Bridging Europe / Müpa
Csehország és Németország után idén Ausztria került az érdeklődés reflektorfényébe. „A Bridging Europe fesztiválnak idén különös aktualitása van. A Müpa célja a fesztivállal is az, hogy az európai népek kultúráját a művészet nyelvén összekösse.”
Mosonyi Mihály-kiállítás Fotó: Pályi Zsófia
Kodály Zoltán írásban adott hangot annak a véleményének, hogy önállóan és szóösszetételekben okkal és ok nélkül egyaránt gyakran szerepel a kultúra, illetve a kultúr-. Ezúttal azonban indokoltnak érzem használatát, amikor a Budapesti Fesztiválzenekar és a Müpa immár harmadszor életre hívott „Bridging Europe”, másként „Európai Hidak” évadnyitó rendezvénysorozatáról van szó.
Csehország és Németország után idén Ausztria került az érdeklődés reflektorfényébe. „A Bridging Europe fesztiválnak idén különös aktualitása van. A Müpa célja a fesztivállal is az, hogy az európai népek kultúráját a művészet nyelvén összekösse, megteremtse a párbeszéd lehetőségét a kulturális sokszínűség és közös, európai hagyományaink között” – így fogalmazott Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója a szeptember 11. és 16. között lezajlott sorozat befejezésekor.
A cél, a szándék világos, habár a „párbeszédet” illetően vannak még tennivalók. Vagy talán csak az alanyokat és az állítmányokat kellene pontosítani. Ezúttal miről is van szó?
A Budapesti Fesztiválzenekar ötlete nyitott kapukra talált a Müpa vezetőségénél, s szabad utat kapott ahhoz, hogy évente egy-egy szomszédos, avagy közeli ország művészetére fókuszáljon. A főszereplő – talán súlyánál, rangjánál fogva – a komolyzene, de felzárkóznak mellé a könnyebb műfajok, s a többi művészeti ágak. Múzsák vonulnak fel a hídon, amely a Müpa megannyi helyszínéhez vezet. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem adott otthont a Budapesti Fesztiválzenekar (szokás szerint három alkalommal megszólaltatott) hangversenyének, a Fesztiválszínház látta vendégül a „Soap&Skin with Ensemble”-t, Wolfgang Muthspiel trióját, Gergye Krisztián Társulatát, a Literárium extraként egy Thomas Bernhard-estet, kortárs zenei programmal a Budapesti Fesztiválzenekart, s a zenekar Barokk Együttesét. Mindehhez a Fesztivál térben rendezett kiállítás a 200 éve született Mosonyi Mihályra irányította a figyelmet (magyar és angol nyelvű feliratokkal, és nagy példányszámban kinyomtatott német nyelvű ismertetővel). Előrelátóan esőhelyszínnek megadva az Átriumot, három alkalommal kínált más-más hallgatnivalót a Ludwig Terasz (Federspiel, WüdaraMusi, Madame Baheux), az Előadóteremben pedig egy dokumentumfilm került levetítésre (Österreich-Oben und unten).
Igazán gazdag kínálat állt rendelkezésre – azoknak is, akik hagyományos évadkezdést vártak, s azoknak is, akik a kuriózumok hívei.
Gloria Benedikt, Gergye Krisztián Fotó: Pályi Zsófia
Ünnepi évadkezdésként élhettük meg a Budapesti Fesztiválzenekar hangversenyét, amelynek műsorán Wolf-dalokat követően Mahler 7. (e-moll) szimfóniája szerepelt. Ez a program nosztalgikusan felidézte a közelmúlt sikeres rendezvénysorozatát, a Mahler Ünnepet (amelyre több éven át ugyancsak évadkezdéskor került sor). Mert a 7. szimfóniát élőben hallani: katartikus élmény, ráadásul aligha lehet elégszer hallani! A csaknem másfél órás kompozíció „teljes értékű” közönséget kíván, olyat, aki nyitott figyelemmel várja, hogy hasson rá a zene. Mert korántsem háttérzenének, hangzó drapériának való a kompozíció – a hallgató valószínűsítheti, hogy a legnagyobb felkészültséggel és figyelemmel sem képes megragadni a mű komplexitását. És épp ez a szép az aktív zenehallgatásban: ki-ki a korábbi élményeihez hozzágyűjtögeti az újonnan felfedezett részleteket. S mivel a mindenkori előadók számára sem mechanikusan ugyanazt jelenti minden eljátszáskor a szimfónia, ez a tényező is hozzájárul az élmény sokdimenziós hangzásképéhez. Az előadást minősíti, hogy szubjektíven hogyan éljük meg az (egyébként objektív) időt – ezúttal aligha sokallta valaki is a jó nyolcvan percet. Úgy érezhettük, hogy minden zenei gondolat kifejtésére (s ezek átadására-befogadására) éppen megfelelő időtartam jutott. És mivel a közlendő az öt változatos tétel folyamán minden pillanatban lekötötte a figyelmet, a zenei történések során a drámai idő vette át életünkben az órával mérhetőnek a helyét. S amikor sajátos kulminációként felcsendült a Rondo-finálé, elragadtatott hálát éreztünk, amiért végigkísérhettük e korántsem egyenes úton vezetett érzelmi utazást. Különösen szívesen gondolunk vissza a IV. tételre, amelynek sajátos érzelmi töltést adott a gitár és a mandolin (Csáki András és Tóth Álmos közreműködésével). A mindössze 20 perces első részben a hét Wolf-dal énekeseként a Fischer Iván 2013-as remek Figaro házassága-produkciójának Grófjaként megismert Roman Trekelt hallhattuk. (Szeptember 11. 12. 13.)
Másfajta élményt kínált a fesztivál záró rendezvényeként a Budapesti Fesztiválzenekar Barokk Együttese. Korábban a budapesti Olasz Kultúrintézetben láttam-hallottam műsorait – pontosabban, inkább csak hallottam, mert a látvány számára nem mindig tűnt ideálisnak a helyszín. Most mindenki részesült a látványélményben is. Az osztrák Maria Theresia Mühlbacher táncolt, a dél-afrikai születésű osztrák koloratúrszoprán énekelt, s a műsorszámonként változó összetételű kamaraegyüttest (primáriusként) az osztrák Gunar Letzbor irányította. Hallhattuk a salzburgi hercegérsek szolgálatában hírnévre szert tett cseh Biber rövid szonátáját, a német földön is működő, pályája sikerét Párizsban elért Muffat egy művét, vitatott hitelességű kompozíciókat (Mouton, Vejvanovský), és egy szinte elfeledett szerző templomi szonátáját (Benedict Anton Aufschnaiter csaknem négy évtizeden át volt a passaui székesegyház kapellmeistere). A Vorrei pupille belle kantáta ürügyén, amelynek bemutatójára feltehetően a bécsi udvarban került sor, az ismertetőben áttekintést kaphattunk a Bononcini család zeneszerzőiről. Johann Joseph Fux szerzősége kétes a programcímekkel ellátott Partita esetében, biztos viszont az osztrák Romanus Weichleiné, akinek Encaenia Musices („Zenei Ünnep”) című szonátasorozatának kezdő darabja harmonikusan csendítette ki az estet. Különleges hangszínekben tobzódhattak az árnyalatok kedvelői, s a túldíszítettség mellett a barokknak más jellegzetességei is kifejeződtek. (Csak azért neheztelhetünk, mert az ismertetőben pontatlanul tüntették fel az egyes művek előadói apparátusát.)
Már címével is felkeltette az érdeklődést Gergye Krisztián Társulatának produkciója: Kokoschka babája. A történetben, amely szerint Kokoschka annyira szerelmes volt kora femme fatale-jába, Alma Mahlerbe, hogy a szakításuk után babát készített, amely minden részletében hasonlított rá, bábként és emberként jelennek meg a színpadon olyan hírességek, mint Mahler, Kokoschka – és természetesen Alma. Közben többek között Mahler zenéje is szól – tovább éltetve a nosztalgiát, amelyet a közelmúltbeli Mahler Ünnep iránt érzünk. (Szeptember 13.)
Gustav Mahler
És egy „bónusz”: a Typotex „Világirodalom” sorozatában megjelent Afonso Cruz regénye, amelytől e táncprodukció a címét kölcsönözte. Az Európai Unió irodalmi díjának 2012-es nyertes alkotása, Bense Mónika fordításában, immár a táncprodukciótól függetlenül is értékes olvasnivaló.
És ha már az olvasnivalónál tartunk: Thomas Bernhard. „Literarium extra” rendezvényként társult az „Európai Hidak 2015 – Ausztria” sorozatba, s talán épp ebben rejlik a magyarázata annak, hogy elsősorban irodalomkedvelők látogatták – alig egy-két rendszeres koncertlátogatót fedezhettünk fel a közönség soraiban. Pedig izgalmas címet kapott az est: Thomas Bernhard-szövegáriák. S aki jelen volt, tanúsíthatja: igazi zenei élményben is részesült. A Fesztiválszínházba belépőket kivetített kép fogadta, amelyen Thomas Bernhard énekel (annak a barátjának a zongorakíséretével, aki A menthetetlen című regényének egyik szereplője). Az est házigazdája Bagossy László volt, Thomas Bernhard lelkes híve és műveinek alapos ismerője. (A szokás hatalmát a Kecskeméti Katona József Színházban, a Ritter, Dene, Vosst a Bárkában, A színházcsinálót a Pécsi Horvát Színházban, a Heldenplatzot a Katona József Színházban rendezte.) Értő-beavató kommentárjai lelkesítően hatottak, éppen ezért még inkább tudtuk értékelni a felolvasásra kiválasztott részleteket. Haumann Péter, Lázár Kati, Gazsó György, Pogány Judit és Máté Gábor egyaránt remekelt, tolmácsolásukban plasztikusan kidomborodott az a formaművészet és formajáték, amely a szövegek kisebb-nagyobb felületein azonos intenzitással hatja át a szövegeket. Megéltük az ismétlés megannyi hatását-jelentését (a muzsikusnak eszébe villant Pernye András mindmáig alapvető jelentőségű tanulmánya: A zenei ismétlés elmélete), amikor erősít, amikor ironikusan gyengít, amikor visszautalásaival különböző íveket feszítve összeköt, amikor tagol – és még folytathatnánk. Bagossy nem mulasztotta el konferálni a fordítókat sem, hiszen az ő értő olvasatuk nélkül aligha jöhetnének létre ilyen – minden nyelvi akadályt leküzdő – közvetlen élmények mű és idegen nyelvű közönsége között. A színészektől is rendkívüli koncentrációt igénylő – néha egyetlen gondolati ívet végigkísérő – monológok hallgatása során ki-ki segítséget kapott, hogy olvasóként is rákapcsolódjék Thomas Bernhard hullámhosszára, azaz, magunkban való olvasáskor se csupán szemmel, hanem „lelki intenzitással” vegyünk részt a művekben. (Szeptember 14.)
Idekívánkozik egy gondolat Afonso Cruz regényéből: „a létezést tanúk alakítják. Nélkülük nincs semmi. A ’másik’ miatt létezünk. Érzékelés nélkül semmi nincs. Esse est percipi, mondta Berkeley, és teljesen igaza volt: létezni annyi, mint észleltnek lenni. Azért létezünk, mert vannak rá tanúink, mert a világmindenség tele van tükrökkel. A ’másik’-hoz fűződő viszonyaink alkotnak meg minket. Nincs zaj, ha nincs, aki hallja.”
És itt kapcsolódnék vissza a bevezetőben idézett „párbeszéd”-problémá(m)ra.
Örömteli, hogy az „Európai Hidak” sorozatában alkotók/alkotások és előadók „érkeznek” egy-egy kiválasztott országból, műveikkel-produkcióikkal gazdagodunk. A hazai előadók is gazdagodnak az ilyen apropóból műsorra tűzött darabokkal – és a hallgatók is. Még inkább örvendetes, ha külföldiek is érdeklődnek ilyen rendezvények iránt. Pestiesen szólva, „nem semmi”, ha osztrákok hazánkba érkeznek, hogy művészeink produkcióival gazdagítsák művészeti identitástudatukat.
De lassanként azzal is foglalkozni kellene, hogy két irányban legyen kihasznált a híd – hogy kapjanak lehetőséget alkotóink-előadóink a hazai művészeti értékek megmutatásához minél több országban, éspedig nemcsak szendvics-műsorokban, hanem hasonlóképp fesztiválkeretben, sok műfajúan, intenzíven. Miként a Müpa vállalkozásának hároméves sikere tanúsítja, az effajta intenzív „megmerítkezés” iránt van igény. Ha valahol úgy tűnik, hogy nincs, akkor bízni kell abban, hogy van – csupán fel kell ébreszteni!
