Budapesti Nyári Fesztivál – Margitszigeti Szabadtéri Színpad
Egy kacsintás, cinkos félmosoly, csillogó szemek és úgy ahogy van, az egész megjelenés. Erwin Schrott nem árul zsákbamacskát, sőt, meg is vesz kilóra mindenkit rögvest.
Erwin Schrott Fotók: Éder Vera
Lehengerlő jelenség. A közönség nőnemű része bizonnyal belepirul és elveszik a mosolyában, a férfiak pedig feltehetőleg flörttrükköket igyekeznek lopni az uruguayi basszbaritontól, aki a köszöntés után már az első hangokkal nyomatékosítja, miért telt be ez évi táncrendje is és énekli végig Münchent, Veronát, Madridot, Berlint és Bécset. A hangok kétségtelenül a helyén vannak, de ami még szebb, hogy könnyedén találják meg útjukat a fülünkhöz, szinte erőfeszítés nélkül, röpke közjátékként gurítja elénk nyitó áriáját. S miután Verdi A szíciliai vecsernyéjéből az Et toi Palarme franciául hangzik el, köszöntő monológjában nem felejti el megragadni a kínálkozó lehetőséget, hogy e nyelvi utalással lerója tiszteletét az épp néhány órája véget ért futball-világbajnokság győztesének.
Hogy aztán a Don Giovanni Leporellójaként előbújjon belőle az a huncutul bájos, sunyi kis fickó, aki épp gazdáját igyekszik korábbi hódításaival befeketíteni a valóban vágyott nő előtt. Schrott megtalálja és használja az összes kínálkozó pillanatot, hogy felfesse karaktere humorát, irigységét, miközben mégiscsak úgy dicsekszik gazdája hódításaival, mintha sajátjai lennének. Mondanám, hogy ez az igazi Erwin Schrott, ha nem tudnám, hogy van ott bizony hely még a tragikus hősöknek, sőt a szenvedélytől túlfűtött tangónak is.
Ez utóbbi pedig az est második részét igazi gálává is teszi, hiszen az operaénekes lubickol a műfajban. Dél-amerikaiként a sajátjának érzi, jogosan. Nem véletlen, hogy az a Pablo Ziegler írt neki dalt Rojotango címmel, aki korábban Astor Piazzola zongoristájaként vált az új tangó vezető képviselőjévé. Valamiféle megfoghatatlan őserő jön elő Schrottból, mintha látnám a színpadon a vörös kendőt, ami nem szűnik meg ingerelni a fújtató, karámban toporgó, kitörésre váró bikát. Aztán már nincs megállás, túlcsordul az edény, felforr a higany a lázmérőben és kiakad a szexiségmérő, de valahogy nem lehet ezt felróni neki. Túllép a határon, de ezt ő is tudja, velünk mosolyog önmagán. Ettől működik. És akárhogy is, ez mind hozzátartozik egy Bésame mucho vagy Quizás, quizás, quizás előadásához.
Erwin Schrott és Pasztircsák Polina
Nem kevésbé energikus az est karmestere, Francesco Ivan Ciampa sem, aki Saint-Saëns Sámson és Delilájának Bacchanáliájában úgy űzi-hajtja a Magyar Állami Operaház kiválóan közreműködő, egyedi értékeket is megcsillogtató zenekarát, hogy az embernek kedve támad felpattanni a székből és ökölbe szorított kézzel épp úgy együtt élni a zenével, ahogy azt az ifjú olasz karmester teszi. Az egész esten méltó partnere az elsöprő személyiségű operaénekesnek.
Az est vendégeként Pasztircsák Polina visszafogottabb, rejtőzködőbb, alig is mutatja meg azt, mi van az egyébként kétségtelenül káprázatosan elénekelt áriák mögött. Az első részben ruhája is tükrözi előadásmódját. Vagy fordítva. Szinte magába zárja a hűvösen kék és zöld estélyi ruha, mintha nem engedné kibontakozni, pedig Erwin Schrott első közös duettjükben Don Giovanniként beveti a csábítás összes hangi és nonverbális eszközét, hogy előhozza a pajkos leányt az épp házasodni készülő Zerlinából. Ám a második részben szinte kivirágzik a szoprán énekesnő, korall és magenta színekben pompázó ruhája szabadon hagyja vállát, dekoltázsát és mintha lélegzethez jutna az eddig kalitkába zárt személyiség is. Lehár Guidetta belépőjével már megcsillan szemében az a huncutság, amit Schrott Don Giovanniként még nem tudott előhozni belőle. A víg özvegy Vilja-dalában szinte el is szabadul, bár egy kézzel még mindig tartja a gyeplőt, de már csak addig, amíg Glavari Hanna és Daniló kettősében végül leomlanak a falak. Majdnem az est koronája lett e duett.
Valamiféle megfoghatatlan őserő jön elő Schrottból
De csak majdnem. Mert ott motoszkál végül még az érzés, hogy valami hiányzik. És nem biztos, hogy a műsorban ugyan feltüntetett, ám végül kimaradt Mefistofele-ária vagy épp a Torreádor-dal miatt, bár lehet, hogy már csak egy felbőszült bikaviador és maga az ördög hiányzott a színpadról.
