Callas búcsúja Wagnertől

|

Isolde és a Tetralógia második estéjének Brünnhildéje után Kundryval, 26 évesen

Callast hallgatva, csak ámulhatunk a huszonhat éves énekesnő kiforrott szerepformálásán, csodáljuk zenei mindentudását, ami abban is megmutatkozik, hogy látvány nélkül is érezhető színpadi jelenlétének ereje.

Maria Callas halálának 40. évfordulójára különleges antológia jelent meg a Warner Classics sorozatban: 20 opera élő előadásának hangfelvételével, valamint 3 Blu-ray korongon filmfelvételekkel. A Callas Live Remastered a technika áldásának köszönhetően technikailag is élvezhető hallgatnivalóként kínálja az 1949 és 1964 közötti másfél évtized megannyi emlékezetes előadását. A gyűjtők nagy örömére, 12 olyan operát is tartalmaz, amelyekből nem készült Callasszal stúdiófelvétel. Ezek között rögtön megakad a zenebarát szeme a Parsifalon.

Korábban két Wagner-szerepet alakított Callas, Isoldeként 12 alkalommal, Brünnhildeként pedig hatszor. Ugyancsak hatszor jelenítette meg Kundryt is, négyszer Tullio Serafin, kétszer pedig Vittorio Gui volt a római előadás dirigense. Ez utóbbit tartalmazza az exkluzív kiadvány. Amely, a zenebarátok örömére, nem kizárólag sorozatként hozzáférhető.

További érdeklődésfokozó mozzanat, hogy olasz nyelven énekelték a német mester utolsó remekét. Aki hallott már németül énekelt Verdi-operát, tartózkodóan húzhatja mosolyra a száját: méltó „revans”. De tréfát félretéve, megannyi tanulság szűrhető le ebből.

Mi magyarok bármely nemzetiségű énekestől elvárjuk, hogy magyarul énekelje Bartók egyfelvonásosát, A kékszakállú herceg várát. Nem kell hazafias franciának lenni annak belátásához sem, hogy Debussy operája, a Pelleas és Mélisande kizárólag francia szöveggel énekelhető. Ugyanakkor a műértés alapkövetelménye a szövegértés. Akkor is az volt (sőt, fokozott mértékben), amikor még utópisztikusan sem tudták elképzelni a szövegek többnyelvű kivetítését – és akkor még hol van a tényleges érthetősége a hallott (énekelt) szövegnek, nem beszélve arról, hogy a librettók nem ritkán balladisztikus homályban hagyják olvasóikat a szituációkba ágyazott, tényleges cselekmény felől. Hogy a szövegértés mennyire fontos, azzal olyankor szembesül igazán az operalátogató, ha – mint például Bayreuthban – nincs módja a szöveg olvasására (merthogy nincs kivetítve, ráadásul a sötétben a műsorfüzettel megvásárolt librettó követésére sincs mód). Az olasz nyelvű Parsifalnál abban a helyzetben találja magát a magyar érdeklődő, hogy vagy műismeretére hagyatkozik (tehát nagyjából tudja követni az eseményeket), vagy pedig német és/vagy magyar librettóval a kézben hallgatja.

Bármely megoldást is választja valaki, csakhamar kiderül: a komplex zenei anyag intenzitása oly erős, hogy szinte lehetetlen a kívülálló magatartás. Akinek több-kevesebb látvány-emlék is rendelkezésére áll, haszonnal kamatoztathatja ezeket. (Ebből a szempontból kiválasztottnak érezheti magát mindenki, aki látta a Magyar Állami Operaház időtálló remek színrevitelét, a felejthetetlen Nagypénteki varázs színpadképével.)

A borító hátoldala öt (fő)szereplőt tüntet fel név szerint, elsőként az ünnepelt dívát, utána a címszereplő Africo Baldellit, Rolando Panerait (Amfortas), Boris Christoffot (Gurnemanz) és Titurelt (Dimitri Lopatto). Pedig kis jóindulattal kifért volna Giuseppe Modesti neve is (Klingsor).

1950. november 20-án és 21-én aligha gondolhatták a közreműködők, hogy produkciójuk a megörökített előadóművészet-történet jelentős adalékai közé kerül. Bizonyos szempontból tehát „hétköznapi” előadás tanúi lehetünk, s ennek alapján magasra kell értékelnünk a kompozíció iránti felelősséget. Karmestere egyébként maga is komponált (már fiatalon operát is), ami nem hátrány az értő partitúra olvasásnál, és hazájában a legelismertebb Brahms-dirigensnek tartották (három évvel e felvétel előtt, 1947-ben, Brahms halálának 50. évfordulója alkalmából teljes ciklust vezényelt Brahms szimfonikus műveiből). Érzékenyen emeli ki a vezető dallamokat a komplex zenekari anyagból, érvényesítve a hangszerelés megannyi finomságát. A tempóválasztása lehetővé teszi a zenekari játékosok számára a részletek kidolgozását, a hallgató számára pedig a folyamatok követését. Aki nem figyel a szövegre, nem tűnik fel az, hogy olasz szavak kerülnek a német Prokrusztész-ágyba. Amikor az énekesek számára alkalmanként problémát jelent az értelmes dikció, néha a szöveghangsúlyok sűrítésével segítenek magukon. Éppen ezért feltűnő a néhány olyan hely, amikor megoldhatatlanul nehézkes az illeszkedés – ilyenkor a semlegesen egyenletes ritmizáláshoz folyamodnak. Boris Christoff pedig néha szinte öncélúan csillantja meg ilyenkor csodás szláv basszusát.

Callast hallgatva, csak ámulhatunk a huszonhat éves énekesnő kiforrott szerepformálásán, csodáljuk zenei mindentudását, ami abban is megmutatkozik, hogy látvány nélkül is érezhető színpadi jelenlétének ereje. Egy-egy sóhaja-felkiáltása is élmény – és csak sajnálhatjuk, hogy nem maradt fenn több megörökített látnivaló kivételes pályája emlékeiként. De ne elégedetlenkedjünk – ez a Parsifal-felvétel, további 11 további felfedezésszámba menő felvétellel, elég élmény- és tanulságanyagot ad beláthatatlan időre.

CÍMKÉK: