Richard Wagner: Parsifal
Az idei Parsifal-előadások közönsége örömmel vehette tudomásul: a Wagner-Ring Alapítvány tovább bővítette kétnyelvű szövegkönyvsorozatát.
„Bühnenweihfestspiel”-nek, ünnepi szent színjátéknak (más magyar fordításban: magasztos ünnepi színjátéknak, vagy fennkölt ünnepi játéknak) nevezte utolsó színpadi művét Richard Wagner. E kompozíció sajátos utat járt be a magyar operaszínpadon. Magyarországi bemutatójára csak 1924-ben került sor, és „A Budapesti Operaház 100 éve” című kötet információja szerint dalszínházunk első száz évében 64 alkalommal került előadásra. A nagy áttörést a zeneszerző halálának centenáriumi évében a Ferencsik János vezényelte felújítás jelentette; azóta időről-időre feltűnik húsvét környékén, gyakran örvendetesen nagypéntekre is időzítve egy előadást.
Ezzel a művel kezdődött 2006-ban a Művészetek Palotája egyik legfrekventáltabb rendezvénysorozata, az immár nemzetközileg is megkülönböztetett elismerésnek örvendő Budapesti Wagner-Napok, és amikor az alapkoncepciót megőrizve, apróbb változásokkal, módosult előadói gárdával ismét színre kerül, borítékolni lehet a telt házas nézettséget.
Az idei Parsifal-előadások közönsége örömmel vehette tudomásul: a Wagner-Ring Alapítvány tovább bővítette kétnyelvű szövegkönyvsorozatát.
Az idősebbek még emlékezhetnek arra, milyen kedvező fogadtatásra talált a ’70-es évek elején a Zeneműkiadó A nibelung gyűrűje című kiadványa, a Tetralógia magyar nyelvű szövegkönyve. Még nagyobb volt a wagneriánusok öröme, amikor a Szenci Molnár Társaság kiadásában reprezentatív kötet formájában kétnyelvű szövegkönyvet vehettek kézbe, áttekinthető, praktikusan elhelyezett vezérmotívum-táblázatokkal. A folytatásról a Wagner-Ring Alapítvány gondoskodott, hasonló formátumban jelentetve meg A nürnbergi mesterdalnokok kétnyelvű szövegkönyvét. A sajtó alá rendezés és a motívumtáblázat összeállítása Dr. Király László és Molnár Róbertné munkája ekkor csakúgy, mint a későbbi, kisebb formátumban kiadott kötetek esetében. Néha „riválisa” is akadt e sorozatnak, például a Trisztán esetében választhat az érdeklődő, hogy Jolsvai Nándor fordítását részesíti-e előnyben (Typotex Kiadó, 2000), vagy a Wagner születésének bicentenáriumára kiadott vezérmotívumos szövegkönyvet, amelynek fordítása Jánszky Lengyel Jenő munkája, csakúgy, mint A bolygó hollandié vagy az idei újdonságé, a Parsifalé. Ez utóbbi kétnyelvű szövegkönyve a Parsifal Alapítvány kiadványaként már korábban forgalomba került, Kereszty István és Lányi Viktor fordítása alapján készített magyar szöveggel.
Napjaink „elkényeztetett” operalátogatóját akár meglepetésként is érheti a bayreuthi előadásokon, hogy nincs kivetített szöveg. Érteni kell a szöveget, avagy legalábbis annyira alaposan ismerni a szövegkönyv anyanyelvi verzióját – a cselekmény ismerete önmagában igencsak kevésnek bizonyulhat. A Müpa Wagner-előadásai kétnyelvű feliratozással mennek – de sérül az „összművészeti élménye” annak, aki kényszerűen a szövegre koncentrál. Éppen ezért felbecsülhetetlen a kottapéldákkal ellátott szövegkönyvkiadványok haszna, hiszen lehetővé teszik az előzetes felkészülést.
Akik nem rendelkeznek elemi kottaolvasási ismeretekkel sem, azok könnyen figyelmen kívül hagyhatják a könyv végén található motívumtáblázatot. A bátortalan kottaolvasók kedvéért (akiket esetleg „megfélemlítenek” az előjegyzések) szerepel a kiadványban egy egyszerűsített „Dallamkereső” is, ahol könnyen olvasható (előjegyzés nélküli) hangnembe transzponálva találhatóak az idézetek.
Egyébként érdemes fellapozni a könyvet – éppen a kottapéldák kedvéért – a Parsifal meghallgatása után is. Amikor a hallgatónak még élénken élnek emlékezetében a hangszerelés által oly pregnáns motívumok, kevés energiaráfordítással beazonosíthatóak a fordulatok – és akkor még kapóra is jöhet, hogy a motívumoknak (gyakran akár csak plasztikus fordulatoknak) konkrét elnevezésük van. Több irányból közelítve, mind mélyebbre hatolhatunk a kimeríthetetlenül gazdag zenei anyagba – és minél több tényszerű tárgyi tudással rendelkezik valaki, annál több további jelenségre figyelhet fel a zenehallgatás során. Mert a wagneri muzsika elvarázsol, és az érdeklődő hallgató gyakran azon veheti észre magát, hogy belefeledkezett – akár a cselekményről megfeledkezve is – a pillanatnyi hangvarázsba.
És hogy a Wagner-zene korántsem csupán kiválasztottak kis csapatának szól, annak ékes bizonysága az az áhítatos csend, amely a legterjedelmesebb előadások egésze alatt eluralkodik a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem nézőterén. Ettől van szakrális jellege a Wagner Napok valamennyi előadásának – és ezért van az, hogy a Szemerédy Alexandra és Parditka Magdolna által rendezett Parsifal-előadás stilizált világát azonnal elfogadták azok is, akiket az Operaház színpadának hasonlíthatatlan atmoszférájú Nagypénteki varázsa hódított meg a Wagner-muzsika számára.
