A Rhapsody in Blue Hungaroton-felvételen
Rhapsody in Blue – hirdeti az új CD borítója, méltán, hiszen Gershwin eme egyik főműve közönségcsalogató, ráadásul ez a legterjedelmesebb a műsorszámok közül.
Még a ciklust tekintve is csupán a Daloskönyv két darabjából Earl Wild által készített feldolgozás-sorozatnak hosszabb az időtartama. Ugyanennek a sorozatnak további hét darabja szerzői átiratként alkot füzért. A műsor egyébként az első publikált hangszeres Gershwin-művel kezdődik (Rialto Ripples), a folytatás pedig a több mint örökzöld Summertime a Porgy és Bessből, Beryl Rubinstein átiratában. Ebbe a környezetbe jól illeszkedik a Három – mondhatni, etűd-nehézségű – prelűd, mintegy a címadó kompozícióra való „rákészülésként”.
Balog József felvételét hallgatva, az interpretáción messze túlmutató gondolatok jutnak a hallgató eszébe. Például az előadóművészek „besorolása”. Vannak, akik tudatosan egy-egy korra, szerzőre specializálódnak, mások pedig olyan széles repertoárt alakítanak ki, hogy kiérdemelhetik az „all round” játékos címet. Ez utóbbi persze nemcsak szándék, elhatározás kérdése, hiszen az előadóművész felkéréseket kap, s voltaképp a repertoár abból alakul ki, hogy mely megkeresésekre mondott igent. Mindazonáltal, aligha tagadható le, hogy kinek-kinek mely stílus, szerző, netán műfaj a leginkább testhezálló. És amikor kevéssé egyértelmű a „sorrend”, érdemes titkokat fürkészni.
A közelmúltban szinte egyidejűleg feltűnt fiatal zongoraművészek csoportjából több előadónál elsőként a Liszt-élmény tűnt meghatározónak, s jogosan. A fiatal emberekhez érzelmileg is közel kerülhet a hatalmas zongorista-életmű, kiváltképp, mivel egyszersmind hálás anyag a feltűnéshez, hiszen megannyi készség-képesség-tudás megmutatására alkalmasak a darabok. Az ismert, gyakran játszottaknál kihívás az interpretációtörténet megannyi korábbi dokumentuma, a mindmáig ritkábban megszólaltatottak esetében pedig az esetleges etalon-kijelölés tűnik vissza nem térő lehetőségnek (és természetesen a napjainkban oly előszeretettel zászlóra tűzött „misszió” hangoztatása is indokoltnak tűnhet).
Balog József repertoárja nemcsak hangversenyműsorai alapján tűnik széles skálájúnak, hanem előadóművészi teljesítménye a különböző „feladatok” esetében azt sejteti, hogy olyan szerencsés alkat, aki bármely művel képes személyes kapcsolatot kialakítani. Tehát, amire eljön a hangverseny ideje, oly mértékben „sajátja” a kompozíció, hogy játéka képes a személyesség erejével hatni. (Kiváltképp szólistaprodukciók esetében figyelhető meg ez „vegytisztán”, hiszen akkor az esetleges zavaró tényezők maximálisan lecsökkenthetők.)
Gershwin zongoraműveihez aligha kell keresni ajánló szempontokat – de a „titok” itt is kifigyelhető. A jazzes darabokhoz ideális környezetként éli meg az előadó a stúdiókörülményeket – mintha magamagának játszana, kedvtelésből (aki tudja, hogy jó előre megadott időpontok és felvételi időtartamok állnak rendelkezésre, értékelni tudja ezt az érzelmi „időzítést”). Tehát nem a közönség inspiráló jelenlétének hiánya tűnik fel, hanem az az oldottság, amely a hangszerrel és a játszanivalóval egyaránt közvetlen problémamentes kapcsolatnak a jele. És a rendkívül kényes játszanivalót hallgatva értékeljük csak igazán azt a technikai perfekciót, amellyel Balog játszik. Játszik, a szó szoros értelmében, mert teljesítménye mindenkor produkció, nem pedig reprodukció, azaz sokadik eljátszása ugyanannak a zenei anyagnak. (Merthogy sokadik, s akkor még nem is gondoltunk bele a gyakorlásnak abba a hosszú folyamatába, amely ezt a perfekciót eredményezi, ahhoz nem fér kétség.)
Gershwin (1898-1937) zenéje történeti anyaggá lényegült, a jazzes hangvétel sem meglepő napjaink zenehallgatói számára. Balog József remek ízléssel tálalja a műveket, mindenkor tartózkodva az extrém-hatásos előadói megoldásoktól – ahhoz a szellemhez közelítve játszik, amely szépen rímel Gershwin vágyára, hogy méltán népszerű darabjai ne csupán popularitásukkal hassanak, hanem kompozícióként kerüljenek megítélésre. Ennek bizonyítéka, hogy a korong nemcsak végighallgatható, hanem akár többszöri folyamatos lejátszását is legfeljebb a hallgató ideje korlátozza. Ugyanakkor egy pillanatra sem háttérzene, mert a kidolgozott interpretáció állandóan ráirányítja az aktív figyelmet e zenére. Amely ily módon még nagyobb népszerűségre tarthat számot.
Hungaroton – HCD 32806
