Ariodante – Salzburgi Ünnepi Játékok
Figyelemre méltó, hogy Bartoli választása Händel terméséből erre a meghatározó jelentőségű operára esett, amely annak idején a Covent Garden nyitó előadása volt.
Vannak művészek, akiknek munkássága során feltérképeződnek adottságaik-képességeik, s ebből adódóan lehetőségeik határai, mások számára pedig épp ellenkezőleg, a zeneirodalom bőségszaruja a kimeríthetetlen lehetőségek tárházát kínálja. Cecilia Bartoli vállalkozó szellemű, s lévén nagy kapacitású „energiabomba”, a legkülönbözőbb elképzeléseit képes sikerre vinni. Amióta 2012-ben Riccardo Muti utódaként elvállalta a Salzburgi Pünkösdi Fesztivál művészeti vezetését, évről-évre újdonságokkal-meglepetésekkel kápráztatja el közönségét. Az pedig mindennél természetesebb, hogy a nyári Festspiel megannyi koprodukciós produkciót tartalmazó programjában jut hely a pünkösdi sikerdarabnak is. Idén augusztusban Händel Ariodantéját öt alkalommal élvezhette a közönség.
Figyelemre méltó, hogy Bartoli választása Händel terméséből erre a meghatározó jelentőségű operára esett, amely annak idején a Covent Garden nyitó előadása volt. Három felvonás, négy órában; miközben sokáig nem észlelte az idő múlását a közönség. Sok szempontból különleges ez a mű, s korántsem csupán filológiai vagy stiláris elemzések ismeretében észlelhettük ezt. Valamiféle preromantikus fuvallat járja be a színpadot, ahol a szereplők elsősorban érző, indulatos emberek, s szinte csak háttérinformáció, hogy kinek mi a rangja – no és a karrierista szereplő tetteinek indítékaként fontos. A barokk operákhoz elidegeníthetetlenül hozzátartozó bonyodalmak, félreértések itt mintha más szinteken jelentkeznének; a jelenségek igazak vagy tudatosan félrevezetőek, és a bevallott és eltitkolt szándékok, indítékok összjátékából hús-vér figurák alakulnak ki. Ráadásul, nem is a szokványos tipológiai mintákat követve. A címszereplő lovag (típusát tekintve Orlando) akár Händel alteregójának is tekinthető, aki érezhetően kívülálló a királyi udvarban, ahová „munkáján” kívül, sőt, elsősorban a szíve köti, a királylány iránti szerelme. A szerelmes lovag azonban nem eléggé éleslátó, engedi, hogy szeme megcsalja, amikor ellenlábasa elülteti benne a gyanút, miszerint kedvese megcsalja, éspedig vele. És ettől kezdve megannyi szituációban nem tudják a szereplők, hihetnek-e a szemüknek. És néha a nézők-hallgatók sem.
Ariodante eredetileg kontratenornak szánt szerepét napjainkban általában mezzoszopránok alakítják – ellenlábasát, az eredetileg alt hangra tervezett Polinessót kontratenor énekli. Megvan tehát a kontraszt a két egyéniség (a szív embere és a karrierista) között, és a színpadi valóság elhiteti Ariodante és Ginevra (Kathryn Lewek) őszinte szerelmét. Az amerikai koloratúrfenomén méltó partnere Bartolinak, és érezhetően kölcsönösen inspirálják egymást. A színpad voltaképp sztárparádénak ad helyet, ahol Skócia királyának (Nathan Berg) kevesebb reflektorfény jut, de Ginevra udvarhölgyeként, az érzelmei által vezérelve a cselszövésben szinte csak bábként résztvevő Sandrine Piau-nak alkalma nyílt megmutatni jártasságát a régizene világában. Az őt állhatatosan szerető Lurcanio szerepét a Pünkösdi Fesztivál után Norman Reinhardttól a salzburgi közönségkedvenc Rolando Villazón vette át. S mivel a karakterek élőek, színpadi játékuk közben értelmet nyert a hajtogatott formák megannyi visszatérése; a „da capo”-szakaszok sem állították le a cselekményt, a játék ment tovább, s a díszítőpraxis virtuóz ismerői választékosan gyönyörködtették a közönséget. Mesés történet happy enddel – amely mégsem az igazi; az I. felvonás végén, a bonyodalmak előtt sokkal idillibb volt ez a boldogságkép. A megélt csalódások, félreértések, tanácstalanságok és elbizonytalanodások hatására differenciáltan árnyalttá vált az érzelmek palettája – nem véletlen, hogy a szenzibilis Ariodante feminin tulajdonságainak láttatásaként a záró felvonásban már szoknyában, nőként látjuk a lovagot. És van egy jelenet, amelyet nem tudni, hogyan értelmezhetett annak idején a publikum, hogyan „számoltak el” vele a recenzensek. Az intrikus Polinessónál, aki megszervezte, hogy hűtlennek higgye szerelmét Ariodante, senki sem tudhatja jobban, hogy a királylány ártatlan. Miután híre érkezik Ariodante öngyilkosságának (amelyet szerelme hűtlensége miatt követett el), a király istenítéletet kér, s ekkor Polinesso vállalkozik ártatlanságának védelmére. De hiába ez a fondorlat, az istenítélet „nem működik”, ő a párbaj vesztese. Afféle „érzelmek iskolája”, a barokk korban meglepően modern interpretációban.
A színpad minden egyszerűsége ellenére remek. A perspektivikusan kivitelezett oldalfalak az ajtókkal a belső jelenetek helyszínét egyértelműsítik, s e zárt világból egyszerűen ki lehet lépni a természetbe, a színpad hátsó részébe, a nagy műgonddal megfestett díszletképek elé. A 2017-es „Az év rendezője” díjjal elismert Christoph Loy ezúttal is olyan művészekkel dolgozott, akikkel már korábban is együttműködött, s ez a közös elképzelés teszi harmonikussá a színpadképet (Johannes Leiacker), a kosztümöket (Ursula Renzenbrink) és a koreográfiát (Andreas Heise). Már-már otthon érezheti magát Salzburgban, hiszen 2011-es debütálását követően (Az árnyék nélküli asszonnyal) Händel két operáját is színre vitte itt, az Armidát és a Theodorát. Ami a hangszeres betétszámokat illeti, sok és látványos a balett, a tánc ebben az operában, mégsem tűnik idegen elemnek – a látomások megjelenítésénél kifejezetten hatásos.
Cecilia Bartoli színészi teljesítménye vetekedik énekesi virtuozitásával. S aki kézbe vehette operabeli fegyverét, annak fizikai teherbírásával kapcsolatosan sincsenek kétségei.
Az Ariodante esetében meg kell említenünk, hogy Bartoli nevéhez fűződik a kísérő együttes, a Les Musiciens du Prince – Monaco életre hívása (tavaly tavasszal), s meg kell jegyezni, fiatal kora ellenére muzsikusai (Gianluca Capuano vezényletével) összeszokott közösséget alkotnak. Ezúttal sajátos térben játszottak; az is Bartoli ötlete volt, hogy közelebb hozza a színpadot a nézőtérhez, ezáltal a zenekari árok egy részét lefedték, ily módon (működési mechanizmusát illetően) a bayreuth-i hangzás-elképzelésre rímelő arány jöhetett létre a színpad és a zenekari árok között.
