Bernstein 100 – Gershwinnel / Budapesti Nyári Fesztivál – Margitszigeti Szabadtéri Színpad
A zene a matematika és a mágikus varázs gyönyörűséges, meggyőző ötvözete – vallotta Bernstein. Elgondolása visszaigazolódni látszott az est során elhangzott művekben.
Fotók: Éder Vera
Leonard Bernstein karmester és zeneszerző születésének századik évfordulójára emlékeztek augusztus tizedikén, a Margitszigeten. Idén a kulturális élet számos eseménye szól erről a jubileumról. A szervezők azonban jó érzékkel egy igazán figyelemfelkeltő kiegészítéssel tették egyedivé az alkalmat. A koncert címében Bernstein nevéhez egy másik neves amerikai zeneszerzőét kapcsolták, George Gershwinét. Így az est nemcsak a bernsteini életmű előtti tisztelgésről szólt, de egyben a huszadik századi amerikai zene ünnepévé is vált.
A két szerzőóriás egymást jól kiegészítve szerepel a koncert zenei palettáján. Bernstein rendkívül nagyra tartotta Gershwin munkásságát, akinek alkotásait a musical kamaszkorában születetteknek nevezte. Az ő érdemének tulajdonította, hogy az újnak számító zenei műfaj (a musical) által kivívott vívmányok megszilárdultak. Szerinte Gershwinnek köszönhető, hogy a zenei szórakoztatásban a cselekmény létezése elfogadottá vált, az amerikai témák jellemzővé váltak, a zene kíséreteként magas szintű dalszövegek születtek, és megvalósult az egyik legnagyobb cél is, az, hogy változatosság legyen jellemző a zenei művek egységén belül. Porgy és Bess című művét nagyoperának nevezte, és további elismerését vívta ki azzal, hogy a komolyzene területére mert lépni. Isteni szikra lakozik benne – írta róla egy alkalommal.
Igazi karmesteri kihívás egy ilyen esten vezényelni, hiszen Bernstein egészen egyedi formáját valósította meg ennek a művészetnek. Szenvedélyesen vezényelt, érzelmeit mindig erőteljesen közvetítette a zenekar és a közönség felé is. A komoly feladatot igazán remekül oldotta meg Nimrod David Pfeffer, a New York-i Metropolitan Opera másodkarmestere. Kifejezetten jó ötletnek gondolom a koncert szervezői részéről, hogy egy fiatal karmestert választottak a feladatra, mert így még hangsúlyosabban látszik, hogy milyen nagyszerű utánpótlása van a bernsteini karmesteri hagyományoknak. Pfeffer az első pillanatoktól kezdve magával ragadja a közönséget, lendületes, nem csak érti, de érzi is a zenét, és minden porcikájával együtt él a dallamokkal és a zenekarral. Bernsteinhez hasonlóan, nemcsak mozdulataival, de testtartásával, arcával is intenzív jelzéseket ad. Egész testét használja a vezényléshez.
Szemere Zita és Nimrod David Pfeffer
A nagyméretű kivetítőnek köszönhetően gyakran szemből is láthattuk őt, egészen közelről figyelhettük, amint időnként szinte csak rezdüléseivel mutatta, hogy mit szeretne egy-egy zenésztől. A nézőben az az érzés támadt, hogy Bernsteint látta újjászületni, hiszen a szemünk előtt valósult meg mindaz, amit arról tudhatunk, hogy mit gondolt a Mester a vezénylésről. A karmester egy egész zenekaron játszik – mondta egy alkalommal –, és valóban úgy tűnt, Pfeffer a Magyar Állami Operaház Zenekarának egyszerre minden hangszerét megszólaltatta. Mesterien mozgatta azokat a láthatatlan szálakat, melyek mintha minden egyes zenésszel összekötnék. Az az állandó pszichológiai kapocs, amely Bernstein szerint az előadás alatt a karmester és a zenekar között létrejön, ezen az estén nagyon erősnek tűnt. Mindehhez hozzájárult a darabok közötti pár perces szünetekben megnyilvánuló kedves személyisége, visszafogott viselkedése, mely még hangsúlyosabbá tette a karmesteri dobogón nyújtott teljesítményét. Megmosolyogtatta a közönséget, amikor a West Side Storyból előadott szimfonikus táncok közben egy-egy szó beéneklésére vagy éppen csettintgetésre kérte a zenészeket.
Bernsteintől nem állt távol, hogy a komolyzene vizeire is átevezzen, operát is írt. Candide című darabja, melyet az ’50-es évekbeli Amerika kritikájának is tartanak, Voltaire azonos című műve alapján készült, többszöri átdolgozások után komoly sikereket ért el az amerikai operaszínpadokon. Nemzetközi viszonylatban sajnos nem tudott nagy népszerűségre szert tenni, ebben talán éppen stílusbeli sokfélesége akadályozta. Változatos dallamvezetéséről, játékosságáról mind a nyitány, mind pedig Kunigunda áriája hallgatása közben megbizonyosodhattak a nézők.
Szemere Zita gyakori vendég az idei Budapesti Nyári Fesztiválon, a Rigoletto Gildájaként már megmutatta tehetségét és kiváló koloratúrszoprán hangját. Kunigunda áriája éneklése közben most ismét elvarázsolta a közönséget, színészi játéka legalább olyan kiemelkedő, mint énekhangja.
A koncerten a jóleső meglepetések egymásutánjának során további emlékezetes művészi élményben lehetett részünk Balog József zongorajátéka alatt. Fiatal és rendkívül tehetséges zongoraművészünk Gershwin Kék rapszódiáját adta elő a zenekarral közösen, olyan mély és szívből jövő átéléssel, amely mindenkire nagy hatást tett, még a karmester Pfefferre is, aki a darab végén nagy öleléssel köszönte meg a játékot.
A bernsteini és gershwini életműnek tehát már itt vannak a jövőbeni gondozói, továbbvivői, és külön büszkeséggel tölthet el minket, hogy művészeink sorában több olyan is akad, aki kiemelkedően tudja interpretálni ezeket a darabokat.
Nimrod David Pfeffer és Balog József
Az egész este során az volt az érzésem, hogy a szervezők szeretnének mindent úgy megvalósítani, hogy ha maga Leonard Bernstein is a nézők között ülne, akkor úgy állhasson fel a koncert végén a székéből, hogy azt gondolhassa: igen, pontosan ez az, amit át szerettem volna adni a zenéből, ezek azok a dolgok, amiket tanítani szerettem volna. Hiszen egész életében tanított, rendkívül fontos volt a számára, hogy a közönség ne csak hallgassa, de értse is a zenét. Ezért komoly energiákat fektetett abba, hogy a zenéről előadásokat tartson, írjon. Tette mindezt rádióban, televízióban vagy könyvek lapjain. Szellemiségének továbbviteléhez ebből a szempontból is hozzájárult a már említett óriási kivetítő, amelyen a koncert közben lehetőségünk volt közelről megfigyelni a hangszereket és az azon játszó zenészeket. A képek váltogatva mutatták a vonósok, fúvósok, billentyűsök, ütősök változatos hangszereit, láthattuk az ujjak játékait, a kottákat, figyelhettük az apró mozzanatokat is, erre máskor nincs lehetőségünk. A közönség így az első pillanattól kezdve bevonódott, része lett annak a csodának, amit a számtalan hangszer megszólaltatott. Az lehetett az érzésünk, hogy mi is bent ülünk a zenekarban, és játszunk valamelyik hangszeren. A zenélni tudóknak nagy kedvük lett volna hangszerüket kézbe venni és bekapcsolódni a teremtésbe. Ehhez társult a karmester jelzéseinek kivetítése, ami az egész élményt nagyon intenzív keretbe foglalta.
A zene a matematika és a mágikus varázs gyönyörűséges, teljesen meggyőző ötvözete – vallotta Bernstein. Elgondolása visszaigazolódni látszott az est során elhangzott művekben, melyek a két szerző klasszikusnak számító szerzeményei sorába tartoznak. Dinamikusságuk, változatos dallamviláguk, időnként éles stílus-váltásaik varázslatos kompozíciót teremtenek. 1966-ban Fairfieldben, Connecticutban Bernstein egyik előadásában hangzott el: „A zene mindent túlél, fennmarad.” E gondolat legkiválóbb bizonyítékát adta a halála után mintegy három évtizeddel megrendezett koncert.
