Salzburgi Ünnepi Játékok
„Bármilyen fesztivál elképzelhető a Bécsi Filharmonikusok nélkül, de a Salzburgi Ünnepi Játékok – soha.”
A Bécsi Filharmonikusok Salzburgban
A Salzburgi Ünnepi Játékok rezidens zenekarának tisztét kezdettől a Bécsi Filharmonikusok töltik be. Ez így adat, az viszont sokkal többet mond, hogy a fesztiválok toplistáján az első helyet kisajátító rendezvénysorozat elnök asszonya, Helga Rabl-Stadler úgy értékeli az együttes közreműködését, hogy bármilyen fesztivál elképzelhető a Bécsi Filharmonikusok nélkül, de a Salzburgi Ünnepi Játékok – soha! A rangos zenekar rendszeresen két funkciót tölt be, oroszlánrészt vállal az operaelőadásokból, továbbá zenekari matinékat is ad.
Azzal a „nyitással” párhuzamosan, hogy mind több koprodukciós operaelőadás kap helyet az ünnepi játékok műsorán, megnőtt a résztvevő zenekarok száma (ez kiváltképp a Mozart-évben volt feltűnő, amikor – érthető módon – a Mozart valamennyi színpadi művének előadása csak ily módon lett kivitelezhető). Mindez nem csökkenti e zenekarnak a jelentőségét a rendezvénysorozatban – és közreműködésük bármely produkció eleve magas színvonalát biztosítja. Az operaelőadásoknál megkülönböztetett minőséget szavatolnak, ha Richard Strauss műveiről van szó – és a magas színvonalon belül is képesek megújulásra, ha méltó partnernek érzett kiváló karmester irányítja játékukat. Ezen a szinten a rutin is jól működik, s beidegzésből is képesek olyan hangszínvilág hangzó életre keltésére, amely szinte a műtől függetlenül, akusztikus élményként is egyedülálló a hallgatóság számára.
Helga Rabl-Stadler, a Salzburgi Ünnepi Játékok elnök asszonya
„Csak az tudja, hogy milyenek, aki vezényelte őket, egyébként ez a mi titkunk!” – tömören így vélekedett Richard Strauss az együttesről, pedig neki aztán igazán kellett tudnia, hiszen 1906 és 1944 között százszor is állt karmesteri pultjukon. S ő mondta 1942-ben, amikor a Bécsi Filharmonikusok fennállásuk 100. évfordulóját ünnepelték, hogy „a Filharmonikusokat dicsérni annyi, mint Bécsbe hegedűt hozni” – mely mondás a „Bakfark után a lanthoz nyúlni” mondásunk megfelelője, ami a vállalkozás eleve lehetetlenségére utal.
A zenekar személyi állománya – érthető módon – időről-időre változik, ám nem könnyű állandó tagként bekerülni az együttesbe. A gondos szűrés eredményét bizonyítja, hogy a színvonalat tartósan a magasban tartják. S aligha kellett udvariaskodva szépíteni az igazságon, amikor Helga Rabl-Stadler meghívott vendégeként, a beszélgetés követő közönségkérdést gondolkodás nélkül válaszolta meg a zenekar igazgatója, Andreas Grossbauer: nem tud olyan esetről, amikor egy új zenekari tag ne szívesen áldozta volna nyara egy részét a Salzburgi Ünnepi Játékokon való részvételre.
Bizonyos szempontból örömzenélés ez az együttes számára, hiszen többnyire olyan műveket játszanak, amelyek hozzátartoznak a repertoárjukhoz – s a gyönyörködtető változatosság jegyében vállalkoznak új művek megtanulására, akár egyszeri eljátszásra, akár repertoárbővítésként.
Zenekari koncertjeiknek sajátos tematikus programot kínál a kezdettől sikeres sorozat: „A Bécsi Filharmonikusok és az ő zeneszerzőik”. Ennek keretében olyan művekből állítják össze a matinék műsorát, amelyeknek ősbemutatója a nevükhöz fűződik, esetleg a művek ajánlása is nekik szól. S e sorozaton belül mindig csúcsteljesítményre számíthatunk, ha Riccardo Muti a karmesterük.
Idén három alkalommal töltötte meg a közönség a Grosses Festspielhaus nagytermét, hogy hallja R. Strauss: Az úrhatnám polgár című zenekari szvitjét és Bruckner 2. szimfóniáját (1877-es, második verziójában). Az első műsorszám esetében zongoristaként Gerhard Oppitz működött közre – őt külön feltüntette a program, jóllehet korántsem szólistafunkciót töltött be. A szvit hegedűszólóját Rainer Küchl játszotta, koncertmesteri székéből – róla nem közölt életrajzot a műsorfüzet. A zenekar törzsközönsége ismerősként köszönthette, hiszen koncertmesteri tisztét 45 éve tölti be az együttesben, azt viszont kevesen tudhatták, hogy ez a szóló voltaképp a hattyúdala volt, mivel szeptembertől nyugállományba vonul. A koncertmester szóló-játéka sok idő elteltével azt igazolta, hogy R. Strauss megjegyzése időtállóan igaz.
A Bécsi Filharmonikusok Zubin Mehta karmesterrel
A Strauss-szvit szép emlékeket idézett mindazokban, akik látták az Ariadne Naxos szigetén című operájának salzburgi verzióját (amely a mindösszesen egy alkalommal színre vitt stuttgarti ősbemutatón alapul) Sven-Eric Bechtolf parádés rendezésében (2012). De aki csupán a műismertetésből követte a tételek programját, az is páratlan élvezet részese lehetett. Riccardo Muti (aki nélkül, mint ezt Helga Rabl-Stadler egy interjúban hangsúlyozta, elképzelhetetlen a Salzburgi Ünnepi Játékok) először Karajan meghívására érkezett Salzburgba vezényelni 1971-ben, s épp ezen a nyáron vezényelt 250. alkalommal a város különböző fesztiváljain. A Bécsi Filharmonikusokkal való szoros és kiváló munkakapcsolatát mi sem jellemzi jobban, mint hogy a zenekar a fennállásának 150. évfordulója alkalmából rendezett jubileumi koncertre őt hívta meg dirigensnek (amikor is az együttes az „Arany Gyűrű”-vel fejezte ki megbecsülését). Mutival „félszavakból” is értik egymást, ám ez egyik részről sem jelenti azt, hogy felületesen, elnagyoltan, vázlatosan formálnák meg bármely részletet. És ha a zene által elvarázsolt hallgatónak az energiájából arra is jut, hogy ténylegesen lássa (ne csak nézze) a pódiumi történéseket, észreveheti: Muti különös gonddal irányítja a játékosokat a kényes helyeken, vagy épp akkor, ha kevesebb zenekari gyakorlattal rendelkező muzsikus jut szólóálláshoz.
Úgy tűnik, a szakmaiság jól összeegyeztethető – hosszú távon is – a zeneszeretettel, mert anélkül aligha lehetne úgy közvetíteni a terjedelmes Bruckner-szimfóniát, hogy a hallgató csak a finálé előtt kezdjen mocorogni…
És hogy korántsem csupán udvariasságból állította a zenekari igazgató, hogy a fiatalok is lelkesen jönnek Salzburgba, mert őket is megfertőzte az áthagyományozott lelkesedés, ennek szép bizonyítéka, hogy a Bécsi Filharmonikusok tagjaiból alakult vonóskvintett ill. szextett kamaraestre is vállalkozott, ugyancsak a „Filharmonikusok szerzői”-nek oeuvre-jéből. A Mozarteum nagytermét megtöltötték a kamarazene rajongói, amikor Bruckner F-dúr vonósnégyesét és Arnold Schönbert „Megdicsőült éj” vonósszextettjét kínálta a műsor. És Bruckner ezúttal sem bizonyult „hosszúnak”; az értő, formailag áttekinthető interpretáció megkönnyítette a hallgatók dolgát. Schönberg zenéje pedig posztromantikus hangvarázsnak bizonyult.
Úgy tűnik, a minőségigény átadható, örökölhető. Éppen ezért örvendetes, hogy a Bécsi Filharmonikusok régóta éltetik azt a gyakorlatot, hogy – a potenciális utánpótlás biztosításának szem előtt tartásával – az Angelika-Prokopp-Nyári Akadémia keretében tehetséges fiatalokkal foglalkoznak, akik immár hagyományosan három kamarahangversenyből álló „maratonon” adnak számot a közelmúltban elsajátítottakból. És a Bécsi Filharmonikusok lelkes fúvósainak köszönhető az az évente megrendezésre kerülő Blasmusikkonzert, amelyen a régió tehetséges fiatal fúvósai együtt muzsikálhatnak a híres zenekar tagjaival. Ilyenkor a helyiek sajátítják ki a Felsenreitschule nézőterének jelentős részét – s talán épp itt kapnak kedvet ahhoz, hogy más programok iránt is érdeklődjenek.
