Össztánc / Vígszínház
Szöveg nincs, annál több a tánc és különösen hangsúlyos a gesztus és a mimika. Marton László rendezése most is egyszerű, ám annál hatásosabb szimbólumokat használ.
Várakozás a férfira, és még valami sokkal többre
Nyolc nő valahol egy presszóban. A hölgyek egyenként foglalnak helyet az asztaloknál. A pikáns kalandra kész, dögös negyvenes tűsarkúban (Pápai Erika), a szolid háziasszony, aki vélhetően hosszú idő után fogadta el egykori udvarlója meghívását egy italra (Hegyi Barbara), az erősebb nem figyelmére és főleg szeretetére éhes szemüveges diáklány (Majsai-Nyilas Tünde), aztán szép sorban a többiek. Várakozás a férfira, és még valami sokkal többre, talán arra, hogy valami történjék végre: nézik magukat a tükörben; hol az elkenődött rúzs, hol az a fránya cipősarok, máskor a túlzottan tág öv okoz problémát. Jánoskúti Márta jelmezei az első pillantásra sokat elárulnak viselőikről.
A Théâtre du Campagnol A bál című előadásának ötletéből a Békés Pál által írt Össztánc című produkciót először 1994-ben mutatta be a Vígszínház hatalmas közönségsikerrel, és játszotta nem kevésszer. Szöveg nincs, annál több a tánc és különösen hangsúlyos a gesztus és a mimika. Marton László rendezése most is egyszerű, ám annál hatásosabb szimbólumokat használ, a szituációk túlmutatnak önmagukon és a közösen megélt történelmi múltunk fájó és nosztalgikus pontjaira egyaránt rátapintanak.
Az 1956-os forradalmat tematizáló jelenetben a mennyezeten himbálódzó zöld lufit, a szabadság villámgyorsan eltüntethető jelképét próbálják a felkelők előbb asztalra állított székek, majd egy létra segítségével megszerezni. Máskor vallásos áhítattal hozzák be „az amerikai munkások izzadságcseppjét”, az 1960-as évek házibulijain olyannyira, oly sokak által áhított Coca-Colát.
A tömegjelenetek dinamikája és a szereplők közötti viszonyok alapos kidolgozása ad lendületet az előadásnak. Sokfelé kell figyelnie a nézőnek, mert sokszor egymással párhuzamosan történnek a mikroakciók. Bodor Johanna koreográfiája színes forgatagként hat, amivel érezteti, hogy a korszak fiataljainak szabadságát jelenti a tánc, amelyet legszívesebben soha nem hagynának abba. Csábítóan szól a Let’s Twist Again és a Boogie for Everybody, közben párok találnak egymásra néhány pillanat erejéig, amíg meg nem jelenik a nevető harmadik, aki aztán learatja a babérokat, máshol a világ minden kincséért sem veszi észre a lányt a fiú, bárhogyan, bármivel is próbálkozik a kitartó hölgy.
Ami az első bemutató évében, néhány évvel a rendszerváltás után alig észrevehetően volt jelen, mára mindennapjaink aggasztó tendenciája lett. Ezért telitalálat az utolsó jelenetek egyike, amiben egy szkinhed (Orosz Ákos) sokak szeme láttára inzultál, majd véresre ver egy félvér fiatalembert (Kembe Sorel-Arthur), ám az intézkedő rendőr (Hevér Gábor) végül a bántalmazottat állítja elő.
Eszenyi Enikő olyan hölgyeket kelt életre ezúttal, akiknek legbelül valami nagyon, de nagyon fáj. A test bizonytalan léptei és a belőle folyton kirobbanni készülő, földöntúli megkeseredettség izgalmas találkozása ez. A merev részeg, a táncmulatságon kiadós hányásra készülő lánytól, a sokadik sikertelen randevúját feledtetni kívánó, elnyűtt öreglányon át, az elhasználtság különböző fokozatait változatosan jeleníti meg, ezért jelent a játéka mindig új és új színt.
Táncelőadás szüleink és nagyszüleink emlékének, hirdeti a színlap, és a látottak megfelelnek az elvárásainknak. A Vígszínház bemutatóját azonban nem egyszerűen az egykori előadás vagy a megidézett korok iránti nosztalgia motiválta, hiszen nemcsak a 20. századi magyar történelemről szól érvényesen és sokak számára érthetően az Össztánc, hanem a jelenünkről is van mondanivalója.
