A Falstaff a Müpában
Márciusban (4-én, 6-án és 7-én) Verdi-operajátékosként debütált a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében a Budapesti Fesztiválzenekar.
Falstaff: Nicola Alaimo
Nem mondható el ugyanez Fischer Ivánról, akinek – miként a hangverseny műsorfüzetében olvasható interjúból megtudtuk – több emlékezetes külföldi Verdi-élménye volt már korábban is. Angliai tapasztalatok birtokában vitte színre Lyonban a Traviatát, s ugyanitt a folytatás az Othello lett. Természetes tehát, hogy az egyik kései remek „bevonzotta” a másikat, és saját együttesével Budapesten a Falstaffot vitte színre.
Ezúttal új projekt keretében, mint Fischer Iván Operatársulat jelentkeztek – s a 2018-as év annyiból is mérföldkő a BFZ életében, hogy idén indul az együttes által alapított Vicenzai Operafesztivál a Teatro Olimpicóban.
Tehát úgy tűnik, zenekari játékosait „all round” előadóművészekké képezi Fischer Iván. A szimfonikus repertoárhoz képest már egy ideje örömteli meglepetés, amikor – az adott est műsorához kapcsolódóan – a hangverseny végén a zenekar kórussá lényegül át, és kétségkívül profi produkciót nyújtva énekel. Az operajátszás további lehetőségeit az adja, hogy a zenekar a színpadon foglal helyet, többé-kevésbé rendhagyó elrendeződésben, és tagjai alkalmanként részt vesznek a színpadi játékban is, ha úgy tetszik, kommunikálnak az énekes szereplőkkel, ha kell, kórusként is közreműködnek. A Falstaff esetében még a látványvilágot is erősítették, ledlámpás jelmezekkel járulva hozzá a windsori erdő varázslatos atmoszférájához.
„A zenekar az a falu, ahol a történet játszódik” – nyilatkozta Fischer Iván, aki ezúttal Marco Gandinival közösen rendezte a lírai komédiát. És ezúttal a műfajmegjelölés és a szerepformálás problémátlannak bizonyult, önmagában is élményt adó, de a korábbi Falstaff-emlékekkel rendelkezők számára is meggyőző (sőt, bizonyos vonatkozásokban a Verdi-féle dramaturgiát alapjaiban megvilágító) előadásnak lehettünk részesei. A szereplők közül a budapesti közönség Eva Meit köszönthette legrégebbi ismerőseként (Alice Ford) szerepében, ráismerhetett a Fischer Iván rendezte Figaro Susannájára Sylvia Schwartz személyében, Fordként pedig a Don Giovanni címszerepében megismert Tassis Christoyannis lépett fel. A többi, többségében olasz szereplő nevét most tanulhatjuk – hogy érdemes, arról gazdag életrajzukon túl eme teljesítményük gondoskodott. Nicola Alaimo (aki mind a MET-ben, mind a Scalában alakította már a címszerepet) látványként, alkatából fakadóan és játékával ideális Falstaff. Valóságidegen jelenség, aki mintha egy másik korból felejtődött volna itt. De olyasvalaki, aki mintha nem venne tudomást „másságáról”, mindenütt megteremti otthonossága légkörét. Költészet és valóság határmezsgyéjén él, ezt tükrözi életvitele és életfilozófiája. És az a csodálatos humor, amely Verdinek köszönhetően a sajátja. Remek karakterfigurát alakított Stuart Patterson (Bardolfo) és Giovanni Battista Parodi (Pistola), alkatilag is ideális volt a szereplőválasztás, mert ily módon a látvány is erősítette a színpad látványvilágát. Előre vártuk, hogyan verik bűnbánóan a mellüket, amikor visszakönyörgik magukat Falstaff szolgálatába – és nem csalódtunk. Megunhatatlan komédiázásuk hozzájárult a színházi élményhez. Jelenség volt Dr. Caiusként Carlo Bosi is; előre vártuk, hogy fog felsülni a zárójelenetben, amikor Ford atyai áldását adja frigyére – Bardolfóval. A férfitábor mellett a hölgyek is remekeltek. Laura Polverelli Meg Page-alakítása és Yvonne Naef Mrs. Quicklyje abba a „konverzáló stílusba” tartozott, ahol nem az egyes karakterek dominálnak, hanem a kisegyüttesek közösségképező ereje érvényesül. A visszatérő fordulatok és az idézetek révén Mrs. Quickly a szerepének rangján túlmenően emlékezetes, Nannetta és Fenton (Xabier Anduaga) pedig e sajátos játékszínen is érzékeltetni tudta a környezettől függetlenedő, bontakozó párkapcsolatukban élő szerelmeseket. A jelmeztervező Anna Biagiotti nem tagadhatja le a Fellini-filmek ismeretét – a hölgyek öltözéke, a napszemüvegekkel, egyszersmind némi amerikanizálódás hatását is érezteti. Tehát, bármilyen korban élnek/élünk is, Falstaff egy másik világot képvisel.
Fischer Iván
Peregtek az események, szinte sajnáltuk, hogy a felvonások között szüneteket tartottak (bármilyen rövideket is), mert élmény volt belehelyezkedni a pergő ritmusú, nyüzsgő olasz világba. Ahol akkor is történik valami, amikor voltaképp semmi sem történik. Ennek a dinamizmusnak meggyőző ellenpontját adta a windsori erdőben megrendezett komédia, amely mesevilágot varázsolt elénk. Itt megszűnt az idő, és mindenféle racionális szempont. Mesefigurák keltek életre, és korántsem bántó jelenetben szembesülhetett Falstaff azzal a ténnyel, hogy ismét „felültették”.
A komédiajelleget a megannyi fondorlatosan megtervezett esemény kivitelezése adta, a lírai jelző pedig arra utalt, hogy ezúttal a komédiában nem „kinevettük” a kárvallottat, hiszen a nézőtérről is nyilvánvaló volt, hogy az ő „szelleme” visz életet (értsd: poézist) eme „falu” életébe. És nem utolsósorban: mindenkor nyilvánvaló volt a szerelem (akár mint gondolat, akár mint érzés) mindent elsöprő ereje; miként a Puccini-operákban, ahol a szerelmi kettősök nemcsak az időt (a drámai időt) állítják meg, hanem szinte feledtetik a környezetet is, ebben az operában is érvényesült ez a mágikus jelenség. Nannetta és Fenton énekében a visszatérő fordulatok is erősítették ezt, de amikor Falstaff a múltbeli sikerein mereng, vagy amikor a két levél címzettje szembesül a furfanggal, és egymás leveleit olvassa, a szerelmes szavak erősebben atmoszférateremtőek, mint a tényleges szituáció, és minden felháborodásuk ellenére, mintha megperzselné őket a – jelen esetben fantáziából teremtett – vágy kisugárzása.
A Budapesti Fesztiválzenekar énekes-muzsikusaihoz kórusként a Philipp György vezetésével működő Á la c’ARTe együttes tagjai csatlakoztak.
Művészi típusfigurák felvonultatásával olyan mesés történetet élhettünk át, amelyet sokáig nem felejtünk el. És hatása akkor sem fog csökkenni, ha további hasonló meglepetés-élmények társulnak hozzá, immár a Fischer Iván Operatársulat évi rendes/rendszeres operajátszásának köszönhetően.
