A Concerto Budapest évadnyitó hangversenye
Várjon-Keller duplán – ez a cím arra utal, hogy az évadnyitó másnapján ismételten eljátszották a műsort a Zeneakadémián.
Az előadóművészek hivatása: a kompozíciókat eljuttatni a hallgatókhoz – de gyakran az a feladat is rájuk vár, hogy a (potenciális) hallgatókat megnyerjék a zenehallgatásnak. Az utóbbira országos méretben nem lehet panasz: az egykori „tájolós” koncertek utódaként elsősorban kamaraegyüttesek viszik el az értékes muzsikát a legeldugottabb helyekre is, olyan kis településekre is, ahol nagyobb együttesnek nem jutna pódium. Zenekarok pedig, a játszóhelyhez alkalmazkodó méretben, gyakran kivonulnak iskolákba is, gondoskodva a közönség-utánpótlásról. (És nem lehet eléggé értékelni a Zuglói Filharmónia ama immár hagyományos gyakorlatát, hogy évente egyszer lehetőséget biztosítanak valamennyi zuglói iskolásnak, hogy a Zuglói Szent István Zeneházban hangversenyt hallgassanak, olyan rendezvényt, amelyen szerepet kapnak a társművészetek is.)
De nem kevésbé fontos az előbbi szempont sem, amely az éves programok felelősségteljes kialakításában is megmutatkozik. És ezt a felelősséget növeli az a tény, hogy a fővárosi zenei életben a rendszeres hangverseny-látogatók egy-egy zenekar vonzáskörébe kerülnek, tehát a „saját-közönség” zenei ismeretanyagát alapvetően meghatározzák a bérleti programok. Örvendetes, hogy egyre több zenekar talál módot, lehetőséget arra, hogy a megtanult programot többször (egymás után) eljátssza, ami kettős haszonnal jár. Részben többen lehetnek részesei ugyanannak az élménynek, másrészt ily módon a muzsikusok rentábilisabbnak érezhetik a felkészülés során befektetett energiájukat-munkájukat. Éppen ezért remek ötlet volt, hogy a Concerto Budapest szeptember 23-i évadnyitó koncertjének műsorát a Volumenek bérlet tulajdonosai után másnap a Zongoracsillagok bérlet tulajdonosai is élvezhették.
Különlegessége, hogy az est első felében két zongoraverseny szerepelt Várjon Dénes szólójával, a második részben pedig Bruckner 9. szimfóniája. Három korszak, három különböző zeneszerző-egyéniség – három mű, amelyhez nyilvánvalóan különbözően viszonyul a hallgatóság. Mozartot fenntartás nélkül szokás szeretni, Bartók 3. zongoraversenye a szerző legnépszerűbb alkotásai közé tartozik, Bruckner szimfonikus termése pedig finoman szólva is a kevéssé ismert kategóriába tartozik. Azon belül vannak ugyan többször hallhatóak, de még a rendszeres hangverseny-látogató is úgy van vele, hogy bár egy-egy jó előadást lelkesen fogad, ám nem tesz különösebb erőfeszítést a szimfonikus oeuvre átfogó megismerésére. A 9. szimfóniát, amelyből három tétel készült el, a szerzői intenciónak megfelelően gyakran a Te Deummal kiegészítve játsszák, ám a zenekari estek műsorán önmagában is megáll, teljesnek hat a három monumentális tétel.
Grandiózus programmal nyitotta tehát az évadot, zeneigazgatójának, Keller Andrásnak a vezényletével a Concerto Budapest. Elismerést érdemel ez a gesztus az évad kezdetén, és örömmel tapasztalhattuk, hogy az új lendület mindvégig kitartott, koncentrált muzsikálást eredményezett.
Látványként is tapasztaltuk a „crescendót”: Mozart D-dúr zongoraversenyét (K. 451) viszonylag kis létszámú együttes szólaltatta meg, több muzsikus foglalt helyet Bartók zongoraversenyének előadásakor, a Bruckner-partitúra megkívánta apparátus pedig szinte alig fért el a Zeneakadémia pódiumán. Vélhetőleg ez a „crescendo” meghatározta a próbák elosztását, legkevesebb időt fordítva a Mozart-műre, többet Bartókéra, s leginkább Bruckner szimfóniájára összpontosítva. De az sem lenne meglepő, ha a két versenyműre azonos időt szántak volna, hiszen – hála a zenekar műsorpolitikájának, az utóbbi években számottevően megnőtt repertoárjukon a 20-21. századi művek mennyisége – Bartók igényes partitúráját a klasszikusoknak kijáró értéssel játsszák.
Várjon Dénes, akit sokáig ígéretes fiatalként tartottunk számon, majd rá kellett döbbennünk, hogy fiatalos külseje ellenére lassanként közeledik ötvenedik évéhez, koncertező zongoristáink között a leggyakrabban foglalkoztatott művész. Állandóan „edzésben van” tehát, ráadásul széles repertoárján mind Mozart, mind Bartók előkelő helyet foglal el – korántsem tekinthető tehát bravúros teljesítménynek részéről a két versenymű szólójának egymásutánja.
A „mindenki kedvence” Mozartnak ez a versenyműve nem tartozik a leggyakrabban játszottak közé, így az ismerős stíluson belül újat is tudott mondani a hallgatóságnak. Mindazonáltal hadd jegyezzem meg, hogy valamivel adós maradt az interpretáció: azzal a belső mosollyal, ami jó esetben átragyog a nézőtérre, s ott szétárad, betölti az egész termet. Ezúttal inkább csak hallgattuk, igen, Mozart, szép…
Mentegetés nélkül többféleképp magyarázható, kezdve az évadkezdettel, folytatva a koncentrációval, amelynek ki kell tartania harmadfél órán át, vagy épp a felelősséggel, ami minden muzsikustól „kijár” Mozartnak, és még sorolható tovább – mindenesetre annak az oldottságnak nyoma sem volt, amely azt eredményezte volna, hogy belefeledkezzünk a szép hangok özönébe.
Bartók 3. zongoraversenye imponáló magabiztossággal, a zárótételben kifejezetten virtuóz módon, az élénk tempó akadályait biztonsággal véve szólt. A játék-örömet az is érezhette, aki nem tanult hangszert.
A Concerto Budapest műsorainak közönségnevelő hatása érvényesült abban, hogy alig néhányan mentek el a szünetben. Jelzi ez a bizalmat, hogy értékes művet fognak hallani, élvezetes előadásban, ami pozitív visszajelzés az együttes számára. És külön öröm volt megélni, hogy 10 órakor lelkes meggyőződéssel tapsolt a közönség, nem gondolva ruhatárra és a hazautazásra.
Bátorság kellett ehhez a műsor-összeállításhoz, és a fogadtatás egyértelművé tette, hogy Keller András és együttese megtalálta a hangot a közönséghez. Remélhetőleg ez az érdeklődés kiterjed a „Magyar kincsek sorozat” előadásaira is.
„Zene szenvedéllyel” – hirdeti a Concerto Budapest szlogenje. Szenvedélyesen várom a folytatást.
