A Parsifal az Erkel Színházban

|

Wagner-varázs

Nem első eset, de méltatlan lenne – szokásosan – szótlanul elmenni a jelenség mellett, hogy ebben az évben (is) milyen értékes ajándékot kínált a Magyar Állami Operaház társulata az Erkel Színházban.

Tómas Tómasson, Palerdi András, Kovácsházi István         Fotók: Rákossy Péter

Több évtizedes hagyománya lett annak, hogy a húsvéti ünnepkörben több alkalommal műsorra tűzik a Parsifalt. A „legaktuálisabb” persze nagypénteken (akkor általában a bérleti előadást tartanak), de a műalkotás nem jeles napokhoz fűződően aktuális, tehát mit sem veszít értékéből, élményéből, ha például húsvét hétfőn csendül fel, vagy a húsvéti ünnepkörtől búcsúzva, csütörtökön. (Magától értetődően hallgatjuk a Budapesti Wagner Napok keretében júniusban is – a bayreuthi ősbemutatót egyébként 1882. július 26-án rendezték.) Az Erkel Színházban, az egykori Népoperában 1914. január 1-jén vitték először színre.

Bérletszüneti előadás volt a húsvét hétfői, minden bizonnyal szép számmal választották ezt a programot olyanok, akiknek kivételes, alkalmi esemény az operalátogatás. És hogy alig néhányan nem várták ki a hosszú előadás végét (amiben megannyi „prózai” körülmény is közrejátszhat, a tömegközlekedési lehetőségekkel az élen), egyúttal a produkció minősítése is.

Szinte teltháznyi néző-hallgató érzett késztetést arra, hogy meg- illetve újrahallgassa Wagner remekét. Tehették ezt több mint fogyasztóbarát áron, ami korántsem csupán a nagycsaládok számára jelent könnyebbséget. Megindító volt látni, hogy több generációt képviselő családok jöttek együtt, olyanok is, akiknek a közlekedés komoly problémát jelent – és minden bizonnyal része van az Operaház jelenlegi műsorpolitikájának abban, hogy a különböző programok keretében „ideszokott” fiatalok is vállalkoztak Wagner-operával való ismerkedésre.

Tómas Tómasson

A meg- és újrahallgatók egyaránt élménnyel gazdagodhattak. Vélhetően első találkozásra sem tűnt nyomasztóan hosszúnak a mű ebben a tálalásban. Aki pedig már látta-hallotta (többször, vagy számszerűen sokszor), ismét ráébredhetett arra, hogy még mindig van „felfedeznivalója” a műben – s ez megint csak az előadókat minősíti. Ráadásul, új elgondolkodnivalót adott az a körülmény, hogy Tómas Tómasson kettős szerepben, Amfortasként és Klingsorként lépett fel (főként azok figyelhettek fel erre a tényre, akik előre elolvasták a szereposztást).

Anélkül, hogy bárki egyéni teljesítményét alábecsülném, Kovács János érdemének tartom az összprodukció minőségét. A sokáig leginkább az Operaház-kínálta lehetőségekben remeklő – de bátran mondható, hogy valamennyi zenekarunk által szeretett – karmesterről köztudott, hogy rendkívül alapos műismeret birtokában áll bármely együttes élére. Komplex tudásának köszönhetően jut megkülönböztetett figyelem a fő- és mellékszólamokat játszó hangszereseknek, hogy „méretarányos” hangzás jöhessen létre. Operáknál és a zenekarnak súlyosabb-felelősségteljesebb szerepet szánó zenedrámákban egyaránt próbál ideális hangzó környezetet biztosítani az énekeseknek. Wagner-dirigensként 2013-as Bolygó hollandi-vezénylésével váltott ki nagy visszhangot. Ami a Parsifalt illeti, ő volt a tavalyi Müpa-beli Wagner-napok betanító karmestere – és az e munka során szerzett tapasztalatokat is kamatoztatva, egészen kivételes hangvarázzsal töltötte meg az Erkel Színházat. Igen, az egészet! Mert – a hallottak alapján – sikerült elérnie, hogy a hangszeresek a zenekari árokban is előadóművésznek érezzék magukat, s olyan felelősséggel játsszanak, mintha legalábbis hangfelvételt készítenének. Ritka az ilyen gikszer- és bakimentes előadás.

Németh Judit, Tómas Tómasson

Telten szólt a zenekar, de sohasem nehezedett rá a hallgatóságra, és a jól karakterizált dallamokból (melyekhez differenciált kíséret járult mindenkor) a hangszerelés gazdagságának köszönhetően olyan folyamatok jöttek létre, amelyeket érdemes volt követni. A rutinosabb Parsifal-hallgató „megengedhette magának”, hogy egy-egy részletbe akár csukott szemmel is belefeledkezzen, nem kellett attól tartania, hogy „belealszik” az előadásba – erre persze csak azok vállalkozhattak, akiknek nem kellett folyamatosan olvasniuk a feliratozott szöveget. Ugyanakkor rögtön tegyük hozzá, nem kényszerűségből kellett mellőzni a színpad látványát, ahol ugyanis semmiféle illúziórombolás nem történt. Forray Gábor díszletei között úgy elevenedett meg a történet, hogy a látvány sohasem vonta el a figyelmet a történésről, amelyet énekesek és hangszeresek összprodukciója juttatott kifejezésre. A címszerepben Kovácsházi Istvánt láthattuk, Kundryként pedig Németh Judit remekelt – s valamennyi közreműködő a wagneri elképzelést szolgálta.

Palerdi András, Tómas Tómasson

A szépség időtlen tud lenni, a gyönyörködés megunhatatlan. Ezért sem tűnt hosszúnak az ily módon műfajmegjelölésének is eleget tevő „zenés ünnepi játék”.

CÍMKÉK: