A Concerto Budapest koncertje a Pesti Vigadóban
„Hommage à Huszárik Zoltán” címmel hirdetett hangversenyt március 23-ára a Concerto Budapest a Pesti Vigadóban. A hír igaz, de több annál. Hiszen nemcsak a magyar zene- és filmművészet izgalmas találkozási pontjaira irányították az érdeklődés reflektorfényét.
Huszárik Zoltán
Miközben több rangos zenekarunk kínálja aktuális műsorát és harangozza be tervezett programjait a leghangzatosabb szlogenekkel, amelyekből legritkábban hiányzik az innováció, a Concerto Budapest – nem mellőzve a szinte elkerülhetetlen trendi fordulatokat – ilyen köntösbe öltözteti azt az immár meghatározó szándékát, hogy időről-időre műsorra tűzze a magyar zeneszerzés méltatlanul ritkán játszott darabjait is. Rendkívül fontosnak tartom, hogy nem ritkaságként tálalják ezeket a kompozíciókat, ínyenceknek szánt különlegességként, hanem – dacolva a játszottságot illetően kétségkívül mostoha sorsukkal – magától értetődőként foglalkoznak velük. Ily módon szinte észrevétlenül hozzák vissza a már-már elfeledett műveket, anélkül, hogy afféle misszió hirdetésével fényeznék magukat, amiért kor- és honfitársaik terméséből válogattak.
Méltán került a március 23-i program élére Kocsár Miklós Concerto in memoriam Z. H. című, 1983-as, tehát a rendező halála után két évvel készült, kürtverseny-rangú műve. Kocsár komponálta a Csontváry című film zenéjét, s ebbe az ihletett-szép műbe ma is szívesen belehalljuk a kollegiális barátság tanúbizonyságát. De ha valaki mit sem tud a címbeli monogramról, s pusztán abszolút zeneként hallgatja, akkor is megragadja a vonóskarral, hárfával és gazdag ütősparkkal létrehozott érzékeny-szép hangzásvilág, s nem utolsó sorban a szólóhangszer éneklő-deklamáló szabadsága. És legalább sokan megtanulhatták a Concerto Budapest kürtös szólamvezetőjének, Tóth Bálintnak a nevét, aki szólista-minőségben is remekül helytállt.
A műsorismertetőből kiderült: a Concerto Budapest művészeti igazgatójának a felkérése hívta életre Jeney Zoltán új művét, amely most került bemutatásra (Eipe tis, Hérakleite), csakúgy, mint egy éve a műsor harmadik számát, a Szindbád-szvitet. A Szent Efrém Férfikar közreműködésével megszólaltatott mű személyes emlék zenei „lenyomata”, s mint ilyen, erős kontrasztot képezett az utána felhangzó, a Szindbád kísérőzenéjének jellegzetes zsánereit sorakoztató Szindbád-szvit. Aki látta (akár többször is) a filmet, vizuális emlékeiből próbálta visszakeresni a felidézett zenékhez tartozó látványt, szituációkat. Ha van, aki nem ismeri a filmet (márpedig a fiatalabb generáció esetében ezen nem feltétlenül kell csodálkozni), kétségkívül indíttatást kapott ahhoz, hogy megnézze Huszárik életművének eme másik rangos darabját.
Szünet után Huszárik Zoltán Elégia című kisfilmjének vetítésével folytatódott a műsor. Nehéz elhinni, több mint fél évszázada készült. Hatása mindmáig elementáris, akárhányadszor találkozunk is vele. Minél többször látjuk, annál inkább „megtanuljuk”, ráhangolódunk a képsorok váltakozására, ritmusára – és mind több figyelmünk marad Durkó Zsolt kísérőzenéjére. Kiszámított pontosság, nemcsak a képsorokhoz, hanem ahhoz az érzelmi-indulati töltéshez is, amelynek felfokozására volt hivatott a zene. Az ilyen míves munkák jóvoltából tanulhatjuk megbecsülni az „alkalmazott zeneszerzést”, amikor is a szakmai tudáson túl sajátos másfajta (kérdés, mennyiben megtanulható, s mennyiben csupán a gyakorlatban megszerezhető) kreativitás is szükséges.
A „Magyar kincsek” sorát Bartók remekműve zárta, a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára. Hogyan került az Hommage-koncert programjába? Az ismertető így magyarázza: „igényességével és kérlelhetetlenségével illik azokhoz a művészi elvekhez, amelyeket Huszárik Zoltán képviselt”. Tegyük hozzá: a remek interpretáció az est karmesterének, Keller Andrásnak igényességét (és kérlelhetetlenségét) is bizonyította.
Megérdemelten zúgott a lelkes taps, az elismerésnek és a köszönetnek a jeleként. És visszajelzésként az előadóknak: az értékes művek megtanulásába (és előadásába) fektetett energia mindig rentábilis.
