Quella fiamma – quella donna
És folytathatnánk, stílusosan, olaszul: che bella sorpresa!
Mert az „Arie antiche” felzaklató élmények gazdag tárháza. A „gyanútlan” érdeklődőt voltaképp figyelmeztetni kellene, hogy „ingoványos területre lép”, olyan hangzó élmények fogják bombázni, amelyek „felülírják” korábbi tudását (leginkább élményeken alapuló ismeretanyagát) a vokális zenekultúra több évszázadáról. Az ilyen hirtelen (mondhatni, sokkoló) élményeket azért érdemes „előkészíteni”, nehogy áldozatul essenek a szokatlant elutasító merev védekező reakciónak.
Tény, amikor meghalljuk Stutzmann telt alt hangján Alessandro Scarlattitól a Già il sole dal Gangét, első reakciónk a „berzenkedés” lehet, miközben aligha gondolunk arra, hogy a kontratenor hangzást immár ismét „természetesnek” elfogadó zenei világunk, amely egyszersmind kénytelen alkalmazkodni a szinte kizárólag mikroporttal működő énekesi teljesítményekhez, más vonatkozásokban kényszerűen leszűkült. Mintha feledésbe merültek volna olyan alapelvek, hogy az énekesi lét (és most korántsem csupán pályára gondolok) alapfeltétele az értékes (fejleszthető) hanganyag, és az a hozzáállás, hogy az adottságokat és a megszerzett képességeket érték- és élményközvetítés szándékához adja az előadó.
Ez tehát olyan felvétel, amelyet nemcsak lehet, hanem kell is többször meghallgatni. Mondhatni, végtelenítve! És az ember minél többet hallgatja, annál több örömét leli benne. Vagyis a zenei ösztönök elkorcsosult „idegvégződéseit” ingerli, és ki-ki egyre boldogabb lesz attól, hogy a puszta zenehallgatás által „fejlődik”. Ha nem lenne félreérthető, megkockáztathatnám, hogy terápiás célra is ideális.
De hát, miről is van szó?
Nathalie Stutzmann, ez a kivételes egyéniség (attól is az, hogy korántsem kívánt a karrierépítők sorába sorolódni), akinek széles körű ismertsége nyilvánvalóan sohasem fogja elérni a rövid-aktualitású „csillagokét”, rendre fokozatosan tágítja zenei világát. Mivel nálunk szakmai körökben is sok helyütt kellene említenem a nevét, amire felcsillanó tekintettel találkoznék, érdemes néhány szóval felidézni alakját.
Szoprán énekesnőnek a lánya, aki gyermekkorában zongorázni, fagottozni tanult, kamarazenét játszott és vezényelt. „Csalódást keltő” mély hangját később képezte, s mint kiderült, korántsem eredménytelenül. Alapított egy együttest (ORFEO 55), amely régi és modern hangszereken egyaránt játszó muzsikusokból áll, de vezényel más zenekarokat is, ám karmestersége korántsem akadályozza énekesi karrierjét (katartikus élmény, amikor egy végigvezényelt est végén, ráadásként énekesként búcsúzik közönségétől). Énekesi pályáján meghatározó szerep jut a dalesteknek, ami összefügg azzal, hogy (több mint két évtizede) ideális zongorakísérőre talált a svéd Inger Södergren személyében. A francia alt, miként megannyi énekes világszerte, korán megismerte az Alessandro Parisotti által közreadott „Arie antiche” gyűjteményt. Ő azonban továbbment, sajátos útját járva a történeti kutatómunkáknak. Felkutatta azokat a forrásokat, amelyekből Parisotti a három kötetes zongorakíséretes kiadványt összeállította. 2009-ben életre hívott együttese remek partnernek bizonyult ebben: közülük többen „visszahangszereltek” áriákat és szonátákat. Ismeretlen-ismerős muzsika szól tehát, 17 szerzőtől, akik közül a legkorábbi Giulio Caccini (1551-1618), a sort pedig a közreadó Parisotti (1853-1913) zárja, aki a feltehetően saját darabját is becsempészte az énekesi kínálatba. (Amelynek értékét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Se tu m’ami mindmáig Pergolesi-műként él a zenebarátok tudatában – s ily módon került Sztravinszkij Pulcinellájába is).
Miként a kísérőszöveg olvasója számára kiderül, Stutzmann abban ismerte fel a jelentőségét Parisotti kiadványának, hogy az lehetővé tette a barokk bel canto törésmentes átörökítését – amely folytonosság nélkül aligha jöhetett volna létre a híres olasz triász (Rossini-Donizetti-Bellini) megannyi remeke.
Az utókor számára többé-kevésbé ismert szerzők megannyi, énektechnika-fejlesztő hatású tétele közül néhány komolyzenei örökzöld lett, a legtöbb viszont az énekesek Czerny-gyakorlatainak funkcióját töltötte be. Stutzmann-nak és együttesének köszönhetően ezek is élőzenévé váltak. Érdemes kiemelni, hogy Stutzmannt szinte énekmesterként örökíti meg a produkció; néha már-már szemléltető jellegű a hangos lélegzetvétele (ezzel ébreszti rá a szakmai hallgatót, aki belefeledkezett a gyönyörködésbe, hogy a művészet nem nélkülözhet alapvető életfunkciókat – s voltaképp csak ekkor vesszük észre a széles melódia ill. melizmaíveket, amelyeket hatásosan valóban csak fejlett légzéstechnikával, „egy levegőre” szabad elénekelni). Stutzmann gyönyörű példáját adja annak, hogy nem elég az érthető szövegmondás, hanem interpretációjával az olaszul nem értő hallgatót is tökéletesen tájékoztatni tudja a zene mindenkori érzelmi-indulati tartalmáról. Biztos formálásának ékes bizonyítéka, hogy a strófikus vagy visszatéréses formák esetében is meggyőző az idővel való gazdálkodása, a minimális agogikák mindegyike külön élményt jelent a hallgatónak. Stutzmann, aki legalább annyira otthonos hangversenyénekesként, mint az operaszínpadon, hangjával elképesztően tud bánni, látványt helyettesítően ad komplex élményt. És néha a humorérzék jelét is felfedezhetjük, mint például amikor a már-már giccsessé higított Plaisir d’amourt (a műsor egyetlen francia nyelvű dalát) nagy formai fegyelemmel adja elő, a hangszeres bevezetés „secco” stílusában.
A bel canto sajátos repertoárja forradalmian új megvilágításba kerül e felvétel által – és a sok vokális élmény közben jólesőek a hangszeres közjátékok, amelyek során alkalmuk nyílik az ORFEO 55 játékosainak a remek felkészültségük megcsillogtatására. Mondjuk, azt borítékolni lehet, hogy „annak idején” ilyen fagotthangról még csak nem is álmodhattak… Ám a legvaskalaposabb hitelességre törekvő sem bánja, ha napjaink hangszerese szabadon ereszti nemcsak a képzeletét, hanem a virtuóz technikáját is.
Ami a zenekedvelőknek gyönyörködés forrása, azzal szakirodalomként kellene foglalkozni az énekes-társadalomnak.
ERATO 0190295765293
