Richard Wagner: Siegfried / Magyar Állami Operaház
Wagner ezen az előadáson is győzedelmeskedett, lidérces, hátborzongató volt és lenyűgözött. A magasban és dermesztő mélyben jártunk, tanúi voltunk csodáknak és förtelmes csúfságoknak.
Siegfried Fotó: Nagy Attila
Wagner bizony gyakran fájdalmas, nem hagyja kényelmesen ülni székében a nézőt, és bármennyire is hosszúak az operái, nem nagyon enged időt lazításra, figyelemkiesésre, netán kis elszundításra, ha jól játsszák.
Összművészetével csaknem minden érzékszervünket letámadja. Művein végigvonuló vezérmotívumaival egymásba hömpölyögtet gyönyörűséget és rútságot egyaránt. Letaglóz és felemel akár ugyanabban a pillanatban. Uralkodik a nézőn, valósággal megtámadja. Nem hagy neki nyugtot, állandóan újabb és újabb ingerekkel bombázza a publikumot. Nem retten vissza a bombasztikus eszközöktől sem, a hatalmas, ordító hanghatásoktól, a gigantikus látványtól, a vértől, gyiloktól, a fent és a lent tébolyító kontrasztjának ábrázolásától, a magánélet és világmindenség témájának egymásba forrasztásától. Mindent akar egyszerre. Ugyanúgy uralkodni akar rajtunk, ahogy hőseinek jelentős része hatalomra, pénzre, aranyra vágyik monomániás tántoríthatatlansággal. Wagner maga is rabja lett kegyetlenül pusztító, gyilkos eszméknek, és az emberiség elaljasodása, önsorsrontása, gyűlölködő elállatiasodása bele is került gigantomán műveibe kellően hátborzongató módon.
Ott van ez az egész A Nibelung gyűrűjében, melyben a világhatalmat jelképező gyűrű, meg temérdek arany kikerül biztosnak hitt nyughelyéről, és őrült mennyiségű szenvedést, halált, elviselhetetlen fájdalmat okozva, járja be a földkerekséget, a poklok poklát előidézve mindenfelé. A Ringnek is nevezett tetralógia harmadik részét, a Siegfriedet, amit most mutatott be a Magyar Állami Operaház, ugyanúgy, mint A Rajna kincsét és A walkürt, M. Tóth Géza rendezte, Halász Péter vezényli.
Fotó: Rákossy Péter
M.Tóth jeles animációs filmes, és a műfajának segítségével már A Rajna kincse esetében sok mindent megoldott, ami hagyományos díszlettel bajos. Több vásznat is használva, vetítéssel is térhatást ér el, ez a módszer képes a jelenetek közötti villámgyors, hangtalan díszletváltásokra, a festői képek szerencsés esetben alkalmasak a zenével való együtt áradásra, valóságos képözönt alkotva. A veszély az, hogy a látvány igyekszik „túlspilázni” az akusztikus élményt, és zavaróvá válik, de legalábbis messze nem egyenértékű vele, erre voltak példák A Rajna kincse esetében. Méltatlankodott is a közönség egy része.
Aztán A walkür előadásának esetében kialakultak a megfelelő arányok, és nagyon egységes, igencsak meggyőző, elementáris produkció jött létre, ami nemzetközi léptékkel is figyelemre méltó. Felveszi a versenyt a roppant magas színvonalú, a Művészetek Palotájában évente megrendezett, Fischer Ádám karmester és „fő mozgató rugó”, meg nagy énekesek nevével fémjelzett Wagner Napokkal.
Az Operaházban Halász Péter vezénylése is biztos pont, az egy időben sokat szidott, de évek óta meglehetősen komoly teljesítményre képes zenekar élén. Halász nem lankadva, bámulatra méltó intenzitással van jelen a pulpituson, szinte egész teste mozog, mimikája ezerféle érzés, hangulat kifejezésére képes, nézése rendkívül szuggesztív. Zenével egyik pillanatról a másikra a hidegből melegbe képes rántani bennünket, a nyitányt alig hallhatóan, rendkívüli finomsággal kezdi vezényelni, még motoz, szöszmötöl is közben a közönség, aztán hamar támadnak a vad, fékezhetetlen szenvedélyek, és a vezérmotívumok segítségével előre felsejlik az egész dráma, az ádáz harc. Ami közben elszabadulnak az indulatok, kő kövön nem marad, de mégis megjelenik, sőt kivirágzik a szerelem, és a cudar környezet dacára, ami az esetek jó részében lehetetlenné tesz, letarol minden tiszta érzést, kivirágzik.
Fotó: Rákossy Péter
Wagner-operák előadásához igen nagy énekes-színészek, már-már kolosszusok szükségesek, akik be tudják osztani az energiájukat, karizmatikus erejüket, csaknem végtelenül hosszú időre bírják hanggal, játékkedvvel. A walkür előadásában például volt két olyan vendégművész, akiknek a színészi teljesítményére is életem végéig emlékezni fogok. Tomasz Konieczny éppen olyan volt, mint amilyennek Wotan, a főisten elképzelhető. Férfias, határozott jelenség, robusztus hang, ha kell félelmetes, de lággyá, simogatóvá is tud válni, és messze hangzó, zsigerekbe ható ereje van. A lányát, Brünhilde-t alakító, szintén nagy énekes, Linda Watson, ránézésre nem felelt meg a szerepköri elvárásoknak, gyönyörűnek és fiatalnak kellett volna lennie, de nem volt az, és még jelentős túlsúllyal is rendelkezett. Annyira remek azonban színészként, olyan elementáris, hogy bármit képes eljátszani. Neki is árad a hangja, meg tudja mutatni a fenségességet, de a letaszítottságot szintén. Amit pedig apaként és lányaként egymásnak szegülésükben, egyet nem értésükben, és emiatt egymástól való elválásukban, de mégis örökké összetartozásukban, múlhatatlan szeretetükben eljátszottak, az egy Bergman-filmnek is becsületére válna. A Siegfriedben ilyen kolosszális színészi alakítások nincsenek, de összhatásában mégis igen erőteljes a produkció.
Fotó: Rákossy Péter
Kovácsházi István a címszerepben megmutat egy olyan rettenthetetlen hőst, akiről hihető, hogy eltántoríthatatlanul megy előre a maga útján, nem ismeri a félelmet, küzd és küzd. De közben érzékeny, sőt érzéki ember, ezért is válhat halálosan szerelmessé Brünhildába, de azt is láthatjuk, ha szükségesnek véli, határozottan öl, ádáz sárkányt, világuralomra törő, elaljasult törpét, akkor is ha a nevelőapja, egyaránt elpusztít, különösebben nagy skrupulusok nélkül. A Brünhilde-t adó nagyszerű Sümegi Eszter kicsit civilben is hőssé vált, mert szerepe szerint mély álmából ébredve, köhögő roham jött rá, amin aztán sikerült úrrá lennie, és utána parádésan helyt állnia. De azért többünkben megállt az ütő. Aztán újra indult, és örömmel bámultuk, hallgattuk Sümegit. A Vándor, vagyis Wotan, a főisten szerepében ezúttal Egils Silins lépett fel. Messze vivő a hangja, szikárul, szálfaderekúan határozott a személyisége, és mégis kénytelen meghajolni Siegfried akarata előtt. Mime, Jürgen Sacher és Alberich, Marcus Jupither megszemélyesítésében az elkorcsosult hatalomvágy, a totális elaljasodás megtestesülései. Fafner, azaz a sárkány megjelenítése minden rendezés sarkalatos, és egyik legnagyobb gondja. Ebben az esetben épített díszletként egy feneketlen kutat látunk, onnan hallatszik ki a kincseket és a végzetes gyűrűt bitorló sárkány hangja, és csak leszúrásakor támolyog elő, de akkor eléggé ember formája van, Rácz Istvánra valami páncélszerűséget adott Bárdosi Ibolya jelmeztervező. Ennél azért az animációnak jobb lehetőségei lettek volna. Pláne, hogy az első felvonásban, fő díszletelemként, egy óriás sárkány figurát tervezett Zöldy Z. Gergely, ami előrevetíti a szörnyeteggel való viaskodást. Bájos, szép hangú, trillázó erdei madárkaként, aki a hatalmi harcoktól mentes, tiszta, jószívű, csillogó szemű lény, Szemere Zita igazítja útba a főhőst.
Wagner ezen az előadáson is győzedelmeskedett, lidérces, hátborzongató volt és lenyűgözött, a magasban és dermesztő mélyben jártunk, tanúi voltunk csodáknak és förtelmes csúfságoknak, a Föld és az ég találkozott, megmutatkozott a kiismerhetetlen, félelmetes, ugyanakkor gyönyörűséges világmindenség.
