Hangképek a jelennek és a jövőnek

|

Kállai Ernő és Fejérvári Zoltán Mozart-lemezéről

Két intelligens muzsikus, akik egyaránt fogékonyak a hangulatokra és harmóniai történésekre, valamint a faktúra arányaira.

9800-500px

Speciális tehetséggondozásként (is) értékelhetjük a Hungarotonnak azt a „vállalkozását”, hogy (viszonylag) fiatal művészekkel hangfelvételeket készít. Ilyenkor fokozott körültekintést igényel a műsor megválasztása, hiszen közismert-közkedvelt program esetén a meglévő felvételek „bombabiztos” kínálata mellett szorul háttérbe az újdonság, ismeretlennek számító darabokat pedig legfeljebb csak a kuriózumkedvelők szűk rétege méltat figyelemre. Jó érzékkel esett a választás ezúttal Mozart-művekre, a kamaradarabok között többé-kevésbé népszerű négy szonátára, amelyek egyúttal jól példázzák azt a korabeli sajátos műfaji helyzetet, amikor a hangszerkíséretes zongoraszonáta és a zongorával mint egyenrangú partnerrel együtt muzsikáló hangszerre írott mű egyaránt életképes volt.

Remek ötlet volt e két harmincéves művészt alkalmi szonátapartnerré tenni – külön-külön mindketten sok eredményt mutathattak már fel. A zeneakadémiai tanulmányokat követően a New York-i Juilliard Egyetemen Itzhak Perlman növendékeként diplomázott Kállai Ernő – mint interjúkban elmondta – a jól megalapozott hangszertudásnak idehaza került a birtokába, Perlman növendékeként a saját hang kialakításán dolgozott leginkább. A Juilliard növendékeként Guarneri-hegedűn játszott, egy hangversenyt adhatott Stradivari hangszerével – jelenleg Carlo Antonio Testore-hegedűn játszik, Mozartot magától értetődő természetességgel, minden hangját kiélvezve.

Fejérvári Zoltán zenei neveltetésére a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem mellett Madridban Dmitrij Baskirov volt nagy hatással. Időnként zenekari muzsikusként is feltűnik, ha valamely partitúrában igényes zongoraszólam szerepel – de több hazai zenekar (törzs)közönsége is megtanulhatta nevét zenekari estek szólistájaként. Amikor Kállai Ernővel játszik, mindketten szólistának érezhetik magukat – éspedig nem a másik ellenében, hanem mellett. Két intelligens muzsikus, akik egyaránt fogékonyak a hangulatokra és harmóniai történésekre, valamint a faktúra arányaira. Érdemes a felvételüket különböző hangerőre állítva is meghallgatni – kiderül, hogy a „hangos” sem bántó (néhány ereszkedő hegedűfutam „vadóc” indítása már-már előadói karakterjegy, az élmény így még inkább elementáris lesz), és bármilyen „halkra” vesszük, a hallgatni való továbbra is leköti a figyelmet, nem válik jellegtelen háttérzenévé.

Ki-ki különböző, korábbi Mozart-élmények birtokában ismerkedik ezzel a felvétellel – talán még a historikus előadásmód fanatikus híveit is sikerül meggyőzniük azáltal, hogy náluk sincsenek jelentéktelen hangok, csak úgy „lejátszott” formarészek. Átgondolt valamennyi tétel, a ciklusok felépítése a tempóválasztás szempontjából is meggyőző.

Ettől kezdve a terjesztőké a felelősség, hogy adjanak esélyt e felvételnek (is) a gazdag kínálatban, ráirányítva a tanácstalan érdeklődők figyelmét erre a hallgatni valóra. Szándékosan nem „interpretációt” írtam, hiszen ezúttal – örvendetes módon – az értelmezés a zene szolgálatában áll.

S miközben jó lenne, ha minél többen megtanulnák e két kiváló művészünk nevét, mégis, talán az fejezné ki legjobban muzsikálásuk értékét, ha a korong tulajdonosai egyszerűen elkönyvelnék játékukat – Mozart-szonátákként. Tehát, valami Mozartra vágyva, ezt a felvételt hallgatnák. Sokszor, megunhatatlanul.

Hungaroton – HCD 32740

CÍMKÉK: