Bródy János Ráadás-koncertje
Ide a legkevesebben jöttek újdonságélményért – az élő előadás varázsa jelentette a vonzerőt.
Forintos emlékeim közé sorolom Bródy János október 21-i Ráadás-koncertjét (s korántsem azért, mert fizető vendégként mentem meghallgatni). Értékes emlékkel gazdagodtam ugyanis, olyasmivel, ami csak „élesben” szerezhető meg, átéléssel, részvétellel. Hogy most kaptam kedvet én, a hangverseny-látogató, koncertre menni (mert, miként nemrégiben figyeltem fel rá, anyanyelvünkben differenciálódott az egykor azonos jelentésű hangverseny illetve koncert megnevezés, míg a komolyzenei rendezvényekre mindkettő rámondható, a könnyebb műfajokhoz egyértelműen az utóbbi tartozik), annak konkrét előzménye van. A könyvnapra jelent meg Bródy János dalszövegeinek gyűjteményes kiadása, s miután kiolvastam (értsd, végig, az első dalszövegtől az utolsóig), számos szöveghez belső hallással felidézve a zenét, néha már-már dallamosan olvasva az általam ismerteket, a számomra ismeretlenekre rákeresve az interneten, az emlékekben gazdag múlt vonzásában szinte rögvest mentem jegyért.
Sejtettem, hogy telt ház lesz – nem véletlen, hogy két, egymást követő napon került megrendezésre ez a program. Meglepett viszont a légkör: javarészt generációs társaimat láttam, de korántsem életkorhoz kötött rétegműsor lett. Megannyi fehér-ősz fej, de voltak szép számmal fiatalok is, tehát legalább három nemzedék adott találkozót a nézőtéren. Közülük sokról lerítt, hogy nem sűrűn veszik ki részüket a rendezvények kínálataiból, s ezt jó érzékkel mérték fel a ruhatárosok is, akik nem fukarkodtak eligazítással (amire szükség is volt). Kellemes meglepetést okozott később az a fegyelem, amit elsődlegesen nem a viselkedési szokás diktált, hanem a figyelem velejárója volt. Pedig a többség nyilvánvalóan eleve tudta, hogy mit fog hallani. Mert a Ráadás-koncertnek volt előzménye, ráadásul az azonos címmel megjelent CD már platinalemez lett. Hadd tegyem hozzá, a koncert műsorán korántsem csupán a felvétel műsora hangzott el – elődjének inkább tekinthető a Bródy 70 születésnapi koncert, amelyre 2016. április 9-én került sor az Arénában (s amelynek szerkesztett változata, DVD-melléklettel és fotókban gazdag szövegkönyvvel, igényes kivitelezésű albumban úgyszintén megjelent).
A Bródy-koncert korántsem kritikatéma, de hazafelé – Micimackót megszégyenítő meddő töprengéssel – azon kellett elmélkednem, hogy vajon miért nincs a hasonló, kétségkívül nagy jelentőségű programoknak nyomtatott sajtóvisszhangja. Olcsó válasz lenne visszaütni a labdát azzal, hogy – miként a jó bornak nem kell cégér – nem szorul ilyesfajta publicitásra. Annál is inkább, mivel a reflexiónak – minél rangosabb fórumon – dokumentumértéke van. Mert nemcsak annak visszaigazolása, hogy a meghirdetett rendezvény valóban lezajlott, hanem később sehonnan nem pótolható primer forrás a fogadtatást, a találkozást illetően. Ezért vállalkozom a Krónikás krónikásának hálás szerepére.
A hangverseny-látogató örömmel feledkezett bele a kellemes akusztikai környezetbe. Amikor a kihangosítás nem zavaró, nem oly hangos, hogy torzítaná a hangot, megfosztva a személyesség erejétől, ugyanakkor érezhetően betölti a több szintes teret. Tehát, bárhonnan élményszerű volt a hallgatnivaló. Az első sorokban ülők nyilvánvaló többlete, hogy közelről látják Bródyt és partnereit, de panaszra senkinek sem lehet oka: kétoldalt a két kivetítőn nagyítva láthattuk, ráadásul közben folyamatosan olvashattuk is a kivetített szöveget. Habár ennek inkább csak gesztusértéke volt, hiszen Bródynak minden szavát mindig tisztán lehet érteni! De így, audiovizuálisan, jobban megragad az emlékezetben, erősíti az emlékfoszlányokat. Jólesően regisztráltam, hogy a hallgatóság egyszerre aktív és visszafogott; gyerekkori templomi emlékként rögzült, hogy öreg nénik-bácsik magukban, szájuk néma mozgatásával mondták akár még a latin szöveget is a miséző pappal. Tehát, intenzív részvéttel, ám a szertartás megzavarása nélkül. Mert tudták, mikor kerül sor a hívők tényleges közreműködésére, válaszaira. Alig-alig néha hallatszott hang a BKK nézőteréről (a színpadig aligha ért el), miközben szinte mindenki „mondta” a dalokat. Igen, a népzenei kifejezés helyénvaló – sokak számára a szöveg a lényeg ezekben a zeneileg könnyen megjegyezhető dallammal felöltöztetett dalokban. És hogy melyik mennyire vált slágerré, azt eme néma szavalókórus nagyságán lehet lemérni.
A fegyelmezett aktivitás a jól felépített műsor mindkét félidejére jellemző volt – a vége felé, mint egy versenymű-tételben a cadenzánál, nagyobb helyet kapott a spontaneitás. A Micimackó-történet forgatókönyve közismert, lelkes Malacka-csapat mondta a zik-zik refréneket, s a figyelmet bizonyítandó, záráskor az egyetlen zik-et. A szünetben másfajta élményt jelentett a kiadványok vásárlóinak küzdőterén maradandó emlékekhez jutni (amelyek szintén nem filléresek, a szó egyetlen értelmében sem).
Ide a legkevesebben jöttek újdonságélményért – az élő előadás varázsa jelentette a vonzerőt. S hogy a „tartalom” mennyire fontos a résztvevőknek, azt a gazdára talált kiadványok nagy száma bizonyítja. Mert amit hallunk, nekünk szól, a mi világunkról szól, nemcsak nekünk, de a nevünkben is szól. „Ezek ugyanazok” – énekli Bródy, aki viszont mindig „ugyanaz” (egészen másképp, mint akikre dalával utal). Így vált a Ráadás-koncert, művészetté nemesítve, ráadássá mindahhoz, amit a mindennapjainkban megélünk.
