Bartók Concertója
Értő zenehallgatásra nevelés – bevallottan ez a célja a „műhelytitkok” feltárását ígérő projektnek.
A honvágy zenéje – Bartók: Concerto. Nem igazán gyerektéma, de feltehetően a kiskamaszok, a 10-14 éves korúak kíváncsiságát is képes felkelteni. Akik esetleg csoportosan jönnek, vagy felnőtt hozzátartozókkal. Tehát, burkoltan „családi koncert” típusú rendezvényről van szó.
Május 6-án folytatódott a nyár a tavaszban, mégis, sokan ellátogattak a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe. Ami meglepő: sok szülő illetve nagyszülő olyan apróságokkal érkezett, akiknek leginkább a hangversennyel egyidejűleg zajló „Cifra palota – interaktív családi programok” bármelyike inkább javasolható lett volna. A földszinten és az I. emeleten helyet foglaló hallgatóság létszáma – szemre – meghaladta a földszint befogadóképességét, így a kissé „szellős” elrendeződés azt is lehetővé tette, hogy ki-ki váltogassa a helyét a két félidőben.
Nem irigyeltem Hollerung Gábort, aki a negyed százada hivatásos együttessé vált Budafoki Dohnányi Zenekar élén arra vállalkozott, hogy feltárja a bartóki remekmű néhány érdekességét (olyan kapcsolatokat-összefüggéseket, amelyeket egyszer kell tudatosítani, s a következőkben eme ismeret birtokában biztosa(bba)n fog tájékozódni a hallgató). Habár nem lehet szokatlan számára ez a jelenség, mégis, meglepő lehetett számára az „aprónép” létszáma. Tehát, nemcsak közérthetően kellett beszélnie, zenei szakszavak nélkül, hanem arra is tekintettel kellett lennie, hogy a kicsik se érezzék magukat kirekesztve.
„Úgy kell beszélgetnem az emberekkel, hogy értsenek, mint Bernstein a hatvanas években, amikor a legprimitívebb módon, félig-meddig Disney-nyelven tanított, félig-meddig pedig a legeslegszofisztikáltabb nyelvezetet használta, hogy átadja a zenei tudást” – vallotta egy interjúban. Mindehhez változatos szemléltető eszközöket használt, vetített képeket, sőt kottát is, zenekari játékosaiból alkalmi „népi zenekart” varázsolt, és dalra fakasztotta egyik hegedűsét is. Ráadásul megénekeltette a közönséget, ami persze leginkább a felnőttekre vonatkozott, hiszen a kicsik többségének nemhogy a kottakép, de a szöveg sem jelentett segítséget. De kétségkívül élvezték felnőtt-kísérőik közreműködését.
Meglepetésemre, elismerésre méltó fegyelmezettséggel viselték az egyórás első részt – csak akkor indult meg a sustorgás, amikor a vetített képek látványát kellett sürgősen megbeszélniük a felnőttekkel (s akkor is a felnőtthangok domináltak…). Más kérdés, hogy mennyi átélt élményt vittek magukkal, túl azon, hogy sok érdekességet láttak, és rácsodálkozhattak a muzsikáló zenekarra, a karmesterre is. A felnőttek jó helyzetfelismerő készségéről tanúskodott, hogy sokan komplett műsorként értékelték az első részt. Ebből következően, igazi koncertszituációban játszhatta végig a művet a Budafoki Dohnányi Zenekar, köhögős-krákogós, zörgős esti előadásoknál jóval csendesebb környezetben.
Ami miatt különösen érdemes beszámolni erről a rendezvényről, olyan „apróság”, amelyről nemigen értesülhetnek a résztvevők. Az első rész végén, a tapsot követően kitóduló közönség soraiban több gyerek adott hangot annak a kérésének, hogy szeretné meghallgatni „egészben” is a művet. „Ugye, mi maradunk?” – szólt a vágyakozó kérdés, és elhangzott határozottan is, hogy „Kíváncsi vagyok erre a műre”. És az előadás végén őszinte szeretettel néztem azokat a kissrácokat, akik – felnőtt kísérők nélkül, legalábbis tőlük függetlenül foglalva helyet – a lelkes tapsolás közben gyakorolták a tetszésnyilvánítás egyéb módjait is, füttyögéssel és bravózással próbálkozva. Mert bár nem tölt el lelkesedéssel, ha komoly-szép produkciókat követően a hangversenyteremben korántsem hagyományos formában adnak hangot a lelkesedésnek a felnőttek, tudomásul kell venni, hogy napjaink koncerttermi viselkedésébe „belefér” az ilyesmi.
Bartók, a 20. századi klasszikus, generációsan a történelemhez tartozik immár. Fontos, hogy a felnövekvő generációk ne muzeális távolságtartással viszonyuljanak zenéjéhez – ehhez nyújt segítséget megannyi sajátos hangversenytípus. Mégis, meggondolkodtatónak tartom, hogy hangversenytermi előadás keretében (vagyis viselkedési kötöttségekkel, terjedelmes időben) „szoktassák” e muzsikához a kicsiket. Tény, hogy a kulturált viselkedést is szoktatással, a gyakorlatban lehet tanítani – de ehhez lehetne életkornak megfelelőbb témát is választani. A „10-14 éveseknek” megjegyzéssel ellátott rendezvényeknél érdemes lenne úgy értelmezni ezt a feliratot, mintha karikában lenne a 10-es szám.
