Diana Damrau, Jonas Kaufmann és Helmuth Deutsch a Müpában
Február 22-én ismét az eseményen túlmutató tanulságokkal gazdagodott a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége.
Fotó: Julian Hargreaves, Sony Classical and Jiyang Chen
Dalokról szólva kínálkozik az analógia azzal a mesével, amely arról szól, hogyan tudták magukra felhívni a figyelmet a parányi orgonavirágok azáltal, hogy fürtökbe tömörültek. Illatuk és látványuk együttese soha-nem-volt élményt idézett elő, s ettől kezdve a kedvelt virágok közé tartoztak.
A dalest, mint olyan, felfokozza a műsorra tűzött rövid lélegzetű darabok hatását. Mert a rövid terjedelem igencsak „kétélű”: az előadó számára külön feladat az első pillanatban megteremteni a dal atmoszféráját, s tenni ezt minden egyes dal esetében. A hallgatótól is teljes figyelmet kínál, akár ismert, akár ritkán hallható dalokról van szó.
Ilyen és hasonló meggondolásokból kényelmes megoldás arra hivatkozni, hogy a dal: intim műfaj, hogy a rövid tételek „elvesznek” a nagy termekben – és ezáltal voltaképp kihalásra lehet ítélni egy műfajt.
Szerencsére mindig vannak vállalkozó kedvű előadók, akik saját nagyságrendjében számolnak a műfaj kihívásával, és emlékezetes produkciókkal bizonyítják életképességét. Nemritkán olyan énekesekről van szó, akik operaénekesként is népszerűek, így a hallgatóság egy része elsősorban őket hallgatni megy el a dalestre, ahol aztán azzal szembesül, hogy kedves énekeseinek újfajta zenei élményt köszönhet.
Így történt február 22-én, amikor Diana Damrau és Jonas Kaufmann Hugo Wolf rajongótáborát növelte. Wolf Olasz daloskönyve Paul Heyse verseire készült sajátos gyűjtemény, amelynek darabjait nem rendezte kötelező érvényű sorrendbe a szerző, tehát alkalmanként az előadók szíve joga, hogy kisebb-nagyobb terjedelmű tetszőleges összeállításokat készítsenek a 60 dal kínálatából. A két énekes, a rangos zongorakísérő Helmut Deutschcsal tematikusan négy ciklust alakított ki, amelyek egy-egy jellegzetes érzelmi ívet formáltak meg. Jelenetek egy párkapcsolatból, ezt a címet is adhatnánk a dialógus-sorozatoknak, amelyekben hol egymásnak énekelt a két szereplő, hol pedig érzéseiket önmaguknak (s a közönségnek) tárták fel. Történt mindez minimális látványelem hozzáadásával, de a tényleges többletet az jelentette, ahogyan mindketten teljes intenzitással vettek részt az érzelmi-indulati történésekben. Tehát a remények, a kételkedő gesztusok nem pusztába kiáltott szóként haltak el, hanem eljutottak valamennyi potenciális címzetthez, azaz a közönség valamennyi tagjához.
A német szöveg nemcsak az énekesek kifogástalan „szövegmondásának” köszönhetően volt érthető, hanem azáltal, hogy az érzelmi-indulati tartalom kifejezésre juttatása elképesztő mértékben felfokozta a közlendőket – ugyanakkor soha semmi külsőséges teatralitás nem zavarta a kisformák intimitását. Mindehhez kivetítve olvashattuk a magyar nyersfordítást, tehát a részletező-alapos zeneértésnek semmi akadálya sem volt. Hallhattuk a bontakozó érzelmek rebbenő vágyait, a kialakult kapcsolat zsörtölődéseit, vélt vagy valós félreértéseken alapuló konfliktusait, a bajban megmutatkozó együttérző szeretet kifejezéseit, bohókás tréfákat – tehát az élet színes mozaikokban felvillantott kaleidoszkópjában gyönyörködhettünk.
A két kitűnő énekes intenzív jelenléte színpaddá varázsolta a pódiumot – és mondhatni, komplex élményhez juttatták a hallgatóságot. Többről volt szó, mint éneklésről – az élet jutott művészi kifejezéshez. A zongorakíséret-biztosította zenei környezet egyszerre volt háttér és díszlet, s mindenkor az énekszólamokban kifejezésre juttatott érzések hatását hangsúlyozta.
A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem jó példa arra, hogy az intimitás: tartalmi kategória. A bensőségesség színhelye lett a pódium, és ki-ki közelről vagy távolról, boldog részesévé válhatott mindannak, ami ott és akkor, a szemünk előtt, a fülünk hallatára kelt hangzó életre.
Megtapasztalhattuk az értékes művészet fegyelmező hatását is; semmi torokköszörülő krákogás, és még a köhögni kényszerülők is maximális visszafogottsággal igyekeztek minél kevésbé zavarni a nagy élményt – és az előadást követő taps is a tartalmas élményt „igazolta vissza”: nem a füttyögetés, aréna-légkörű lelkesedés vált uralkodóvá, hanem az a fegyelmezett tetszésnyilvánítás, amely csak a későbbiek során „vadult” vastapssá. Sokáig zúgott a hála és a megbecsülés jeleként, és csak a duett-ráadásokkal oldódott az értékes élmény súlyától a szó nemes értelmében elvarázsolt közönség.
Ismét kiderült: a dalest, mint olyan, napjainkban is aktuális műfaj, sajátos igényekkel, elvárásokkal az előadók iránt. S ha ezek teljesülnek, a hallgatóság maradandó élményhez jut.
