradtak volna többen távol most.
Bérczes László és Kiss Mónika Fotó: Pál Zsombor
A nyitásról és egymás újrafelfedezéséről több program szólt. Csipeszfalra tehettük ki a Bölcsészudvarban, mi változott bennünk jó irányban a karantén óta – a természet és a barátok, család megnövekedett jelentőségére derült fény a cetlikből. Ugyanitt a nagy eső elől menekülők is menedéket találtak egy művészetterápiás foglalkozáson, ahol az összegyűltek negyede, tizen- és huszonévesek jobbára a bizonytalanság érzetét fogalmazták meg színes papírokból tépett alakzatokkal. Az Aralica kertjének meditatív eseményei határozottan az „offline” jelenlétre koncentráltak „Semmittevés”-sel, „Offlájn gimnasztiká”-val, telefon nélküli telefonálással, a szieszta divatba hozásával. Elkerített, körbe rendezett székeken (a föléjük írt ajánlattal) a zoomos szemkontaktus-hiányt is lehetett orvosolni. Önismereti „Integritás”-társasjátékukon sem kockával kellett dobni a továbblépéshez, hanem a szomszéd szemébe nézve rá jellemző színt olvasni ki belőle, aki aztán olyan színű kártyákból húz magának kérdést.
Átélhettük az újra közös fizikai térben történő zenehallgatás borzongató voltát, az ugyanott levésnek köszönhető együttes kulturális tapasztalat többletét. Azt, ahogy látjuk, ki hogy reagál az élményre, s hogy hallható hangon lehet szólni egymáshoz, nem csak messengeren vagy egyéb digitális üzenetben ráírni, amikor szükségét érezzük megosztani azt, ahogy hat ránk a dolog. Nem ritkán könnyekig megrendült tekintet, tapintható hála kísérte az eseményeket: átéreztük, mekkora ajándék, hogy ez az egész szinte változatlanul és alig észrevehető módosításokkal megtörténhet velünk újra ebben a törékeny és kiismerhetetlen világban.
Oláh Ibolya testközelben énekelt s jelenítette meg Törőcsik Marit a Narancsligetben, a Cserihannák a villanykövesdi Csikófuttatóban alakult újra. Néhány programot, amit nem tudtak átvinni zárt helyre, a vihar elsodort egyik nap; el sem kezdték például az SZFE-sek utóbbi helyszínre tervezett reggeli bábelőadását, A háromfejű királyt. A változásokról online értesült, aki letöltötte az applikációt. A nagyharsányi árokparti előadókkal nem lehetett nem találkozni, ők lévén a katlan mértani közepén. A nagykoncertek is a régi helyen: a Petőfi színpadra átnevezett nagyharsányi focipályán zajlottak. Kisharsány helyett most Villánykövesd fogadta több bel- és kültéri helyszínén a színház, a zene s más művészetek közönségét. A faluház kicsiny tere rendesen meggyötri szieszta idején tartott előadásainak szereplőit, nézőit. Egyrészt a hőség alig csillapul a gyenge klímaberendezés miatt, másrészt korántsem nézőbarát az ültetés. Közel tíz sorban vannak egy szinten, egymás mögött a székek, csak utána jön a magasítás: az első sorok kivételével semmit sem lehet látni a padlón vagy mellmagasság alatt zajló eseményekből, sőt még a színészek arcát is alig, még ha állnak is, hiszen nincs magasított színpad. A Guppin legalábbis nem volt, így mindmáig furdal a kíváncsiság, mi történhetett lent, a földön a házba borral betérő férfi és a furcsa nő közt, színháztechnikailag pedig, hogy miként oldották meg a padlószőnyegbe ragadó teáskanna által kiégetett kört. Palkonyáról a Mokos pincészet maradt meg (már sok éve) helyszínül: nagy színházterme alkalmas a színházi előadások méltó befogadására és prezentálására – például mert a színpad magasan van. A Vylyan leírhatatlan terasza, mint mindig, a beszélgetéseké, Beremend pedig fontos helyszínné nőtt fel: színházterme is van már, kovácsműhely-udvarában érdemes volt akár fél napokat eltölteni, a Kápolna-dombra pedig idén két zenés produkciót szerveztek. A Törőcsik Marinak szóló Mozart Requiem előtt két nappal a Cseh-Bereményi-számokból összeállított Váróterem revelatív erővel demonstrálta: nem biztos, hogy egyre jobb lesz nekünk az idő múlásával. Bárcsak ne ugyanaz a dal lenne aktuális évtizedek múlva. S azt, hogy tudatos rendezéssel és szereplőkkel, énekesekkel meg tud szólalni az ismert dal, nem csak ez, nem csak Cseh Tamás hangján.
A mi utcánk
A Guppiban, Szigarjev darabjában is visszarendeződik, visszaáll a bántalmazó helyzet. A cselekmény háromnegyedéig tartó remény, miszerint a látogatót meghatja a (Nyári Szilvia erős jelenléte által életre keltett) furcsa, személyiségzavaros nő, akit őszintén megkedvel, az agresszív férj megjelenésével erősen alább hagy. A látogatóról kiderül, hogy a férj beosztottja, aki egy munkahelyi vétségét dolgozná le úgy, hogy főnöke a feleségét, aki már terhes számára, hűtlenségen kaphatja általa. A darab néhány logikai buktatón túl felvillantja azt az esélyt, hogy a kívülről jövő férfiben felébred a szolidaritás és a szeretet, s el tudná képzelni életét a gyermeteg nővel, amire Pál András lenyűgözően sokrétű játéka rá is erősít. A brutális férj ellen mindenesetre felhorgad, ám azzal, hogy a lakásra mindketten, mindkét férfi rátenné a kezét s hogy a végén őt találjuk a szekrényben ugyanúgy, mint a „leleplező” férjet, rácáfol szép reményeinkre.
Az utóbbi években több társulatban (a Katlanon is kettő által) játszott Kartonpapa ugyancsak a visszarendeződésre épül. A felbolyduló viszonyrendszer láttán, amit egy nézőpontból a szabadosság okoz, az egyik addig lázadó fiatal visszaállítja az őrületnek tűnő rendszert: feltámasztja kartonpapát. Őt választja a szabályozatlan, törvénytelen karneváli viszonyok, így a kiderülő anya-unokaöcs-románc helyett. A rend, amit az erőskezű családfő alakít ki, még ha meg is nyomorítja a közel állókat, s tart fenn, mint kartonpapa, biztonságosabb. Még ha diktátortól is származik, aki ráadásul kartonból van, mert az eredetije már nem él.
A villánykövesdi faluház adott otthont Hajdu Szabolcsék újabb remek kamaraalkotásának, amiben ezennel nem szerepeltek és nem említődtek gyerekkarakterek – a darab problematikája őket nem érintette. Három házaspár kapcsolati mintázatai példázták a családon belüli erőszak formációit. A roncs férfiét, aki beleáll mindenfajta gyanús gyógyszerkísérletbe, de mellette alkoholizál és dönti magába a kávét, mellesleg ugráltatja környezetét – valamint fiatal kedvesét, az utóbbit fizikailag is bántalmazva. A házaspárét, amelynek férfitagja életközépi válságában éppen kiteljesedik milliós kölcsönökből vásárolva hajókat, s mindezt titokban tartja felesége elől. Végül a Hajdu Szabolcs – Ilyés Orsolya által megformált párét, ahol az egyetemi oktató férj vendégtanításra indul Mexikóba, de a feleség vonakodik vele tartani. Telefonbeszélgetéséből kiderül, hogy egy ideje intim kapcsolat fűzi volt iskolatársához, s ha kételyeink lennének, miért is nem fűlik a nő foga a férjéhez kötődő külföldi élethez, a karszorítós mikrojelenetekből nyilvánvaló lesz. Már-már elhisszük, hogy komolyan gondolja: nem megy vele, annyiszor mondja neki szelíden. Az utolsó képben a rájuk váró taxihoz egyedül távozik a férj. Egy perc múlva azonban visszatér. A tőle már látott rángatás és erős szorítás, ahogyan kényszerítve levezeti, torokszorító bizonyosság kapcsolatuk valóságára. Visszarendeződtek az intelligens pokolba.
Önreflexív dialógusuk hatalmas sikert aratott, melyben az Ernelláék Farkaséknált véleményezte az eljátszott baráti társaság, erős kritikai éllel. A címbeli Egy százalék indián pedig a manapság felkapott eredettérképre vonatkozik: ez volt hát akkor barátjukban, akinek a temetésén gyűltek össze, a magyar vér, mondja egyikük. Pontosabban ennyi indián származást találtak az elemzők benne – magyart még ennyit sem.
A szerző felvétele
A beremendi Kovácsműhelyben előadott Csáó – Stefanovics Angéla körberajzolja magát című kétszemélyes darab egy furcsa, egzaltált lány ki-be járását rajzolta ki a kapcsolati kötöttség és a művészetben megnyilvánuló mesevilág közt, a színházteremben bemutatott Apád előtt ne vetkőzz pedig a nemrég megjelent abúzusregény lélegzetelállító színpadi adaptációja. A színpadi eszközök megvilágító erővel képezik le az eredeti szerkezet erőszak- és aberrációspiráljának továbbgyűrűzését. A visszatérést a gyerekkori megnyomorító: szeretetnek hazudott molesztáló rendbe, ahol arra szocializálódik a gyermek, hogy a családtagok közti szeretetkapcsolatba nemcsak apa és anya, hanem titkosan ő is szexuálisan kötődik be. A színész és a színésznő több szerepet játszik. Hol a másik monológjából, visszaemlékezéséből veszik át a szót és viszik át a másik idősíkra, hol beleállva, megszemélyesítve egy férfi vagy nő hangját a folyó elbeszélés belső világába kerülve. Amikor Péterfy Bori mesél karakterének kislánykori élményeiről a nagypapával, aki mindig kikísérte a kerti wc-be, s ezt női családtagjai elnézték (ennek mélyebb jelenlétére, jelenségére, okaira és rettenetére, a női árulásra az eredeti mű sem tér ki, ami lehet szándékos és felhívó erejű), partnere, Pataki Ferenc az éppen elbeszélt történet egy férfiszerepkörét hangosítja ki – vagy a másik idősíkra, a molesztáló nagyapa gyerekkorába visz át és az őt is így, ilyenné alakított nevelőanya alakjáról kezd el beszélni. E cselekményben is visszatérés van a rossz, de ismert mintába, csak az egy pillanatra felvillanó, élesen elhatárolódó és a körből kilépő, sírra köpő nagynéni figurája mutat előre.
Nagy közönség előtt, nagyszínpadon mutatták be a Bodor Johanna önéletrajzi regényéből készült, azonos című Nem baj, majd megértem című adaptációt sokfunkciós dobozok közt, remek összmunkában. Ez szabadulástörténet a pokoljárásból, a Romániában hagyott bakfis túlélésének fájdalmas megjelenítése, aki korán megtanulta, hogy lehet kicselezni a rendszert, s vele együtt a közeli embereket is, hogy saját érdekükben ne gyanakodjanak az országból érdekházassággal kitelepülni szándékozóra. Itt a keretezés az új szál a regényhez képest: a főszereplő mai magyarországi lakhelyén újra költözik, mint annyiszor, bár most már csak egyik budapesti kerületből a másikba, s ez az apropó a régi-új dobozok tartalmának felkavarására.
A FreeSZFE több vizsgaelőadását is meghívta az idei Katlan, dicsérték a Levegőt!, én a Morzsabált láttam Villánykövesden, amelynek első jelenetét a másik három csak közelítette. A harmadik egységben például osztályfőnökeiket és a csoportdinamikát játszották el, megmutatva, hogy ki lehet játszani a közelséget: vissza lehet élni a személyes keretekkel. Többszörös áttételt alkalmaztak magukra: X játssza, hogy Y játssza X-et, s X (vagy Y) az ő civil identitásuk, saját névvel. Az utolsóban a civil és színpadi testérzet fedésbe kerülése borítja ki egyiküket egy elbeszélt és alaposan kielemzett erekcióban. Ezek a (némileg belterjes és túl teátrálisan előadott) helyzetgyakorlatok alulmúlták a kezdő víziót. Abban a FreeSZFE deklarált programja megy át a korábbihoz, a kritizálthoz hasonlítani kezdő: megosztó, egyéni szimpátiákra, ellenszenvekre, sértettségre alapuló működésbe.
Mozart Requiem, Törőcsik Mari emlékére Fotó: Pál Zsombor
A Meg se kínáltak: a zseniális színész és tisztán látó (ld. közélet-kritikus beszélgetését Veiszer Alindával) Thuróczy Szabolcs egymás után kétszer előadott monológja Bödőcs Tibor szövegére nagy sikert aratott a Mokosban. Kisemberének, a festőnek Háy János és mások motívumaira, valamint Hofi Géza karakterére utaló alakítása nem lehetett annyira egyéni és koherens produkció, mint amilyenek magának a szerzőnek a stand-upjai. Az irodalmi alapanyag volt halványabb Bödőcs más, eredeti, jól ismert, maga által is utolérhetetlen szövegeinél.
Most egy este s egy délelőtt esett az eső néhány órán át. Volt hova menekülni előle, például a korábbiakhoz hasonlóan hangulatos Both udvarház táncos bulijába. Működött mindenütt a rendszer, helyreállt, magától újraképződött ezeken a mágikus helyeken a katlanetikett. Az itt fesztiválozók külön-külön létrejövő és érintkező világában a maguktól is megálló autósokkal zajló tapasztalatcsere hálás utasaikkal továbbra is összekötő fluidumként volt jelen az egyszer csak – nem magától – visszavarázsolódott Ördögkatlanban.
