A Concerto Budapest hangversenye
Nem lehet eléggé hálás a zenei szakma a Concerto Budapestnek a „Magyar kincsek” című sorozatért.
Somodari Péter
A kortárs szerzők például, amiért kísérletet tesz annak a szakadéknak az áthidalására, amely abból adódott, hogy a több irányba kísérletező zeneszerzők munkásságát nem követte a szakmai és közönségérdeklődés. (Az előadók többsége nem adta fel a járt utat – a repertoárműsort – a járatlanért, az új művek kétségkívül nagyobb energiabefektetést igénylő megtanulását és értő előadását, a hallgatóság pedig hasonlóképp „biztosra akart menni”, amikor is inkább az általa ismert kompozíciókat akarta újrahallgatni a koncerteken). A Tegnap zeneszerzőinek ismerete megkönnyíti a Ma alkotóinak megértését, még akkor is, ha korántsem beszélhetünk egyenes vonalú „fejlődésről”, vagy akár a stiláris irányzatok továbbéléséről. A kortárs előadók, amiért lehetőségük van zenekari kíséretes műveket megszólaltatniuk a 20-21. századi magyar zeneirodalomból, ezáltal közelebbről, alaposabban megismerni egyes szerzők gondolkodásmódját. Ez főként azokra a kevesekre vonatkozik, akik mindig is elkötelezettjei voltak az új zenei törekvéseknek (legyenek azok avantgárd, vagy akár retro-irányzatúak). A többi, a saját játszanivalóját a történeti zenékben kereső (és megtaláló) előadók számára pedig ugyanolyan lehetőség kínálkozik, mint a szakmán kívülieknek: hallgatóként készen kapnak különlegességeket.
A Magyar kincsek 2018. március 10-i estje az Hommage à Mihály András címet kapta, s méltán. Tavaly több rendezvény is megemlékezett Mihály András születésének centenáriumáról, ám a novemberi esemény nem veszti aktualitását az egész évad során sem – ráadásul ebben a naptári évben lesz Mihály András halálának 25. évfordulója (szeptember 19). Itt jegyezném meg, hogy miközben gyakran örvendezünk, amiért egy-egy kerek számú évforduló alkalmából értékes ritkaság-programokhoz jutunk, hogy ez a jelenség hasonló ahhoz, amikor a bemutatókért lelkesedünk. Pedig a művek hangzó életét illetően ezek csupán az esély nagy pillanatai, amelyek akkor érik, érnék el igazi hatásukat, ha lenne folytatás. Mert valamiféle szemérmesség mutatkozik meg abban, hogy „jeles napokra” szoktuk kispórolni azokat az értékes műveket, amelyek megérdemelnék, hogy a repertoár állandó részei legyenek. Mindenesetre, a Concerto Budapestnek ez a hangversenysorozatokban megmutatkozó következetessége a magyar szerzők műveinek a felejtés homályából reflektorfénybe állításával: az utóbbi évek egyik legjelentősebb, legértékesebb vállalkozása a hazai műsorpolitika egészét tekintve.
Természetesen a kincskeresés „terepét” érdekessé lehet tenni azáltal is, hogy az ismeretlenség mértékével „játszanak”; ezen a hangversenyen hallhattunk ritkán felcsendülő Bartók-művet is (Két kép), két versenyművet, ami igazi luxusnak számít (szimfonikus koncerteken az is különlegességnek számít, ha egyazon szólista két versenyműben lép fel), és Vajda Jánosnak 2010-ben, a 10. miskolci operafesztivál nyitóestjén bemutatott Sinfonia ma non troppo című alkotását (vajon azóta hányszor, hol, milyen együttesek adták elő?). Szervánszky Endre Fuvolaversenyének szólistája a Magyar kincsek sorozat hallgatóinak, és általában a hazai közönségnek ismert-kedvelt előadóművésze, Matuz István, aki a kortárs kompozíciók megismertetéséért-megkedveltetéséért elkötelezettséget vállaló művészek élvonalába tartozik. (Egyébként ugyane sorozat keretében, hasonlóképp a Vigadóban került sor egy olyan estre, amelynek ő volt a főszereplője.) A Matuz 70 „projekt” eme állomásán fuvolaverseny-antológiával kápráztatta el hallgatóit – ott nem szerepelt a Szervánszky-mű, tehát tekintsük Matuz 71 címszóval ráadásnak. Mihály András Gordonkaversenyének magánszólamát Somodari Péter vállalta, aki 2012 óta a Bécsi Operaház és a Bécsi Filharmonikusok szólócsellistája. Szervánszky életművében a versenyművek között a klarinétnak jut megkülönböztetett szólószerep, nem függetlenül attól, hogy a szerző e hangszer játékosa volt. Mihály András viszont, aki pályáját csellistaként kezdte, az Operaház zenekarának szólócsellistája is volt, versenyművében személyes tapasztalatait (is) kamatoztatta. S hangoztathatta ugyan, hogy ő kamarazene-tanár (ami egyébként igaz), de a hangszertudás és az alkotó invenció ettől korántsem került nála háttérbe. Sőt, épp a zeneszerzői gondolkodásmódok mély megértése tette lehetővé számára, hogy az általa alapított Budapesti Kamaraegyüttessel (amelynek interpretációtörténeti jelentősége túlzás nélkül korszakosnak mondható) értő előadásban tudja tálalni az olyan műveket is, amelyek nem egykönnyen adják meg magukat… Szeretném hangsúlyozni, hogy a Gordonkaverseny, amely az ’50-es évek magyar zeneszerzői termésében megkülönböztetett helyet foglal el, korántsem mint kordokumentum érdekes a mai hallgató számára. Briliáns kompozíció, érezhetően magas igényeket támaszt a szólistával és a zenekarral egyaránt. Ez az igényesség eleve „nehezíti” hangzó pályáját, ám amikor mind idehaza kiváló csellóművészeink élnek, mind pedig jut belőlük a széles nagyvilágnak is, voltaképp érthetetlen, hogy miért kellett ennyi szerencsés együttállása a műsorkészítő szempontoknak, hogy végre felcsendülhessen. Akik a nézőtéren ültünk, jobbára „bemutatóként” élhettük meg ezt az előadást. Somodari fölényes biztonsággal játszotta a magánszólamát, és ez szinte önmagában teljes értékű élményt jelentett.
A kortárs kompozíciók dirigenseként a Concerto Budapesttel gyakran fellépő Rácz Zoltán erőssége, hogy Bülow frappáns meghatározásának bűvöletében muzsikál; a „kezdetben vala a Ritmus” ars poetica értékű megszívlelése Rácz ütős-mivoltából is ered. A ritmusnak a preferenciája megkönnyíti az általa irányított muzsikusok számára a különböző léptékű, plasztikus formai tagolásokat. Mindehhez járul hangszínigénye (amin az Amadinda-rajongók aligha csodálkozhatnak), s ezekhez képest apróságnak számít, ha néha ő is hibás egy-egy pontatlan belépésben. Mire az adott játékos illetve szólam gyorsan visszatalál partitúrabeli helyére, a hallgató már túl is tette magát az esetleges zavaró mozzanaton.
A zenekari játékosoknak a 20. század második felére vonatkozó magyar zenekari zeneirodalom-ismerete koncertről-koncertre nő, ami azzal a kizárólag gyakorlattal megszerezhető eredménnyel jár, hogy szólamukat játszva immár nemcsak olvassák, hanem mindinkább értelmezetten interpretálják a műveket. Vélhetően a figyelmes előkészületekre utal, hogy váltott koncertmesterrel játszották a műsort. Miközben hallgattam a hangversenyt, értékelve elsősorban a remek fafúvós-teljesítményeket, arra gondoltam: amikor lényegi kapcsolat alakul ki előadók és a műsoron szereplő művek között, még a közhelypufogtatás szintjén sem merül fel a „misszió” kérdése. Itt nem misszionáriusok, hanem muzsikusok szerepeltek.
A csaknem felhőtlen örömöm alaposan megcsappant a műsorismertető zárómondatának olvasásakor. Mihály gordonkaversenyének kétségbevonhatatlan értékét sajátos nézőpontból értékelve azt hangsúlyozza, hogy „ez a rendkívül gondosan és kivételesen finom hallással megírt darab semmit sem mutat abból a bornírtságból, amely abban a korban a legjobbak műveibe is beszüremkedett”. Régi tapasztalat, hogy nálunk két dudás nem fér meg egy csárdában – de az ilyen sommás megállapítások még akkor is kártékonyak, ha van bennük némi magva az igazságnak.
