Játék a kiszámíthatóval és a kiszámíthatatlannal

|

CAFe Budapest, 2015

A fesztivál befejeztével kiadott sajtóközlemény konkrét számadatokról tudósít: „a térség legnagyobb összművészeti kortárs eseménysorozatának 17 napja alatt 47 helyszínen 130 program zajlott a főváros legfontosabb kulturális intézményeiben.

Több mint két hét alatt 10 hazánkban még sosem látott produkciót tekinthetett meg a közönség, 18 ősbemutató és 5 lemezbemutató részesei lehettek a nézők.”

Fővárosunk kulturális kínálatának gazdagságára és változatosságára aligha lehet panasz – történeti távlatból rekonstruálva egykor akár arra a következtetésre is juthatnak majd művelődéskutatók, hogy a 21. század kezdetén virágzó kulturális élet zajlott Budapesten. Talán messzemenő következtetéseket vonnak le arra nézve, milyen úton-módon tudott bekapcsolódni a fesztiválvárosok pazar nemzetközi kínálatába. Az időutazó csak a dokumentált eredményeket látja majd, úgy az „évi rendes” műsorokban, mint a speciális rendezvényekben – számára könnyebben áttekinthető lesz megannyi olyan tendencia, összefüggés, amelyeknek töredéke ismeretes a mindenkori közönség számára.

café budapest

CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál – e kedvcsinálónak szánt névre hallgat idén a jelentős múltra visszatekintő, a korábban többféle címkével ellátott „őszi fesztivál”. A megrendezés idejét tekintve továbbra is őszi (október 2-a és 8-a között került megrendezésre), ám mindinkább komplexitásra törekszik. Az idősebb koncertlátogatók felfedezik benne az egykori „Korunk zenéje” nyomait, sőt, idén átkerült őszre a Magyar Zeneművészeti Társaság alapító elnöke által életre hívott (s korábban mindig januárban az utolsó hétvégére időzített) Mini-Fesztivál is, s egy fiatalabb kezdeményezés is, a Müpa és a Budapest Music Center (BMC) által meghirdetett, Új Magyar Zenei Fórum (UMZF) elnevezésű zeneszerzőverseny is. Eme erővonalak mentén reflektorfénybe került a hazai zeneszerzés több „szelete” – a műfajok változatossága tovább színesítette e kínálatot.

A Budapesti Fesztivál- és Turisztikai Központ ügyvezetőjeként Bán Teodóra annak kapcsán, hogy idén a korábbiaknál több nemzetközi hírű vendég szerepelt a fesztiválon, arra mutatott rá: „A művészet kétirányú ’utca’ – ahhoz, hogy a megszámlálhatatlan fiatal zenész, képzőművész, táncművész tehetség karrierjét segítsük elindítani, nekünk is fogadnunk kell a befutott, valamint a feltörekvő előadókat, ismerjék meg egymást, ismerje meg őket a közönség.” És a hazai közönség valóban hálás lehet, amiért idehaza láthat-hallhat különlegességeket, érdekességeket, ritkaságokat, újdonságokat.

E fesztivál – jellegéből adódóan – felfedezőutakra hív, arra inspirál, hogy ki-ki időnként letérjen a járt útjáról, s megtapasztalja, milyen az általa korábban járatlanul hagyott. Megannyi rendezvénye „jelenidejű” a fesztiválnak, az itt-és-most élményét kínálja (függetlenül attól, hogy a képi- és hangrögzítés mindössze a dokumentálás célját szolgálja, vagy később felidézve, nagyobb nyilvánosságot kap). Szó sincs tehát „ünnepi játékokról” (Festspiel), inkább arra késztet, hogy ki-ki a lehetőségeihez mérten kampányszerűen mind teljesebb mértékben próbáljon élni a lehetőségekkel.

Az érdeklődés: befolyásolható, de korántsem kiszámítható. Ráadásul, még utólag, a konkrét adatok is csak tájékoztató jellegűek. Gondoljunk csak arra, hányszor látunk olyan turistákat az Operaházban, akik nem elsősorban a műsor, hanem a helyszín kedvéért látogatnak oda. Megnyitását követően a Müpa is afféle zarándokhellyé alakult – mindenki kíváncsi volt az új hangversenyteremre (s miután azt megtapasztalta, a további termeire, lehetőségeire is), de ugyanez elmondható az újra-megnyílt Zeneakadémia és Vigadó rendezvényeivel kapcsolatban is. A BMC-nek hamar kialakult a törzsközönsége – de sokak számára felfedeznivaló még! Csakúgy, mint a Bálna, avagy a Várkert Bazár. Ami pedig a hazai és külföldi produkciók egymás mellett élését illeti: aligha kárhoztatható, ha a hazai érdeklődő úgy gondolkodik, hogy számra egyaránt érdekes két egyidejű kínálatból azt választja, amelyik egyébként kevésbé elérhető – s csak örülhetünk annak, ha budapesti fellépésükre követték kedvenc előadóikat a külföldiek. Szerencsére szép számmal akadtak olyan produkciók is, amelyeknek mind szerzői, mind előadói gárdájában egyaránt szerepeltek külföldiek és hazaiak. A magyar hallgatónak különleges csemege, ha nemzeti értékeit (ezúttal elsősorban Bartók műveit) külföldiek tolmácsolásában hallhatta viszont. Ilyen és hasonló élményekben ezúttal széles közönségréteg részesülhetett.

Az érdeklődés/látogatottság okainak vizsgálatánál hasznosabb, ha azt regisztráljuk: bármilyen nagy a kínálat, érdeklődő mindig akad. Minden bizonnyal kellett sok-sok háttér-munka is, de a vállalkozás fáradságait kétségkívül megérte a siker. Ami annak bizonyítéka, hogy van igény és érdeklődés a „kortárs”-ként meghirdetett rendezvények iránt is.

A kortárs, persze, tág fogalom. Beletartozik Bartók is, jóllehet, régóta a 20. század klasszikusai között tartja számon a szakma. A jubileumi ünneplések sorába sajátos öröme vegyült idén: születésének 70. évfordulója ugyanis azt jelenti, hogy lejár a jogdíjfizetési kötelezettség – a továbbiakban várhatóan sűrűbben fognak szerepelni művei a hangversenyek műsorán (nem véletlen, hogy a Müpa vezérigazgatója, Káel Csaba bejelentette: a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál ettől az évtől kezdve „tematikus figyelmet” szentel Bartók életművének). Az idei zeneszerző-versenyt is Bartók jegyében hirdették meg. A 90 éves Bouleznek inkább csak protokolláris megemlékezés jutott (a multimédiás kiállítás helyszíne a Müpa viszonylag kevésbé ismert része, a Fesztivál tér volt), Arvo Pärt 80. születésnapjára annál nagyobb lelkesedéssel készültek. Csak sajnálhatjuk, hogy fellépését lemondta a Tallinni Kamarazenekar – így viszont váratlan lehetőséget kapott az Óbudai Danubia Zenekar, hogy Erki Pehk vezényletével szólaltassa meg Pärt kompozícióit. Beugrásszerűen került a CAFe műsorába egy szegedi együttes, a Victoria Kamarakórus, amely Pärt-kórusművek mellett három olyan magyar szerző művét is megszólaltatta, amelyeken vállaltan érződik az észt mester hatása (Zombola Péter: Psalm 138, Rákai András: Psalm, Cser Ádám: Psalmus II.). Karnagyuk, Cser Ádám zongoristaként is közreműködött a Für Alina megszólaltatásával, valamint a brácsás Patkós Dániel partnereként (Spiegel im Spiegel). Nagy Pärt-élményt köszönhettünk a Litván Kamarazenekarnak (Fratres) – ezen az esten szólistaként Szergej Krilovot ünnepelhette a közönség. Magyar szólistáknak tapsolt a Zeneakadémia Nagytermének közönsége a Müncheni Kamarazenekar estjén; Bogányi Gergely a nevével ellátott új típusú hangversenyzongorán játszotta Mozart C-dúr zongoraversenyét (sokan most látták-hallották először „élőben” a dizájnos vonalú, sajátosan csilingelő hangú hangszert), majd testvére, Bogányi Bence szólójával csendült fel Bella Máté Laniakea című kompozíciója (amely sajátos apparátusra szánt fagottversenynek is tekinthető). Bella Máté nevével több hangverseny műsorán is találkozhattunk – különösen örvendetes, hogy e keretben is felcsendülhetett a 30 éves szerző első operája, A tavasz ébredése, amelyet 2012-ben a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem opera tanszékének a felkérésére komponált. Arról van szó tehát, hogy nem csupán statisztikai adattá minősült, hanem a fiatal előadóknak módjuk van a nekik komponált művet több alkalommal is előadni (vagyis, hangzó életben tartani). Ugyancsak a Zeneakadémia Solti György Kamaraterme adott otthont a Lutoslawski Vonósnégyes hangversenyének, amely mind a műsoron szereplő Lutoslawski-vonósnégyes, mind az interpretáció színvonala miatt emlékezetes élményt jelentett hallgatóinak. Ezt az estet nem csak a kamarazene rajongóinak kellett volna hallaniuk, hanem elsősorban azoknak, akik a vonósnégyes apparátust és műfajt a zenei élvezet-szerzés szempontjából perifériára száműzik. Érdemes lett volna hallani ezt a műsort zeneszerzőknek és vonós-játékosoknak egyaránt!

Telitalálat volt Jonny Greenwood és a London Contemporary Orchestra szólistáinak meghívása. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönségének átlagéletkora jelentősen csökkent ezen az estén; a huszonévesek legtöbbjét valószínűleg a szólista vonzotta. A Radiohead együttes gitárosa, billentyűse és dalszerzője ezúttal is több minőségben mutatkozott be; a(z előre nem megadott) műsor jelentős részét az ő kompozíciói tették ki – de helyet kaptak benne olyan 20. századi kortársak, mint Messiaen, Steve Reich, sőt, a 19-20. század fordulójáról: Eugène Ysaÿe. A 2. szonáta (1923) nyitótétele első hallásra szokatlan volt az elektromos hegedű hangszínével, de kétségkívül hatott. Messiaen Vocalise-étude-jét (1935) zongora és Ondes Martenot kettősén csendült fel (ez utóbbi előadója Greenwood volt), Reichtől az Electric counterpoint (1987) felvillanyozó hatású volt.

… mindez csupán néhány emlék-puzzle a CAFe zenei kínálatából – abból az időszakból, amikor továbbra is zajlott a „rendes” hangversenyévad, bérletes és bérleten kívüli estekkel.
S miután véget ért a fesztivál, s nagyszámú közönsége az aktivitását pihente és/vagy az élményeit dolgozta fel, szinte az észrevétlenség homályában került megrendezésre az EAR együttes Nádor-termi koncertje. Olyan „húzó” nevekkel az előadók sorában, mint Matuz István és Matuz Gergely, műsorán többek között két bemutatóval (Láng István: Staccatissimi, Madarász Iván: UXATRIM). És itt is volt örvendetesen immár bő évtizede életben tartott darab (Bánkövi Gyula: Ezüstszárnyú lepkék). Lehet, hogy nemcsak a jó bornak is kell a cégér? Vagy, legalábbis, hogy sikerüljön belekerülnie abba a zsákba, amelyből a többé-kevésbé tájékozott, különböző érdeklődésű, előre aligha kiszámítható közönség kiválaszthatja…

CÍMKÉK: