Roberto Alagna hangfelvétele
Roberto Alagna korábbi felvételekből összeállított új, kétkorongos albuma a kivételes népszerűségnek örvendő tenor rajongói táborát szándékozik növelni.
Enchanteur: melléknévként elbűvölőt, főnévként varázslót jelent. És mintapéldája annak, hogy némely nyelvben közös szógyökből eredeztethető az éneklés és a varázslás, mintegy tudatalatti sejttetéseként a zene varázshatalmának (magyarban az éneklés–ráéneklés kapcsolattal rokonítható).
Roberto Alagna korábbi felvételekből összeállított új, kétkorongos albuma a kivételes népszerűségnek örvendő tenor rajongói táborát szándékozik növelni.
A varázslók iránt általában nagy az érdeklődés (L’Enchanteur címmel franciául írt regényt René Barjavel 1984-ben, s ezt a címet viseli Vladimir Nabokov oroszul 1939-ben felvázolt regénye, amely csak halála után jelent meg, előbb angol fordításban, majd oroszul), de mind a jelölt, mind az önjelölt varázslóknak számolniuk kell azzal, hogy valaki kételkedik mindenhatóságukban (lásd Óz, a nagy varázsló esetét).
Roberto Alagna vélhetően csupán elszenvedője ennek a varázslókultusznak. Pályakezdete, s a folytatás is megannyi véletlen-elemet tartalmaz. Szicíliai kivándorlók gyermekeként Franciaországban született, fiatalon párizsi kabarékban énekelt, s az operaénekes pálya iránti késztetést Mario Lanza filmjeitől, s nagy tenorok felvételeitől kapta. 25 évesen megnyert egy Pavarotti-énekversenyt, s ettől kezdve fokozatosan meghódította a jelentős operaházakat. Néha egy-egy feltűnő (feltűnősködő) gesztus is hozzájárult ahhoz, hogy írjanak-beszéljenek róla (mint amikor 2006-ban a Scala közönségének nemtetszésére azzal reagált, hogy nem tért vissza a színpadra…), s nem utolsó sorban magánélete, énekesnőkkel kötött házasságai.
De a varázshoz, a hangvarázshoz mindennek alig van köze. Sőt, a már-már gyanúsan rajongó kísérőszövegnek sem. Az érdeklődő (akár eleve-elbűvölten, akár élményre-váróan) a zenére kíváncsi. Végighallgatja tehát az első korongot, amely 1993 és 2002 között megjelent felvételekből válogat, s a másodikat, amelynek anyaga 1996 és 2003 között került rögzítésre.
Mindvégig örömmel regisztrálja, hogy a kettős állampolgárságú Alagnának mind az olasz, mind a francia szövegmondása kifogástalan, ráadásul, nemcsak érthető, hanem értően átélt, tehát a hallgató tájékozódását az érzelmi-indulati töltés az ismeretlen műrészletekben is segíti. Először Puccini muzsikájával bűvöl el, érzelmes Rodolfójával a Bohéméletből, majd A fecske és a Lidércek (viszonylag) ismeret szépségeire irányítja figyelmünket, s a Giani Schicchi Rinucciójaként kerekíti le az összeállítás első nagy egységét. Hadd jegyezzem meg, A fecskebeli duett közreműködőjeként Angela Gheorghiu adja eszményi halk záróhangjával a legemlékezetesebb pillanatot. Verdi Trubadúrjában Antonio Pappano vezényletével a Londoni Szimfonikus Zenekar bebizonyította: nem kell született olasznak lenni ahhoz, hogy a gyakran lekicsinylően emlegetett zenekari kíséret-típus úgy csendüljön fel, hogy a 21. század embere is átélje-megértse, korántsem az igénytelenség munkált a jellegzetes ritmusprofilú formulák megunhatatlan ismételtetésében. Különleges élmény franciául hallani a Lammermoori Luciát, majd másfajta meglepetést tartogat Donizetti Szerelmi bájitala: mintha korábban sohasem hallottuk volna Nemorino románcát! Körüljárható figurát jelenít meg, a felvételen immár kizárólag hangi megformálással, Alagna. Hatása alá került a Marcello Viotti vezényelte Angol Kamarazenekar is; a részletnek a zenekari lecsengés nemes foglalatot biztosít. Az első korong fináléja a Don Carlos jeleneteiből épül – itt Alagna partnerei: Thomas Hampson, José van Dam és Airizer Csaba. Ezúttal Antonio Pappano vezényletével az Orchestre de Paris gondoskodik kíséretről (a Châtelet Színház kórusának közreműködésével).
A második korong műsorának javarészét francia zene teszi ki. Parádés szerepével, Gounod Rómeó és Júliájának két részletével kezdődik (a cavatinát követően a IV. felvonásbeli duettet Gheorghiuval énekli, eszményi párosként), majd Massenet zenéjének népszerűsítője lesz; e részletek alapján mind a Manon, mind a Werther életteli, vérbő muzsika. A Carmen Don Joséjaként már-már szándékoltan behízelgő; ezen a legkésőbbi felvételen mintha már nemcsak élne, hanem szinte visszaélne kifejezőeszközeinek hatásosságával az énekes. Az nem az ő hibája, hogy a következő szám, Berlioz Te Deumának részlete túlságosan is „közel” került – a felvétel folyamatos hallgatása során bántó, hogy ezúttal nem tud lecsengeni a korábbi élmény. Verdi Requiemjének Ingemisco-tétele szinte idegen testként hat környezetében. Claudio Abbado vezényletével a Berlini Filharmonikusok másféle hangzás-elképzelést képviselnek – tárgyilagos, már-már személytelen, de mindenképp bensőségességtől mentes ez az interpretáció. Márpedig a romantikára a szélsőségek „minden irányban” jellemzőek – tehát, az extrovertált kitárulkozás mellett hasonlóképp otthonos a szubjektívabb (ebből adódóan kisebb léptékű) vallomások érzésvilága is. Puccini Messe di Gloriájának rövid részlete (Et incarnatus est) alapján megerősödik a gyanú: Alagna igazi területe az operaszínpad, a színpad nélküli történések lehetősei kevésbé vonzóak a számára (kizárólag itt fordul elő „rossz helyen vett” levegő, azaz, az énekes nem fordított színpadi szerepeinek minden pillanatához hasonló figyelmet a kifejeznivalóra), s a végén a hatásvadász crescendo kifejezetten ízléstelen (talán az egész mű folyamatában elfogadhatóbb- így, a szűk háromperces tételben aránytalan és indokolatlan). Itt mintha befejeződne a műsor, két hatásos ráadásszám következik. Offenbach Szép Helénájának részlete azonban viszolyogtató érzést kelt peckes-pökhendien kivágott, bántó színezetű magas hangjaival – ez a hatásvadászat magasiskolája… Bernstein West Side Storyjának méltán népszerű Tonight-ja (Angela Gheorghiuval) sokat szépít az előzmények után.
Az alkalmankénti kifogások felvetik a kérdést: vajon az eredeti (folyamatos) közegből érdemes-e olyan részleteket kiragadni (pusztán azért, mert „borítékolható” a hatásuk), amelyek az újonnan szervezett műsor-folyamatban nem épp kedvező képet mutatnak az előadó(k)ról. És valamiféle „teljesség” szándékával érdemes-e kevésbé meggyőző programmal szerepeltetni a művészt, akinek ezúttal épp a varázsló szerepét szánták?
Roberto Alagna L’enchanteur (Warner Classics 0825646 390229)
