Mozartwoche, újra
Immár hagyományosan rendezvénysorozattal ünnepli híres szülöttének születésnapját Salzburg
Daniel Barenboim
Mivel köztudottan minden hasonlat sántít, mondhatjuk: a zenei világ karácsonyi ünnepkörét honosították meg Salzburgban a Mozartwochéval. Az üstökös szerepét a média vállalta, a messziről odasereglők között vannak Háromkirályok, akik ajándékot hoznak (igaz, leginkább saját javait származtatják vissza, s voltaképp az ünnepelt a legkevésbé megajándékozott). Paradicsomi világot is idéz a kép, a Mozart-zene iránti rajongás közös nevezőjével. Ám az igazi „életszerűséghez” szükséges másik pólus is.
A mozarti életmű kimeríthetetlen gazdagságát példázza közvetve a megunhatatlansága is; ki-ki megelégedhet a kedvencei újrahallgatásával, de időnként érdemes kalandozni ismeretlen vidékekre, újra felfedezett (netán ismét divatba hozott) műfajok területére. Ráadásul a felfedezők is méltán tarthatnak igényt az érdeklődésre.
Régi-új művek, megannyi olvasatban, amelyek közül némelyik tiszavirág életű, mások pedig iskolateremtő jelentőségűnek bizonyulnak. A gyönyörködtető változatosság kínálata áttekinthető, de élményszinten aligha befogadható, így az érdeklődő választásra-válogatásra kényszerül, amihez jelentős segítséget nyújtanak a felkínált „csomag-lehetőségek”, bérlet jellegű kedvezményekkel. A mennyiségi gazdagság bizonyos szempontból felmenti a műsorok összeállítóit – legfeljebb ha több éves távlatban gondolkodó intendáns magasrendű szempontjai is érvényesülnek, interpretációtörténetileg is rangosabb választék állhat az érdeklődők rendelkezésére.
Az idei Mozartwoche nem ígért izgalmas mélység- és magasságélményeket, szeretni való programot viszont, a laikusok számára is könnyen elérhetőt annál többet. Az ínyencek pedig előre fenhetik a fogukat az intendánsként bemutatkozó Rolando Villazón különleges kínálataira.
Január 26-a és február 4-e között 28 rendezvény várta az érdeklődőket, nagy többségük a Mozarteum nagytermében. A Festspielhausban lépett fel Sir John Eliot Gardiner az Angol Barokk Szólistáival, és a Salzburgot második otthonuknak tekintő Bécsi Filharmonikusok, akik három alkalommal, három különböző műsorral jelentkeztek. Mozart színpadi művei közül a Szöktetés három alkalommal került színre – igencsak aktív-szélsőséges reakciókat váltva ki a közönségből. A kamarakoncerteknek hangulatos helyszínt biztosított az idegenforgalmi nevezetességként is számontartott Wohnhaus, s az ott működő archívum további szatellit-programokat kínált ingyenes vetítésekkel. És mindehhez jött a templomok „kínálata”, ahol eredeti funkciójukban, istentisztelet keretében csendültek fel Mozart-misék. A Ferencesek templomában például a szombatra eső 262. születésnap másnapján a 262-es Köchel-jegyzékszámot viselő alkotás…
Fotók: Wolfgang Lienbacher
Visszatérő és ezúttal debütáló művészek, régi kedvencek és megjegyzésre méltó fiatalok sokasága vett részt a fesztiválrangú eseménysorozatban, amelynek kezdettől sajátossága, hogy nem korlátozódik Mozart-művek előadására. Akik hatottak Mozartra, s akiknek a művészetében fellelhető – egy vagy több – olyan szál, amely valamilyen módon Mozarttal való „kapcsolatot” sejtet, csakúgy megjelennek a programban, mint a kerek számú évfordulós nagyságok.
Idén Mozart és a polifónia, a barokk zene hatása került fokozottan előtérbe, s a rendkívül hasznos műsorfüzetek (amelyekben a német és az angol nyelvű, tanulmányértékű ismertető eleve két szempontból világítja meg az adott programot) szinte észrevétlenül gondoskodnak arról, hogy értékes tudásanyaghoz is jusson az élményeken túl a közönség.
A Mozart-olvasatok sokfélesége további színekkel gazdagította a műfajilag változatos kínálatot; és meglepetésekben sem volt hiány. Például, hogy Gardiner „időjátékra” vállalkozott, amikor is azt a C-dúr szimfóniában, amelynek nyitótétele az „Il re pastore” nyitánya, középtétele pedig annak egy áriája, oboára bízva az eredetileg vokális szólamot, ez utóbbit énekes közreműködővel szólaltatta meg. Ez volt a ritkaságérték, a legemlékezetesebb élményt azonban a Sinfonia concertante jelentette a műsorukon, Isabelle Faust (hegedű) és Antoine Tamestit (brácsa) szólójával.
A Mozartwochén most debütált a Bécsi Filharmonikusok dirigenseként Robin Ticciati – a rendszeresen visszatérő szólista, Renaud Capuçon viszont azzal hozott új színt a programba, hogy Elgar hegedűversenyét tűzte műsorra.
Már két éve szívébe zárta a közönség a fiatal pianista Kit Armstrongot, aki idén három zongoraversenynek a vonósnégyes-kíséretes verziójával lépett fel. Mozart A-dúr (KV 414) és Esz-dúr (KV 449) között Carl Philipp Emanuel Bach a-moll versenyműve csendült fel, a Schumann Quartett közreműködésével (névválasztásuk nem a német romantikus szerzőre utal, hanem a három Schumann-testvéré indokolja, akikhez Liisa Randalu társult brácsásként).
Sir John Eliot Gardiner
A Mozartwoche gazdag programjából zongoristaparádé is összeállítható – ezek sorában megkülönböztetetten nagy érdeklődésre tartott számot Daniel Barenboim fellépése, aki a közelmúltban megjelent Debussy-lemezének műsorát játszotta. Ez a hangverseny azonban korántsem zenei élményként marad emlékezetes. A „nem hiszem el” gesztus uralta az első részt, mert annyi mobilcsörgés zavarta meg, hogy azokból önálló kompozíció is kikerekedhetett volna. A 9. prelűd, a Megzavart szerenád előtt a Lenhajú lányt hosszan tartó mobilmuzsika zavarta, a művész kényszerült másodszor is elkezdeni a tételt, de ekkor egy műsor-almanach leejtése robbant az első gesztust követő csendbe. Harmadszorra sikerült végigjátszania a tételt… Kurtág György egyik zongoradarabja, A megvadult lenhajú lány jutott eszembe – nem lett volna csoda, ha hasonló indulattal reagált volna a 76 éves művész az inzultussorozatra (amelynek számos apró mozzanata már-már megtervezettségre engedett következtetni), de ő tiszteletre méltó fegyelmezettséggel viselte a kulturálatlanságnak ezeket a megnyilvánulásait. És érdemes volt a hangversenyt követően megvásárolni a CD-t, hogy végre a zavaró tényezők kiiktatásával, valóban megismerhesse interpretációját az érdeklődő.
A Mozarteum általában a zene szentélyeként működik – remélhetőleg e vandál eretnek-gesztus kizárólag kuriózumként marad fenn a terem, s általában a hangversenyek történetében.
