Partitúrán innen és túl

|

Mahler III. szimfóniája Fischer Ivánnal és a Budapesti Fesztiválzenekarral – Müpa

Monumentális hangfreskók születtek, minuciózus kidolgozottsággal.

600x400_10732_bfz_160310_01

Gerhild Romberger         Fotó: Christine Schneider

Ki-ki külön fejezetet nyithat zenei élményei tárában, ahol a Mahler-zenével való találkozásainak emlékezetes mozzanatait tartja számon. Én első jelentős Mahler-élményemet köszönhetem Fischer Ivánnak, az I. szimfónia (öttételes verziójának) hangfelvételét. Talán az is hozzájárult az élményhez, hogy a Vándorlegény-dalciklussal együtt szerepelt (ekkor tanultam meg életre szólóan, nagyságrendileg elhelyezve, Takács Klára nevét is). A mű, abban az előadásban, az időérzet relativitásának további adaléka lett – bizonyíték arra, hogy a hosszú időtartamú kompozícióktól, terjedelmi okokból, nem szabad visszariadni.

A nemzetközi zenei élet Mahler-reneszánszának élvonalához egy évtizede csatlakozott érdemben a hazai muzsikustársadalom, Fischer Iván egyik projektötlete nyomán. A Mahler Ünnep koncertévadra tett rövid koncertsorozata (amely más projektek szomszédságában évtizednyi léte során kényszerűen összezsugorodott) olyan lelkesedéssel találkozott, amely a Magyar Gustav Mahler Társaság megalakítását eredményezte. E Társaság fennállásának 10. évfordulója alkalmából, kedves gesztussal emlékezett meg e jubileumról a márciusi hangverseny kezdetén Fischer Iván.

A Fesztiválzenekar és Fischer Iván közös Mahler-szimfónia produkciói rendre hangfelvételen is megjelennek, s remélhetőleg a ciklus kiteljesedésével albumban is hozzáférhetőek lesznek (miként a rövid írások értéke kötetben, úgy az egyes korongok hatása hatványozottan tud érvényesülni „összkiadás” formátumban – ez nem tartalmi, hanem a gyakorlatból leszűrt befogadás-lélektani kérdés).

Különleges többlet-tapasztalattal rendelkezik, aki egyazon előadást személyesen is hallhatta, és utóbb annak rögzített verzióját is. A szuggesztív produkció nemcsak „megszólítja” a hallgatót, hanem lehetővé teszi azt a (közösségi) élményt, hogy mintegy felolvadjon a hangzásban (magát megszüntetve őrizze meg, az élmény tapasztalatával gazdagodva). Ilyesfajta katarzis lehetőségét hangversenyek esetében a zeneszületés pillanata kínálja, a felvételeknél pedig az a (többféle rendű-rangú, itt nem részletezendő) minőségi perfekció, amely gyakran meghaladja a hangversenytermi zenehallgatás lehetőségeit. Mindkét lehetőségnél előfeltétel a hallgatói figyelem – függetlenül a korábbi mű-élményektől és a kompozíció ismeretének mértékétől.

Közhelyszámba menő megállapítás, hogy a partitúra nem a szólamok összeadásából adódó összeg (matematikai értelemben), hanem értő karmester irányításával a rangban-súlyban változó szólamokból hangzó életre keltett többdimenziós akusztikai „építmény”. A dirigens „értő olvasata” eredményez olyan hangtestet, amely központi irányítás nélkül aligha jöhetne létre. Ily módon máris élményforrást jelent a hangzás.

Ideális esetben azonban a karmester funkciója olyan szempontból is kettős, hogy nemcsak arról gondoskodik, hogy a közönséghez eljusson a partitúra, hanem hasonló koordináló szerepet tölt be a másik térfélen is, amikor a zenekari játékosok számára is megvilágító erővel ad többletet a szólamkottából kiolvashatóhoz képest. Ez magasabb rendű, mondhatni, kihívás-értékű feladat (némely dirigens kamatoztatja zeneszerzői tanulmányait, aktivizálva a kottasorok közti olvasás, a szándék-értelmezés készségét). Ilyenkor megváltoznak a zenélés és a zenehallgatás dimenziói – a részletszépségek helyett a komplexitás válik lenyűgözővé.

Ezt az élményt élhettük meg március 10-én a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében, Mahler III. szimfóniájának hallgatása során. A Palota ezúttal a Művészetek Temploma lett, a közönség pedig a közös élmény hatására közösséggé forrt össze.

Monumentális hangfreskók születtek, vélhetően minuciózus kidolgozottsággal (ilyesfajta kontrollra aligha maradt kapacitása a hallgatónak), olyan formai biztonsággal, hogy a közönségben fel sem merült a tájékozódási szándék. Minden pillanatban a műegész részesének érezhettük magunkat – s azon belül a felcsendülő hangzás irányította figyelmünket megannyi szépségre.

Szépségvariációk – így jellemezhetjük az előadás hangszíngazdagságát, amely egyúttal rámutat a szépség érvényességi körének tágasságára. Mert adott pillanatban a meghökkentő, groteszk is gyönyörködtető tudott lenni, éppen szépségelképzelésünk gazdagításából adódóan.

És itt kell rámutatni arra a – megint csak relatív – jelenségre, hogy a tempóviszonylatok mindig viszonylagosak. Igaz ez voltaképp bármikor, de a komplex mű hatásosságának kidomborításakor fokozottan szembeszökő. Fischer Iván mer bánni az idővel. Hihetetlen nyugalmat árasztó lassú szakaszokkal már-már megállítja az időt (talán ha Faust ilyet hallhatott volna…), máskor nem kíméli muzsikusait, amikor a látomás felvillantásáért technikai nehézségeket feledő nyaktörő produkciókat követel (és itt nemcsak egyszerűen gyors játékról van szó, hanem intenzív, kifejező töménységű kifejezőerőről is egyúttal).

A zenekar játékán érződik, hogy értően beszéli Mahler zenei nyelvét (eme nyelv szókincsét tudatosan értelmezve), Fischer Iván pedig egyidejűleg irányítja a játékosokat és hallgatja, hogy a tényleges hangzás megegyezik-e az általa elképzelttel. És ez az eleve-hangzás-elképzeléssel való rendelkezés is olyan többlet, amely a zenei-szakmai felkészültségen túl elhivatottságból adódik (tehát nem csupán karmesteri „elhatározás” kérdése).

A III. szimfónia kozmikus élményének megteremtésében a karmester és zenekara méltó partnerekre talált a szólista Gerhild Romberger személyében, valamint a Bajor Rádió Énekkara és a Nyíregyházi Cantemus Gyermekkar együtteseiben.

Fischer Iván ezt a hangversenyt megelőzően Berlinben vezényelte Mahler III. szimfóniáját. Annak közvetlen tapasztalatai is hozzájárulhattak a saját együttessel való előadáshoz. A szokás szerint három alkalommal történő budapesti megszólaltatást követően nemzetközi turnén további hét helyszín zenekedvelőinek adnak hasonló élménylehetőséget. S ha hazaér külföldi sikereik híre, biztosak lehetünk abban, hogy az elismerés indokolt volt.

CÍMKÉK: