Philippe Jaroussky, Amanda Forsythe, Baráth Emőke
Most készült először hangfelvétel a népszerű opera életének nápolyi „fejezetéből”.
Nem ritkaság, hogy egy-egy operát több verzióban készít el szerzője, néha mindegyik életképes marad. Az Orfeusz és Eurüdiké esetében az olasz (bécsi) és a francia (párizsi) verziót tartja számon az operakalauzok legtöbbje. Az alaposabbak hozzáfűzik, hogy az 1762-es ősbemutató nem volt átütő siker, arra az 1769-es pármai bemutatóig kellett várni. Ám Pármában már átdolgozott formában került színre (ez a második autentikus verziója a reformoperának) – amely alapul szolgált ahhoz, hogy a párizsi bemutató évében (azt megelőzően, január-februárban hat alkalommal) Nápolyban további módosításokkal kerüljön közönség elé. Sajátos kettősség, hogy épp Nápolyban, az egyetlen olasz városban, ahol Gluck három reformoperáját egy évtizeden belül többször is előadták, az Orfeuszt más szerzőtől való apró módosításokkal, betoldásokkal vitték színre. A háromfelvonásos kompozíció ezúttal hét jelenetre tagolódik, ám egyvégtében való végighallgatása során is érezhető a cselekmény, a drámai történéssor nagyformát szabályozó szerepe.
Az előadást minősíti, hogy maximálisan leköti a hallgató figyelmét. Nem hiányoljuk a látványt, és még a többedik végighallgatás során sem az eltéréseket vadásszuk. Még csak nem is az énekesek hangfajával foglalkozunk, hiszen a számos hangfelvétel gazdagon illusztrálja az idők folyamán történt ízlésváltozásokat, napjainkban pedig a különböző operaházak tetszőlegesen (a rendelkezésre álló énekes-kapacitások figyelembevételétel) válogathatnak az „életképes” megoldások közül. Magával ragadó a történet, s hiába tudjuk a soron következő mozzanatokat, odaadással figyeljük. Mert a mitológiai alakok személyekké lényegülnek, érző-indulatos figurákká, akik iránt empátiát érzünk.
Svájcban készült a felvétel, a Coro della Radiotelevisione svizzera és az I Barocchisti közreműködésével, Diego Fasolis vezényletével. A címszereplőket a magyar zenebarátok körében is rendkívüli népszerűségnek örvendő Philippe Jaroussky és az Európában elsősorban felvételeivel figyelmet keltő amerikai Amanda Forsythe énekli, Ámor szerepében pedig Baráth Emőkét hallhatjuk (akinek korábbi, Jarousskyval közös albuma méltán aratott nemzetközi sikert).
Az előadás elementáris hatását az intenzitása adja. A hallgató örömmel feledkezik meg a technikai kivitelezés megannyi elengedhetetlen velejárójáról, a hangszerválasztástól a technikai kivitelezésig, az értelmezett kottaolvasástól a több-kevesebb – hitelesnek minősíthető – díszítés kivitelezéséig. A történetet éli végig – ami Gluck reformjának lényege (mindeközben természetesen tudja, hogy ez kizárólag professzionális-felkészült közreműködők együttműködésével valósulhat meg). Affektusok és effektusok pulzáló jelenléte biztosítja, hogy ne kelljen megelégednünk hangszínélményekkel, gyönyörködtető dallamokkal. És az is az előadókat dicséri, hogy közben intonációs fordulatokra ismerünk, akár későbbi Mozart-operák érzékeny-szép pillanataira. Gluck zeneszerzői nagysága ritkán érezhető intenzitással tud felfényleni.
Ahogyan Orfeuszból a gyász fájdalmával kiszakad szerelmének neve (többször is, zenei formasémában, ám ezúttal dramaturgiai funkcióval), megrendítő. És hasonlóképp a fúriák ellenállását mindennél hatásosabban kifejező egyszótagos „no” ismétlése. És ezzel a statikus-kemény ellenállással szemben érződik igazán Orfeusz énekének hasonlóképp végtelen elszántsága, ám térben-időben, dallamokként kibontva. Szinte a „kettéátkozottság” jut a hallgató eszébe, amikor „másik feléért”, tehát korábban megtapasztalt teljességéért küzd. És ezt igazolja Eurüdiké már-már szirénhangot is megütő éneke, aki a „túlsó part” megtapasztalását követően ugyanarra a teljességre vágyik. A kiadvány ismertetőfüzete az olasz nyelvű librettót tartalmazza. De nem kell érteni szóról-szóra Eurüdiké énekét, olyannyira érzelem- és indulatgazdag minden megnyilvánulása – Orfeusz aligha „hibáztatható”, amikor nem tud ellenállni neki. Érdekes módon, ebben a közegben Ámor szinte a realitást képviseli, tehát mindaz a „deus ex machina”, amelynek szellemében munkálkodik, megszűnik protokolláris eszközzé lenni. Voltaképp az emberi együttérzést képviseli, tevőlegesen is, a boldog rend helyreállításakor. A gyász ellenében a vigaszt. És akkor már nem zavaró a személytelen zárókórus külsőséges öröme sem – nem több, mint a mesék „boldogan éltek, míg meg nem haltak” formulája. Aminek csupán formai funkciója van.
ERATO 0190295660239
