A Concerto Budapest két hangversenyéről
A Zeneakadémián rendezett hangverseny szólistája Jevgenyij Koroljov, a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében tartott esté Valentina Lisitsa volt. Két zongorista – két világ.
Valentina Lisitsa Fotó: Gilbert Francois
Goethe és Webern – a Kis herceg és a hangverseny-látogató. Tudott az összefüggés, hogy Goethe Farbenlehre (Színtan) című munkájának ismeretében, ahol az a meghatározás szerepel, hogy a szín a szem érzékére ható törvényszerű természet, előadássorozata keretében – melyet egy lelkes hallgató gyorsírással rögzített – Webern mintegy „transzponálta” ezt a meglátást, miszerint a zene a fül érzékére ható törvényszerű természet. Hasonlóképp transzponáltan épül be a Kis hercegnek a rókától kapott tudása, melynek értelmében „jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”, a zenekari hangversenyek látogatóinak érzésvilágába, amikor is elsősorban a szívükkel hallgatják a zenét.
Amióta „decentralizált” a hangversenyszervezés, elsősorban a zenekari estek látogatóin mérhető le, hogy mennyire „megosztott” lett a közönség. A rendszeres élőzene-hallgatók többsége „felesküdött” egy-egy zenekarra, a többinek a szerepléseit szinte teljesen figyelmen hagyva. Tehát, egy zenekar kínálata mentén folytat egyoldalú zenei táplálkozást. Van ennek jó oldala is, hiszen értelmezhetjük úgy is, hogy lépésről-lépésre aktív figyelemmel követi kedvelt együttese munkásságát, de a gyakorlat azt mutatja, hogy eme érzelmi azonosulás bántóan háttérbe szorítja az akusztikus kontrollt, a ténylegesen felcsendülő hangzás megítélését.
Nagyjából valamennyi vezető zenekarunkkal kapcsolatosan megfigyelhető ez, de azért épp a Concerto Budapest hangversenyei révén említem, mert ez a zenekar összehasonlíthatatlanul kevesebb „kontroll”-lehetőséggel rendelkezik, mint rangos társai. Márpedig ily módon számukra a dörgő taps afféle szimpátiatüntetéssé válik, teljességgel elvesztve kontrolláló, visszajelző funkcióját. Márpedig erre szükségük van az előadóművészeknek – s ez a visszajelzés akkor is fontos, ha nyilvánvalóan több esetleges szempont „elrajzolja” a tényleges értékmércét. Így viszont boldogan vagy feszengve eltöltendő rövid pihenőt jelent csupán két szám között.
Ennek a jelenségnek másik olvasata az lehet, hogy lám, valamennyi együttesünk szeretni való – s valljuk meg, a magas kultúra értékeinek defenzívája idején ez biztató jelenség. És fontos az is, hogy tudjuk: ez a részben zenén kívüli meggondolásokból kialakuló viszony korántsem a zenekar(ok) által irányítottan alakult ki.
Közrejátszik viszont a közönség (félre)tájékoztatásában megannyi sarkított, hatásos – bár valódiságát illetően megkérdőjelezhetetlen – információ, amelyek különböző (digitális és papíralapú) írásos forrásokon szivárognak be a zenekedvelők tudatába. A(z október 31-i műsor megismétléseként) november 1-jén a Zeneakadémián rendezett hangverseny szólistája Jevgenyij Koroljov, a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében tartott esté Valentina Lisitsa volt. Két zongorista – két világ, egyvalamiben azonban közösek: mindkettő megtalálta az imázsalakításnak a maga számára rendkívül hatásos módját.
Jevgenyij Koroljov a Zeneakadémián
Koroljov több alkalommal járt Budapesten, először a Tavaszi Fesztivál meghívására. Adott szólóestet, fellépett zenekarral, s (könnyen) hozzáférhető konkrét információk híján beharangozásként nagy ígéretek, utólagos reflexióként szuperlatívuszok kísérték szerepléseit. Aki mit sem tudva az előzményekről, „szűz füllel” ült be meghallgatni Bach- és Beethoven-játékát, halálbiztosan elsőként azt a megállapítást tehette, hogy játékán alig hagyott nyomot a világszerte évtizedek óta prosperáló régizene-játszás. A g-moll zongoraverseny interpretációja alapján aligha gondolhattuk volna, hogy „napjaink egyik legjelentősebb Bach-játékosa” az orosz származású, Hamburgban élő (és tanító) zongorista. A szólista nem tűnt többnek continuo-játékosnál, aki akusztikusan kedvező beállításban játssza szólamát (NB., kottából – és itt érdemes megállni egy pillanatra. A kottából való játék jogosultságát hitem szerint az, és csak az adja, ha általa a játékos maximálisan tud koncentrálni a játszanivalóra, tehát nem kell tartania attól, hogy memóriájának a fonala elszakad. Nagy veszélye viszont, hogy álságos biztonságot ad – mint stúdiófelvételeknél a végtelen ismételhetőség-javíthatóság lehetősége – és ellene dolgozik a műegész koncentrált megvalósítására törekvő interpretációnak).
A szólista, aki korábbi budapesti fellépésekor adott interjúban azt nyilatkozta, hogy vállaltan zárkózott, nem szívesen ad interjút, s azt sem szívleli, ha megjelenik róla bármi is, magát a Bach-muzsika értő játékosának tekinti. Kategorikus kijelentései, megjegyzései ismerőinek csalódást kellett, hogy jelentsen ez a fellépése. (Szokásomtól eltérően, ezúttal idézek, elrettentésként, elsősorban Gould-rajongók figyelmébe, egy interneten olvasható mondatot, ami kiváltképp azokat tudja félretájékoztatni, akik nem hallották Koroljov zongorázását: „Ha vannak zongoristák, akiknek analitikus megközelítése Gouldéhoz mérhető, Koroljov biztosan közéjük tartozik, miközben teljes mértékben mentes Gould polgárpukkasztó pojácaallűrjeitől.”)
Jevgenyij Koroljov
Koroljov nem először volt szólistája a Concerto Budapestnek (mesterkurzust is tartott már a Zeneakadémián), vélhetően jön is még – remélem, legközelebb jobban megérint a művészete.
Most azt éreztem, hogy – talán épp „analitikus megközelítésmódjához” alkalmazkodva – kísérőjeként a zenekar kevésbé felszabadultan muzsikált, tompított fényekkel, és megtervezett formai-dinamikai útvonalak mechanikus bejárásával.
Üdítő volt a versenyműveket követően Arvo Pärt Missa brevise a zenekar csellistáinak tolmácsolásában, s kétségkívül a „minden jó, ha a vége jó” érzetét keltette befejező műsorszámként Beethoven V. szimfóniája. Itt élt a zenekar, a hallgatóság pedig a hangzás itt-és-most megszületését élvezhette, anélkül, hogy műismeretének korábbi emlékképeivel akarta volna összehasonlítani.
November 25-én Valentina Lisitsa valószínűleg első ízben lépett fel hazánkban. Az ukrán származású, 18 éves kora óta Amerikában élő pianista Rahmanyinov III. zongoraversenyét imponáló erőnléttel és vitalitással szólaltatta meg. Elképesztően tud zongorázni – értem ezalatt azt is, hogy akár a rövid terjedelmű ráadásdarabnál is érződik játékán, hogy felkészültsége „hosszú távú” erőpróbákra predesztinálja. Szimpatikus vonása, hogy spontán zenélőkedvvel kelt életre minden hangot, a rutin csak biztonságát növeli. Része lehet ebben annak is, hogy karrierje sajátos utat járt be – rendszeres fellépésekre és felvételkészítésre (számára kétségkívül nehezen elviselhető) kényszerszünetet követően került csak sor.
Az ismertető ezúttal hatásosan azt a kétségkívül egyedi mozzanatot emelte ki pályájából, hogy klasszikus előadóművészek közül elsőként élt a világháló kínálta lehetőségekkel. Tehát, videofelvételeivel szerzett ismertséget művészetének, a legújabb adatnak a 93 milliós (!) nézettsége bizonyul. Az előadóművészi elhivatottság azonban ott kezdődik, hogy ezt sikeres figyelemfelkeltést a hagyományos művészi lehetőségek elérésének/megszerzésének szolgálatába állította. Mindezek ismeretében aligha kárhoztatható, amiért látványos gesztusokkal (is) él – és érzelmileg azért is „felmenthető”, ha stílustalanságot enged meg magának, kétségkívül a nagyobb hatás érdekében.
Erre a hangversenyre is jutott kamaraprodukció, amelyet a szereplők sajnos korántsem egyenletes színvonalon realizáltak. Sztravinszkij muzsikája (Concertino 12 hangszerre, és Nyolc hangszeres miniatűr) érezhetően kedves játszanivaló volt azoknak a zenekari muzsikusoknak, akik rendszeresen vesznek részt kamaraművek megszólaltatásában, míg társaik csupáncsak lejátszották szólamukat. Nem elmarasztalás ez, hanem ténymegállapítás – és hallgatóként az elkötelezett közönség szívesen asszisztál ahhoz, hogy ráérezzenek a kamarazenélés ízére azok a játékosok is, akik foglalkozásszerűen zenekari szólamokban töltik életüket (hogy is ne tennénk, tudva, hogy az itt megszerzett élmények hatása zenekari szólók igényesebb-szebb megoldásában fog kamatozni).
Megint csak nem tudom kihagyni egy elrettentő szövegrészlet idézését. A Nyolc hangszeres miniatűr az eredetileg (kezdő) zongoristáknak készült darabok hangszerelt változata – erről az előzményről olvashatjuk: „ …Sztravinszkij pedagógiai célzattal egy rövid, ám annál hangulatosabb sorozatot írt kezdő zongoristák számára, amellyel a billentyűzeten mozdulatlanul tartott jobb kéz öt ujjának jelölt ki egyszerű, de muzikális feladatokat.” Hasznosabb lett volna akár arra utalni, hogy a Sztravinszkij-maraton keretében hallhattuk a Fesztiválszínházban (zeneiskolások megszólaltatásában) a miniatűrök eredetijét.
A testre szabott feladatot a zenekarnak ezúttal is a zárószám jelentette, Sosztakovics I. szimfóniája. Keller András úgy vezeti együttesét, hogy a kiemelkedő tematikus/melodikus fordulatok megformálását zenészeire bízza, a maximálisan precíz együttjátékot követeli meg elsősorban, és kiváltképp fokozásoknál irányítja a nagyformák kialakulását. A Zeneakadémia Nagyterme után a nagyobb teremben is érződött a tudatos dinamikai megtervezettség, s a rezesek néhány esetlegességétől eltekintve, általában sokszínű hangzásban gyönyörködhettünk.
