Ritkaságok az Erkel Színház műsorán
A gazdag kínálat többek között az átláthatatlanság veszélyét rejti magában. Mert például hányan veszik az időt-fáradságot, hogy végigbogarásszák az Operaház 39 (!) bérleti kínálatát? Impozáns a lista, kétségkívül, kiváltképp az operák világában járatosak díjazzák a bérletek elnevezését, habár valljuk meg, nem mindenkit foglalkoztat, hogy a 39. neve miért épp Professzor lett…
Hugo Wolf
Ez rendjén is lenne, hiszen nem a prospektusokban való tájékozottság a cél, s bárki meggyőződhet az operába járás népszerűségén, aki a bérletmegújítási napokon az illetékes helyszíneken jár. Kígyóznak a sorok, ki-ki megadóan áll, vagy a rutinosabbak ülnek a magukkal hozott praktikus alkalmatosságokon. Egyrészt tehát van igény, nem is kicsi – másrészt nemritkán szánalmasan kong az Erkel Színház, amely jelenleg is a legnagyobb és hagyományosan legismertebb az operajátszó helyszínek közül. (A Müpa operaprogramjai nem rivalizáló konkurenciát, hanem „békésen egymás mellett élő” alternatívát jelentenek a sokféleségükkel is.) És nem csak azért, mert nagyobb a kínálat, mint a kereslet. Ráadásul, panaszra sem lehet senkinek oka, rendkívül széles a repertoár: vannak közismert-közkedvelt operák (hagyományos és szokatlan rendezésben – szándékosan nem használom az újszerűt, mert minden relatív, s ami nálunk „hipermondern”, esetleg kommersz besorolást kapna nemzetközi színtéren), és kiváltképp az utóbbi időben, egyre inkább fel kell figyelnünk arra a tendenciára, hogy megannyi olyan mű kerül előadásra, amelyekről korábban legfeljebb operatörténeti könyvekben olvashattunk.
Széles skálán mozog tehát a látványvilág, színvonalát és értékelését tekintve egyaránt – de azok is találnak kedvükre valót, akik a látványt szívesen bízzák a fantáziájukra, és korántsem érzik „csökkentett üzemmódnak”, ha a hallgatnivaló koncertszerűen kerül előadásra. Van ennek még egy – korántsem elhanyagolható – előnye: ilyenkor nem zavaróak az alkati és korbeli „összeférhetetlenségek”, csakúgy, mint a lemezfelvételeknél. Persze, (számunkra még ) ismeretlen operáknál jó minél tájékozottabban jönni, hogy ténylegesen helyet kapjon a fantázia…
Hurrá! – mondaná az optimista, végre helyünkbe jön az operatörténet, nincs más dolgunk, mint érdeklődni. Igen ám, de egyre gyakrabban szembesül olyan körülménnyel, amely szinte lehetetlenné teszi eme érdeklődésnek a tettekben való realizálását. A széles kínálat – értelemszerűen – azzal jár, hogy bizonyos művek rendkívül kis számban kerülnek előadásra, már csak így működik a fordított arányosság. Szélsőséges példa erre a professzorbérlet, amely négy olyan előadást kínál, amelyek mindegyike csupán egyetlenegyszer hallható. Most vagy soha! Ez olyan kihívás, amely sokakra olyan többletszervezési feladatokat ró, hogy eleve lemondanak a lehetőségről. Ilyenkor jól jön a történeti „tapasztalat”, példálózás az idő rostájával, és a népi bölcsesség, hogy járt utat a járatlanért…
Tehát, továbbra is megelégszik a gyakran játszott Verdi-operákkal, s lemond a Stiffelióról, úgy érzi, továbbra is meglesz az Íphigeneia Auliszban című Gluck-opera nélkül, Hegedűversenye alapján tekinti „ismertnek” Korngoldot anélkül, hogy hallhatná A halott várost, és a következőkben is dalkomponistaként tartja számon Hugo Wolfot, lemondva A kormányzó című opera meghallgatásáról. És akkor még nem is számoltunk azzal az immár konstansnak tekinthető körülménnyel, hogy a zeneiskolai oktatás általában a késő estébe nyúlik, tehát a zenetanárokról mint koncert- ill. operalátogatókról bizonyos napokon eleve le kell mondani (azaz, nekik, bizonyos napokon, eleve le kell mondaniuk a legkecsegtetőbb kínálatokról is).
Márciusban A halott város nézőtere szomorított el, s fokozott mértékben történt ez május 14-én, amikor Hugo Wolf operáját mentem meghallgatni az Erkel Színházba.
A fent leírtakhoz gazdag tapasztalati anyagot adott a nézőtér, ahol kevés (jobbára nyugdíjas) muzsikussal, s a szereplők néhány hozzátartozójával lehetett csak találkozni… A kevés látogató többségét olyanok jelentették, akik kellemesen-kulturáltan akarták tölteni az estéjüket. Kevés elvárással, kevés szellemi igénybevétellel. És voltak a külföldiek, szerencsére, akik a hallottak alapján viszik jó hírünket a világban. Remélhetőleg keveset foglalkoztak a látogatottság (számunkra nem elhanyagolható) kérdésével…
De nézzük más szemszögből a jelenséget! Szegény gazdag vagy gazdag szegény az az operaház, amely megengedheti magának, hogy egyetlen előadás kedvéért vegye igénybe a szólistákon kívül a zenekart és az énekkart? Vagyis, hogy megtanuljanak egy számukra is ismeretlen művet, olyannyira, hogy (többé-kevésbé) élményszerűen tudják interpretálni, a legkisebb reménye nélkül annak, hogy ezt a szólamtudást valaha is kamatoztatni tudják. Legfeljebb azok lélegezhettek fel, akik már „unták” a repertoárrendszer újrajátszását…
Terjengnek anekdoták híres énekesekről, szerepek kiválóságairól, akik azt nyilatkozták, hogy nem tudják, miről szól a darab… Nos, a zenekari játékosok számára nem ritka ez a jelenség, de koncertszerű előadásnál hasonló helyzetbe kerül az énekkar is, amely sokáig vár a jelenésére, majd ül, nem látva a többnyelvű szöveg-feliratozást, és várja, hogy mikor kerül sorra… Kiragyogott az együttesből ezen az előadáson is a németül értő vérbeli muzsikus, akin látszott, hogy valóban értőn követi figyelemmel a színpadi eseményeket. Igen, neki a szólisták között lenne a helye!
És a szólisták? Megtanulhattak néhány szép áriát, bővíthették jövőbeli áriaestjük alakuló műsorát, és a próbák során megismerhettek olyan operákat, amelyekről korábban talán nem is hallottak. És percről-percre többdimenzióssá válhatott ezáltal zenei világuk, hiszen a betanulás folyamatában mind több olyan jelenségre figyelhettek fel, amelyekből „nagyobb felbontásban” kaphattak képet a múlt zenei életéről. Megtapasztalhatták a zenei köznyelv óriási erejét és hatását, felfigyelhettek arra, hogy a szerzőkre hogyan hatnak óhatatlanul is más komponisták, olyankor is, amikor nem szándékoztak tudatosan-vállaltan a követőjük lenni. A zeneirodalmi tapasztalat értékes – az új szerep tanulása hasznos; mégis, valami hiányérzet bennük is maradhat az egyszeri előadás során: miután (érthető módon) nem tanulják meg kotta nélkül a szerepet egyetlen alkalom kedvéért, elsődleges marad náluk az éneklés, és háttérbe szorul az interpretáció, az a többlet, ami a legnagyobb élményt adja a közönségnek. Szerencsére A háromszögletű kalap című elbeszélésen alapuló A kormányzó „habkönnyű” történetében sok a vígjátéki szituáció, olyan helyzetek, amelyek a szereplőknek csakúgy, mint a hallgatóknak, ismerősek – s egyszersmind megunhatatlanok. Az elcserélt ruhákban a személyek fel- illetve fel-nem-ismerése, a (többé-kevésbé komoly) megleckéztetések, az imbrogliók mind nyomon követhetőek voltak, ami egyszerre dicséri a szerzőt és az énekeseket. És a zenekart, amely Kovács János lelkiismeretes irányításával érezhetően mindig „képben volt” az árokban. Segítette a tájékozódást, hogy mindig azok az énekesek voltak jelen a pódiumon, akik szerepelnek az adott jelenetben (a rendszeres operalátogató könnyen felismerhette a számos alkalommal látott-hallott énekeseket).
A tenor címszerep Szappanos Tibornak jutott, a kizárólag a mű végén megjelenő feleségét Szabóki Tünde alakította, ami telitalálat szerepválasztás volt. Az énekesnő anyanyelvi biztonsággal tudta a szólamát, és kottatartó ide, kottatartó oda, zavartalanul élte is a szerepét: játszott apró gesztusokkal, akár szemvillanásokkal is. A másik párt Haja Zsolt (Lukas, a molnár) és Balga Gabriella (Frasquita, a felesége) alakította, remekül. Amikor zártszámos áriára került sor, valamennyien bizonyították rátermettségüket – és a hallgató csak azt kívánta, bárcsak el is játszhatnák, díszletek között, jelmezekben! A színpadi jártasságot igénylő végigkomponált szakaszok peregve vitték tovább a cselekményt, ezekben – elsősorban színpadi megjelenítésben – hálás szerep jutott többek között Palerdi Andrásnak, Bakonyi Marcellnek, Ujvári Gergelynek, Szerekován Jánosnak. Így viszont kihívás volt a zsánerszerepek kidolgozása, a szituációteremtés színpadi környezet nélkül (Zsigmond Géza éjjeliőrét hallva, ugyan kinek ne jutott volna eszébe a Mesterdalnokok-beli „kollégája”).
Hallgatva A kormányzó című operát (amely a Batta András nevével fémjelzett vaskos Opera könyvben például A főbíró címmel szerepel), arra kellett gondolnom: szegény gazdagok vagyunk, ha nem élvezzük azt, ami, mondhatni, az ölünkbe hullik. Mosolyogtatóan szórakoztató, ami viszonylag ritka a magas művészetek birodalmában (ahol a történeti művekhez nemcsak patina, de protokolláris viszonyulás is társul). Ideális közvetítő azok számára, akik távolságtartóan viseltetnek az opera iránt, ugyanakkor üde desszert a műfaj kedvelőinek.
Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy az érdeklődők nem egykönnyen tudják úgy szervezni életüket, hogy az egyszeri előadásra eljussanak, akik pedig megtehetnék, anyagismeret és információk híján nem érzik magukat érdekeltnek az operalátogatásban. Itt nem a poén hever az utcán, hanem zenei értékek maradnak gazdátlanok a kihasználatlan teremben. Márpedig a hang elszáll – s ha egyszer, netán, lenne is belőle hangfelvétel, a mindenkori aktuális kínálat mellett aligha tudná felhívni magára a figyelmet.
És még egy „függelék”-tanulság. Minden korra jellemző, hogy mi iránt érdeklődik, s miképp. Az olasz opera egyik legnagyobb fénykora épp annak köszönhető, hogy a közönség mindig „mást”, mindig „újat” akart hallani. (Igaz, ezek az újak, ezek a mindig-mások erőteljesen lehatárolt stiláris keretek között mozogtak, nem nélkülözve a cselekménybeli sztereotípiákat.) Ha a jövő kutatója a hazai operaéletet akarja feltérképezni, a keresletet és a kínálatot, valójában hamis képet kap napjainkról. Egyrészt ott állnak tényszerűen a számok, a magyarországi bemutatók kiemelkedő nagy számával, másrészt viszont mérhetetlen lesz az, hogy milyen kis létszámú hallgatósághoz jutottak el a művek. Érdekes elképzelni az elismerést, amely a régi és új iránt „egyaránt” való érdeklődésnek fog kijárni, az utóbb feltehetően a közönségigény kielégítésének tűnő gazdag változatosságát dokumentáló kimutatásokat. Hogy a mindenki számára gond nélkül megfizethető élmény- és tudásanyag szinte parlagon hever, annak kevés nyoma marad.
Amiről nem tudok, az nincs – a hiány nem fáj, ilyesmikkel vigasztalhatja magát, aki nem kényszerűségből marad ki a ritkaságélményekből. Amire hosszú ideig nem irányult a figyelem reflektora, korántsem biztos, hogy kihullott az idő rostáján. Mindenkor öröm megtapasztalni, hogy kimeríthetetlen kincsestár hagyományozódott ránk a múltból, érdemes lenne – alapos PR-munkával előkészítve, ismételten előadni a jövő évadban is a kedvezően fogadott ritkaságokat.
