Fotó: Fortepan, adományozó: Kotnyek Antal – Nagy Imre Badacsonytomajban 1956 október 22-én
A Szondi utcában sétáltunk a barátnőmmel, amikor elhaladtunk egy dohos leheletű pinceablak mellett. Csak egy pillantást vetettem rá. Penészes-pókhálós fakeret, körülötte pedig a kőlábazat kilyuggatva. Centis és centisnél kissé nagyobb lyukak tucatjait vésték a falba a golyók, maga a nyílás feketén és üresen ásított. Lelassítottam, majd megálltam.
– Nézd, itt valakik harcoltak! – mondtam a páromnak.
– Honnan tudod?Ezek golyónyomok a falban. Valakik a pincében voltak.
Megfordultam, felnéztem az árnyékos túloldalra. Régi polgárház volt ez az épület is, kicsit jobb állapotban mint, amelyik mellett mi álltunk átellenben.
– Azt hiszem, onnan felülről lőttek lefelé. De abban biztos vagyok, hogy egyenesen érkeztek a lövések. Nézd, a lyukak olyanok, mintha varrógéppel tűzték volna körbe az ablakot.
Továbbsétáltunk. Ronda golyónyomok. De rondábbak azok, amelyek nem a szürke kőlapot vésték le, hanem beszáguldottak a pincehelyiségbe, ahonnan valaki vagy valakik szintén lőttek kifelé, csak a másik házat azóta újrapucolták. Budán, a Vár alatti utcákban sok ilyen falat láttam már, de a Kossuth tér is szépen körbe van lőve. Nem csak a fémmel kiöntött egykori golyónyomokra gondolok a Földművelésügyi Minisztérium falán, ahová az ávósok lövései érkeztek, inkább a tér északi részén álló házak felső homlokzatára.
– Második világháborús nyomok lehetnek?
– Igen. Vagy nem. Lehet, hogy 1956-osak. Mindenesetre nem szívesen lettem volna abban a pincében.
Erőszakos képek peregtek előttem; kiértünk a körútra. Azon gondolkodtam, hogy mi veszi rá az embereket, hogy közvetlen külső kényszer nélkül álljanak a golyók elé. Pontosabban, álljon eléjük, de próbálja őket mégis elkerülni úgy, hogy közben maga is gyilkolni próbál. Válaszok vannak a problémára, azt pedig a golyónyomok is bizonyítják, hogy néhány megoldás tényleg működik. Felül lehet írni az evolúció milliárd éves programkódját.
Charles Ardant du Picq francia tábornok és teoretikus realista. “Félelemből harcolnak – írja a katonákról – előbb a harc nem vállalásának következményeitől (azaz a büntetéstől), utóbb pedig attól félnek, hogy nem harcolnak elég jól és lemészárolják őket.”
Fotó: Fortepan, adományozó: Lovrecz Éva – Szovjet (?) sisakok a pesti utcán
“Nothing in life is so exhilarating as to be shot at without result.” – teszi hozzá Churchill. Biztosan igaza van, tekintve, hogy valóban öröm, amikor villámgyorsan haladó fémtárgyak elkerülik az ember testét és nem tépnek le egy-egy végtagot vagy okoznak más, a nevetségessel határos, abszurd sebesülést. A halálnak van humora, de az élettelen, kifacsart törzsű rongybabák és akik később felpucolják őket, ők nem tudnak rajta derülni.
A harmadik, talán kissé tudatosabb, de nem kevesebb lélekbeli akaratot vagy lemondó belenyugvást feltételező út más. Itt a halál vagy a kínzás közelében az ember tudatosan vállalja, hogy nem törekszik annak kikerülésére bármi áron. Nem vágyik rá, nem keresi, mást se hajszol bele, de cselekedeteit nem a menekülésnek rendeli alá. Itt nem feltétlenül lőfegyverrel harcol, hanem tettekkel, szavakkal, érvekkel és döntésekkel. Nagy Imrének, aki ezt a harmadik utat választotta, legendáriuma van, megkínálták könnyebb utakkal.
Ő vállalásával keretezte be és egyszersmind záratta le életét, úgy, ahogyan a kis Szondi utcai pinceablakot a különböző kaliberű kézifegyverek szegték megmásíthatatlanul körbe. Egyikünk sem tudhatja, hogy mire gondolt pontosan, amikor kegyelmet nem kért,
“De emlékeznünk szabad
a vonakodó, sértett, tétova férfira,
akibe mégis
fölszivároghatott
düh, káprázat, országos vakremény,
mikor arra ébredt
a város: lövik szét.”
(Petri György: Nagy Imréről, részlet)
***
A mártíromság létezik, itthon közmondásos, hogy nemzeti ünnepeink túlnyomó többsége erőszakos, sokszor szerencsétlen eseménysorok köré épült közös emlékezetünkben. Ennek ellenére vagy éppen ezért ezek az ünnepeink az elvek elemi szintjén politikai konszenzust élveznek.
Mire a Klauzál térre értünk, azon a véleményen voltam, hogy a Szondiban ‘56-os “jegyzeteket” láttunk. Lehet, hogy pontot is raktak valakiknek az életére. Keserű íze van ennek a hősiességnek, ha közelről kóstolható, tapintható.
Ez egy tavaszias délután volt szeptemberben. A lépcsőházban felfelé menet beleizzadtam a bőrkabátomba. Az járt a fejemben, hogy én inkább erre vágyom: verejtékre, nem vérre. Szívesen hullajtom értünk a verítékemet, s félek, rettegek, egyenesen a gyomromban remegve gondolok arra, hogy léteznek közöttünk olyanok, akiknek —
Akik hajlandóak lennének felborítani az asztalt, egyenesen ránk, majd repülnek a székek, a kártyák, borul a pohár, ököllel megyünk egymásnak. Én nem akarok. Domine, miserere!
