Johannes Brahms. Élet és dalok
Az alkotófolyamatról is sok minden árulkodik a dalokban és a kórusművekben. Így megtudhatunk néhány ’újdonságot’ Brahmsról, és ismeretlen vonásokkal bővíthetjük életrajzát.
Johannes Brahms
1975 óta olvasható magyar nyelven a 20. század előadó-művészetében megkülönböztetett helyet elfoglaló énekestől; A Schubert-dalok nyomában című kötet méltán keltett feltűnést. A közelmúltban boltjainkba került a németül 2006-ban megjelent Johannes Brahms Leben und Lieder is, Gáti István fordításában.
A cím németül frappánsabban cseng, mint korrekt magyar fordítása (amely a címben tipológiailag tagoltan jelenik meg). A címválasztást a Bevezetőben így világította meg a szerző: „Pályafutásom során különböző muzsikuspartnerekkel Brahms életművének legterjedelmesebb részét, dalainak szinte mindegyikét koncerteken és felvételeken újra meg újra elénekeltem. Közben az a benyomásom támadt, hogy a dalok által pontosabban követhető a szerző élete, sok szempontból többet mondanak, mint életrajzi adatainak puszta felsorolása. A dalokban döntő fontosságú élethelyzetek tükröződnek, ami olykor közvetlenül is bizonyítható. Mások sokáig éreztetik hatásukat, majd később az októl már független értelmezést nyernek. Az alkotófolyamatról is sok minden árulkodik a dalokban és a kórusművekben. Így megtudhatunk néhány ’újdonságot’ Brahmsról, és ismeretlen vonásokkal bővíthetjük életrajzát”.
Mindez igaz – de ezúttal másról, többről is szó van. Éppen ezért érdemes több szempontból is megközelíteni az új olvasnivalót.
Mindenekelőtt illendő tisztelettel adózni a Lied utolérhetetlen interpretátorának (aki énekesi pályafutását beugrással kezdte, s éppen Brahms Német rekviemjében), aki 1978-ban mondott búcsút az operaszínpadnak, 1993 újév napján lépett utoljára énekesként pódiumra, hogy a továbbiakban „csak” karmesterként, énekmesterként (tanárt tiszteletlenség lenne írni), festőként és zeneíróként fejtett ki aktivitást (idén májusban lenne 90 éves – 2012 májusában hunyt el). Nem véletlen, hogy a Lied volt a legsajátabb területe; különleges képessége volt arra, hogy a kicsiben is fel tudja mutatni a Nagy Egészt. Miközben a mikrostruktúrák mestere volt, sohasem veszett el a részletekben – a minden szinten való kidolgozással a tökéletességet célozta meg.
Amit a bevezetőben írt – igaz, és mégsem. Merthogy korántsem rövidre zárt kapcsolatokkal világítja meg élet és dalok kapcsolatát, hanem alapos kor- és környezetismeret, valamint megannyi háttérinformáció birtokában von le következtetéseket. Kétoldalas irodalomjegyzéke a tárgyra vonatkozó (általa legfontosabbnak tartott) alapirodalmat tartalmazza, olyanokat, amelyekre érdemben hivatkozik, vagy amelyekből idéz – a szöveg megannyi utalása elárulja, tudomása van egyéb Brahmsszal kapcsolatos publikációkról is.
Tervei szerint az élet és az életmű részeinek kölcsönös egymásra hatásait szándékozott feltárni, ezzel is ráirányítva az oeuvre méltatlanul hanyagolt műveire (műfajaira). Időrendben eleveníti fel tehát Brahms életének folyását, érdemi szempontokat választva tagolási pontokként. Feltűnnek az opuszok, hosszabb-rövidebb elemzésekkel, kommentárokkal – és az olvasó csakhamar elveszettnek érzi magát. Mert rengeteg új ismeretanyag zúdul rá, és – főként kezdetben – nehezen tud kezdeni mindazzal. A róka fogta csuka jut eszébe – mert elhiszi, amit olvas, de nem tud vele mit kezdeni, éppen azért, mert számára ismeretlen zenei anyagról van szó (idealizmus lenne azt képzelni, hogy bárki is hangfelvétel-összkiadás közelében olvas, és rögtön meghallgatja az említett műveket).
Éppen ezért (kiváltképp kezdetben) rendkívül nehéz olvasmány. Bonyolítja a helyzetet, hogy egy-egy kompozíció többször is szóba kerül; hosszú az út, amíg eljut egy mű a megszólaltatásig, netán a kinyomtatásig. Ráadásul, érthető módon, a hosszabb-rövidebb műelemzések megakasztják a folyamatot – így az olvasó időben is elveszve érzi magát, hiszen nem egyszerű visszakeresni, hogy épp hányat is mutat a naptár. Az év végén – olvassuk, és vagy átsiklunk ezen az információn (s ideiglenesen elveszünk az időben), vagy lázasan visszakeresünk, mikor is volt legutóbb életrajzi utalás évszámra. Hát, nem könnyű… Ráadásul, ugyanaz a mű szerepelhet tervként, megkezdett kompozícióként, később műsorra tűzéskor, netán átdolgozáskor – ebben a labirintusban is a hangzó anyag ismerete (lenne) a legbiztosabb iránytű.
A komplexitásra való törekvés mindennek az oka – a rendkívüli anyagismerettel (s ez egyaránt vonatkozik a zenére és az írásos dokumentumokra) rendelkező Fischer-Dieskau sokoldalúan akarja tájékoztatni olvasóit.
A jegyzetanyaga a dalszövegek íróiról ad felbecsülhetetlen értékű tájékoztatást – ez jól elkülönül. A többi viszont már-már átrághatatlan, mert bármi, amit leírt, előfordulhat a későbbiekben utalásként, hivatkozásként. Ciklusok esetében mit nem adnánk egy-egy táblázatért, amely hasonlóképp egyértelmű, mint a pontosan adatolt részletező leírás, de áttekinthető.
Ez a komplexitás ugyanakkor serkentő hatású is, kihívást jelent – és a gombnyomásra működő információ-kereséshez kényelmesedett olvasó azon veszi észre magát, hogy működésbe hozta memóriáját, bizonyos dolgokat (tényeket, összefüggéseket) megjegyez, és fokozatosan idomul a Fischer-Dieskau által elvárt/megkívánt olvasói magatartáshoz.
Az olvasói aktivitás számára akkor következik be az „áttörés”, amikor megtapasztalja a befogadói intenzitás különböző szintjeinek a szükségességét, ami együtt jár az olvasás tempójának rendszeres változtatásával (tehát, az olvasásnak nem sebessége, hanem tempója kell, hogy legyen). Amikor egy-egy dal tartalmát közli, könnyű olvasmány, amikor zeneileg elemez, annak érdemes utánagondolni (hangnemekről, metrumról és ritmikáról, motívumokról, formáról-szerkezetről szól alkalmanként).
Szerencsére, névmutató is tartozik a könyvhöz, így könnyen visszakereshetjük, kiről is van szó, ha nem rögzítettük eléggé Brahms életének számos szereplőjét.
Ami minden fáradságot megér, az is ebben a szőttes-kaleidoszkópban van elrejtve – pontosabban, nincs elrejtve, mindössze állandóan lankadatlan olvasói figyelemre van szükség, mert a szem könnyen átsiklik egy-egy rövid mondat felett…
Fischer-Dieskau jóvoltából valóban árnyalt szerzői portré rajzolódik ki (s közben az emberé is). Ki tudja, mennyi órányi szakirodalom végigböngészésétől ment meg egy-egy lényeglátó mondata (sajnos, látszatra beleolvadva sok-témájú környezetébe). Akkor is érdekes, ha a művekhez való viszonyulásban nem játszik szerepet, hogy Brahms rendszeresen kikérte ismerősei véleményét készülő kompozícióiról (ugyanakkor akit illetéktelennek tartott, attól még az elismerő szavakat sem vette jó néven), és az is a brahmsi műhely sajátossága, hogy frissen elkészült kompozícióit szerette akusztikusan kontrollálni (zenekari művei esetében is igényt tartott ilyen „próbafutamokra”). Ezek a konkrétumok jellegzetesen 19. századi életkörülményekre vallanak – a napjainkra megváltozott világban utópiaként is elképzelhetetlenek.
A (gyakorló vagy elméleti) muzsikus számára a konklúzió-jellegű megállapítások a legértékesebbek, például, amikor – megannyi elemzés közben – rámutat arra az összefüggésre, hogy ha mélyebb érzelemről van szó, Brahms mindig a kánonhoz menekül. Szemérmes, rejtőzködő – ilyen jelzőkkel tele van a szakirodalom; egzakt módon megragadni valamit ebből: ez csak az életmű kimerítően alapos, gyakorlati ismeretében lehetséges. Persze, par excellence énekes-mivoltát sem tagadja meg Fischer-Dieskau, amikor egy-egy dal-tételnél énekes-olvasói számára ad konkrét instrukciót.
Rengeteg értékes tudás- és információanyagot tartalmaz a könyv – ezek többségét figyelmes olvasóinak tartogatja. Nem „használati utasítás” az életmű szeleteihez a gyorstalpalóknak.
Holnap Kiadó, Budapest, 2014, 268 oldal
