A zene nemzetek feletti nyelvéről

|

Eötvös Péter-Pedro Amaral: Parlando – rubato

Eötvös Péter az ezredforduló legjelentősebb, legtermékenyebb és legsikeresebb operaszerzője. Hálás (ugyanakkor igencsak munka- és invencióigényes) feladat munkásságát nagyító alá helyezni.

2473432_5 (2)

Beszélgetőpartnerként és Eötvös Péter monológjainak szerkesztőjeként, valamint rövid esszék szerzőjeként jegyzi a kötetet a portugál karmester-zeneszerző, Eötvös egykori tanítványa. A Jancsó Júlia fordításában megjelent mintegy 300 oldalas kötet nyelvi előzményeiről az előszó tájékoztat, az ingoványos nyelvi területet a francia és angol, néha a német és ritkán az olasz határmezsgyéjén jelölve meg. Nem véletlen tehát, hogy a két nap folyamán rögzített beszélgetéseknek a nyomdakész formába rendezése jó négy évet vett igénybe.

S ha a szerzők – ritka udvarias gesztussal – köszönetet mondanak Grabócz Mártának e kötet ötletéért, folytatódjék itt a sor, az olvasók nevében a köszönet szavával azért a (kétségkívül jelentős) háttérmunkálatért, amely nélkül aligha láthatott volna napvilágot a műfajilag sajátos, érdekes és tanulságos olvasnivaló.

A tárgyalásmód időrendben halad, s a fejezetcímek is sejttetik, hogy élet és mű egységes tárgyalásáról lesz szó: I. rész: Köln – II. rész: Csehov, III. rész: Az álmon át, IV. rész: A színpad világa, V. rész: Démonok. Mindehhez Eötvös Péter operáinak diszkográfiája járul, operaelőadásainak feltérképezése, valamint – eleget téve a tudományosság és a praktikum igényeinek egyaránt – név-és tárgymutató.

Ehhez a könyvhöz mindenképp „viszonyulni” kell, s eme rendkívül hasznos és felvillanyozó „viszonyulásnak” akár ambivalens eredménye is lehet; lehet nagyon szeretni és/vagy nagyon nem szeretni ezt a könyvet (akár függetlenül Eötvös többé vagy kevésbé ismert operáitól, s egyáltalán, személyétől). S ami ennek előfeltétele: ezt a könyvet belső indítékból szinte kötelező olvasmánynak kell tekinteni (a kötelező olvasmányokhoz fűződő visszás emlékek és érzések birtokában és ellenére). Éspedig, mondhatni, mindenkinek! Mert a könyv azok közé a ritka „sokat markoló” vállalkozások közé tartozik, amelyek eredménye nem a mondásbeli „keveset fogás”. Pontosabban: olyan intenzív a tárgyalásmód szövete, hogy akár a szőttes kiválasztott színei mentén is érdekes gondolati tájak tárulnak fel.
Leegyszerűsítve azt mondhatnánk: nagy erénye, hogy nincsenek tabuk, kényes kérdések, amelyek gondos megkerülése zavaró szigeteket jelentene a gondolatmenetek útjában. Személyesség persze van, pontosabban, éppen attól lesz, hogy mindig tudatos elhatározás eredménye, hogy milyen mélységig kerültek tárgyalásra tények, körülmények, motivációk, s nem utolsó sorban: személyek.

Kincses kalendárium tehát ez a könyv azoknak is, akik az 1944-ben született Eötvös diákéveinek, hazai és külföldi pályakezdéseinek, útkereséseinek a részletei iránt érdeklődnek, s azoknak is, akiket az foglalkoztat, milyen megszólítottság szükséges a témaválasztásokhoz, s milyen meggondolásokból kapja meg zenei megfelelőjét valamely irodalmi alkotás – hogy csak végleteket említsünk. Az alkotó- és előadóművészek számára személyesebben izgalmas, hiszen szabatosan kifejtett véleményeket, tárgyszerűen leírt szerkesztésmódokat szembesíthet saját művészi elveivel, meggyőződésével. És rendkívül tanulságos, hogy milyen aprólékos részletekbe menésig lehet (érdemes!) boncolgatni szándékokat, tendenciákat. Közben persze ott munkál a kisördög, az Arany Jánosnak tulajdonított, elhíresült „gondolta a fene”. Tehát nemcsak a fene gondolhatta?

A Kurtág György Játékok című zongoradarab-sorozatának kottájához írott előszó dialektikus gondolata is állandóan ott kísért az olvasóban, miszerint az egész csupán játék, nem kell komolyan venni – ugyanakkor játék, tehát halálosan komolyan kell venni (és folytathatnánk a „humorban nem ismerünk tréfát” bonmot-jáig). Közben szembesülünk azzal, hogy mennyire más a felhangja a szerzői elbeszéléseknek, ismertetéseknek, vallomásoknak, s mennyire más, ha – érdemben ugyanazt – külső szemlélő/elemző mondja. Izgalmas követni a szerzői gondolatmenet-útjait, a kiszámíthatatlan kanyarokat, kiváltképp, ha kiderül az eltérítés indítéka, legyen elvi-gondolati, praktikus okokra visszavezethető, vagy külső inspiráció erőteljes ráhatása.

Amikor történészként Amaral kezd spekulatív töprengésekbe, lazul a figyelem, annál is inkább, mert tárgyalásmódjának jellegzetessége, hogy látszólag sarkított ellentétpárokkal dolgozik, amiből vagy Eötvös „jön ki jól” elődei vagy kortársai ellenében, vagy pedig afféle „ha akarom, vemhes – ha akarom, nem vemhes” módjára különböző megvilágításokba helyez egy-egy részproblémát, ám ilyenkor aligha lesz kielégítő, egyértelmű magyarázat. Ugyanakkor, ezek az elmélkedő kérdésfelvetések sem tűnnek feleslegesnek – a zeneíró, az elméleti kutató, de akár a zenét értően hallgatni akaró is olyan szempontokkal találkozik, amelyeket a továbbiakban maga is alkalmazhat bármiféle zenék esetében.

Még mindig az Előhangnál maradva, ennek illusztrálására következzék egy hosszabb spekulatív gondolatmenet részlete: ”Eötvös Péter e tekintetben elődeitől alapvetően eltérő perspektívát választ. A darmstadti nemzedék műveit meghatározó szeriális ars poeticák egyik meghatározó vonása ugyanis egy mindent eldöntő előzetes absztrakt szellemi struktúra kialakítása, amely a megírással végső soron csak testet ölt.” Itt következik egy rövid idézet Eötvös saját munkafolyamat-elemzéséből, majd a folytatás: „Péternél éppen ezt a mindent meghatározó előzetes szellemi struktúrát helyettesíti az a bizonyos ’más’ – költemény, dráma, dialógus. Így hát nem csak szemérmes alkata miatt utasítja el, hogy ő maga kerüljön a mű középpontjába. Azzal, hogy a mű tükrét a valóság, illetve egy költői vagy színpadi fikció felé fordítja, mintha ösztönösen elfordulna az elődöktől. S ebben a gesztusban legalább annyi felszabadító erő rejlik, mint amennyi lemondás. Ami nem jelenti, hogy Péter ne építene a műveiben lokálisan vagy egy-egy meghatározott rész teljes időtartamára előre eltervezett struktúrákat. De amikor ilyenekkel él,…” – és még folytathatnánk. Ha nem lennének később a szerzői autoanalízis izgalmas folyamatai, elbizonytalanodhatnánk a néha bizony a malomjáték csiki-csukijára emlékeztető, kizáró-megengedő kategóriák labirintusában. De, szerencsére, vannak. És ami nincs ebben a könyvben: megannyi hozzáférhető hangfelvétel Eötvös Péter műveihez. A lényeg, amelyről a legérdekfeszítőbb olvasmányok közepette sem szabad megfeledkeznünk.

És itt merül fel a kérdés: értőbben hallgatjuk-e e könyv elolvasása után a szerző műveit? Amaral-mód spekulatív választ is adhatnánk, de egyszerűbb belátni: megválaszol(hat)atlan ez a kérdés. Egyetlen hallgató sem kerülhet olyan szituációba, hogy önmagán kontrollálja – kozmetikai reklámok mintájára – a változás hatását: ilyen volt, ilyen lett. A leghasznosabb a könyv idevágó fejezetének elolvasása előtt már hallott művet olvasás után újrahallgatni. Az kockázatmentesen megjósolható: megnövekedett biztonságérzettel fogja hallgatni az érdeklődő, hiszen tudja, szabályozott terepen jár, akkor is, ha nem ismeri e közlekedés jelrendszerét (így lehet sok laikus a régi korok zenéjével is) – de a komoly szellemi erőfeszítésnek kijáró figyelem birtokában minden bizonnyal több, a maga számára érdekes, akár gyönyörködtető mozzanatot fog felfedezni. E személyes érdekeltség pedig további sikerélményeket eredményezhet, ki-ki rácsodálkozhat a mű szempontjából akár kevésbé fontos részletekre is. S akkor már rá is lépett arra az útra, amely a befogadás szempontjából összeköti régi és újabb korok zenéjét.

Miként a borítószöveg is hirdeti, Eötvös Péter az ezredforduló legjelentősebb, legtermékenyebb és legsikeresebb operaszerzője. Hálás (ugyanakkor igencsak munka- és invencióigényes) feladat az ő munkásságát nagyító alá venni. E sikerült vállalkozás ideális esetben arra serkenthetne zenetörténészeket, hogy „ujjgyakorlatként” kisebb életműveket vizsgáljanak, hasonlóképp társadalmi, művészeti környezetbe és személyes környezetben. Autoanalízisek segítségével nagyobb szavahihetőséget kapna az írott-elemző szó, gondolat – és több lehetőség nyílna a néha sajnos szakmailag, mesterségesen is gerjesztett értetlenkedés megszüntetésére.

Rózsavölgyi és Társa Kiadó, 2015

CÍMKÉK: