Gál Soma: Sármesék (novella)

|

A negyedik

13174028_610887149075439_8202921662288880544_n (3)

Egészen csöndben ültem nagymama mellett, amikor nekikezdett.

Elmeséljem megint a Lőcze papa történetét, kisonokám? Hiszen annyiszor hallottad már… No jó, nem bánom, ha ennyire szereted.

Hol is kezdjem? Ugye emlékszel, hogy édesapám egészen a karmacsi plébániáig kutatta a testvére keresztlevelét?! Hát, az sem véletlen került oda, csak Lőcze dédapád nem sejtette, hogy az ő édesapja odavalósi vót, azzal a kényszerű kutakodással csöppent bele a család történetébe. Mert szépapád nem szólt egy szót sem sose arról, mi vót ő, honnan gyütt, csendben fürdött a falu tiszteletében és irigységében. Paraszti család vótunk már akkor is, és akkor még így is ösmerték meg a családot Karmacson. Az én nagypapám a negyedik gyermeke volt szüleinek, a negyedik Sebők fiú. Vagyis, no, pont ez volt a bökkenő, hogy túl sok Sebők család élt ott akkoriban (talán most is, hacsak nem szórta őket szerte az élet az országban, hiszen mindnek sok gyereke vót), és a keresztnevével sem vót egyedül szegény, pár utcára tőlük lakott Sebők I Lőrinc, de a faluban csak nem állt rá az emberek szája erre a számozásra, az idősbik lett a Lőrinc, nagyapát meg Lőcének becézték.

És tudnod kell azt róla, hogy sosem vót földhözragadt falusi ember, legalábbis abból, amit édesapám mesélt nekem róla, arra jutottam, hogy szerette az életet, ha városba születik, biztos költő, vagy legalábbis valami művész lett vón belőle. Tudva is vót ez róla faluszerte, de mert sem szavakkal, sem színekkel nem volt lehetősége mesterkedni, így a kártyát választotta barátjának. Nem, nem adott ő elő azzal semmit, nem bűvészkedett, csak a szerencséjét forgatta a lapok között. Minden egyes alkalommal, ha a kocsmában, vagy bármelyik konyhában előkerült a pakk, szinte biztos, hogy ott volt, és keverte a harminckét papírt.

Ulti, zsírozás, snapszer, lórum vagy ferbli, papa mindenben parti volt. A tök volt a kedvenc színe, mint adu, de ami ennél csodálatosabb volt, hogy minden más lappal is nyerni tudott. Nagy vót a szerencséje, nagyobb, mint bárkinek a faluban. Már fiatalon a kártyaasztal mellé ült, akkor tán még hagyták is, hadd vigyen magával a Lőce egy kis zsebpénzt haza. És mert fiatal volt még, nem is ivott. Ezt a szokását később is megtartotta, akkor meg erre foghatta a társaság, azért nyer annyit, mert józan. Mert mindig nyert. Bárki osztott, akárhogyan állt a parti, papa zsebelte be végül a gratulációkat és az asztal teljes összegét.

Olyan sokat zsugázott össze, hogy pillanatok alatt híre szaladt a faluban. Aztán már mindenki csak a kis Lőcével akart leülni, elő sem került addig a kártyacsomag, míg ő nem volt jelen, és mikor ő felállt az asztaltól, akkor mindenki más is elsomfordált, hiszen már nem volt kivel vetélkedni, a meghódítandó hegycsúcs odébbállt. Eztán mindenki a józan eszét akarta elvenni, módszeresen tervelték ki, hogyan itatják le a Józsi pálinkájából, és bár négy kupica után kijelentette, hogy a világ minden pénzéért sem akar kártyázni, a többiek pont azért hajtották. A kis Lőcének ugyanis még ki sem serkent rendesen a bajusza, már mindenkitől elnyerte a piacon megkeresett pénzét, több pár csizmát, szép télikabátot, végül a falu határában lévő földekből is. Papa meg hiába tiltakozott, kezébe kellett tuszkolják a lapokat, annyira elmosódott körülötte a kocsma.

– Snapszer, Lőce! – mondta be valaki mellőle. Arra sem emlékezett, hogy koppintás volt, vagy kétszer kapott lapot, a hat kártyát látta már csak a kezében, de azokban sem volt biztos, ahogy abban sem, honnan és milyen adut kellene hívni, mondott hát valamit, senki sem hívta utána. Egyedül volt a három győzelemre éhes férfi ellen. Kitett valamit a kezéből, snapszert hogy is mert vón mondani, és próbált úgy viselkedni, mintha lenne vóna valami fogalma a játékról. És hát a többiek így is látták kívülről, papa egy renoncot se tett! Hiába próbált valamelyik kontrázni, neki mindig vót a kezében rekontra, és nem csak ő látta úgy a pálinkától, hanem tényleg el is vitte mind a köröket. A három jómadár vele szemben egyre bosszúsabban csapkodta az asztalhoz a lapjait, mígnem mind a Lőce papa előtt halmozódott fel.

Állítólag ez volt az az este, amikor rá is borították az asztalt. Csak a szelíd természetének köszönhette azt az ajánlatot, hogy reggelre eltakarodhat a faluból, különben vasvillával kergetik ki onnand.

Hitt is, meg nem is a fenyegetésnek, de nagyon zúgott a feje (az ütéstől meg a piától is), lefeküdött inkább, hogy aludjon rá egyet. Másnap pedig kiabálásra ébredt, a fél falu kicsődült, nem csak vasvillával, hanem kaszákkal, fáklyákkal, szitokszóval, mintha egy boszorkányt üldöznének. Mert hát az övé csak ördögi szerencse lehet.

Papa ekkor már tudta, hogy a szép szó már mit sem segít, hideg fejét pedig könnyen a földön találhatja, ha tovább feszegeti szerencséje határait. Megvált az összes szerzett földjétől, amennyiért ippeg lehetett, így is olyan szép summával telepedhetett le messzebb, immár a Balatonhoz közel, hogy a leggazdagabb paraszt lett azonnal a faluban. Itt aztán még a nevét is megváltoztatta, már úgy íratta fel magát, mint Lőcze Lőrinc (cz-vel, innen aztán tényleg aszitte mindenki, hogy nemes családból gyütt), talán épp azért, hogy a balszerencsére sose találjon rá, és kártyához sem nyút többet aztán, engemet is fejben tanított meg zsírozni.

De nem ám az üldözés a legizgalmasabb a történetben, még csak nem is az, hogy Lőce papa sosem veszített egy kört sem egyetlen partiban. A furcsa az, hogy a szerencse nem csak őt nem találta aztán a másik faluban, hanem Karmacsra sem ment haza, és azóta soha senki nem bír nyerni a kártyával, fejezte be nagymama a mesét, miközben egy tök ászt játszott ki a lisztes konyhaasztalra. Én meg, a negyedik Lőcze generáció, kihúztam a legyezőmből egy piros 7-est.

Részlet a szerző a Könyvhétre megjelenő Sármesék című első novelláskötetéből.

Soma

Gál Soma

CÍMKÉK: