Woody Allen: Hatalmas Aphrodité / Madách Színház
Az örökbefogadás témakörét körbejáró időtálló és szórakoztató, sorsdrámának és sorsvígjátéknak egyaránt beillő, antik görög motívumokat is tartalmazó előadás párkapcsolati-szerelmi bonyodalmakkal, az eleve elrendelés és szabad akarat dilemmáival szembesít.
Sipos Vera, Szente Vajk
Woody Allen Hatalmas Aphrodité című, 1995-ös filmjéből – Puller István fordítása alapján – Kovács Krisztina dramaturg készített színpadi változatot, a művet Valló Péter állította a Madách Színház színpadára. A Játszd újra, Sam! ékes bizonyítéka annak, hogy a rendezőnek jó orra van Woody Allen világához – az előadás több mint harminc éve fut sikerrel a Vígszínházban. Persze ebből még nem következik, hogy a Hatalmas Aphrodité is hasonlóan jó sorsra jut, ráadásul a Madách Színház zömében a szórakoztató előadásairól ismert, és valljuk be, Valló nem gyakran dolgozik ilyen miliőben, annál is inkább, mert több mint három évtizede főrendezőként segíti a Radnóti Színház társulatának munkáját. Legutóbb főiskolásként dolgozott a Madáchban asszisztensként, és mindössze egyszer rendezett a musical budapesti fellegvárában. Hogyan tud majd Valló egy általa nem túl gyakran használt „nyelven” beszélni, és színpadra állítani egy ókori sorstragédia és (sors)vígjáték határán elhelyezkedő előadást? – elsősorban erre voltam kíváncsi.
A történet főszereplője a New York-i sportújságíró, Lenny, akit egy nap felesége, a kortárs művészet világában otthonosan mozgó, galériában dolgozó Amanda arra kér, hogy fogadjanak örökbe egy gyereket. Lenny hosszas vívódás után rábólint a dologra, és nemsokára övék is lesz egy csecsemő, akiről csupán annyit tudni, hogy egy leányanya szülte. A szülők később észreveszik, hogy a gyermek rendkívül okos… Lenny el is dönti, hogy megkeresi gyermeke vér szerinti szüleit, mondván, egy ilyen éles eszű, „minden szülő álma” típusú gyereknek csakis extraintelligens ősei lehetnek. Ami azt illeti, a gyermek anyja egy prostituált, és hát mit szépítsük, nem éppen egy atomfizikus. Teste, naivitása és kedvessége az, ami ellenállhatatlanná teszi őt a férfiak körében. Lenny sokáig hiszi, hogy Amandát rendelte neki a sors, hogy képes kontrollálni ösztöneit, és hogy van ő annyira intelligens és racionális, hogy a sors holmiféle szerelemmel nem babrálhat ki vele, de ahogy egyre több időt tölt Lindával, ráeszmél, hogy nem uralhatja ösztöneit, s egyre kevésbé hallgat agyára és megfontolásaira.
Hogy melyik században, vagy hogy pontosan mikor játszódik a történet, tulajdonképpen mellékes, tudniillik itt az érzelmek és a figurák milyensége a fontos, ráadásul a Hatalmas Aphrodité egyetemes problémákról szól, melyek ma és kétezer év múlva is aktuálisak lesznek. Olyan komoly kérdéseket vet fel férfi-nő kapcsolatról, szerelemről, sorsszerűségről, mint például, hogy képes-e az ember uralni a saját érzéseit, vagy mindent a görög mitológiából jól ismert végzet irányít.
Az előadás különlegessége, hogy a jelenetek közti összekötő szövegeket – a filmhez hasonlóan – az ókori görög drámák mintájára maszkot és koturnust viselő, férfiakból és nőkből álló kórus énekli el (tagjai: Balogh Anna, Foki Veronika, Wégner Judit, Borbély Richárd, Galbenisz Tomasz, Kiss Ernő Zsolt, Nagy Balázs, Németh Gábor), megtestesítve ezzel az antik isteneket. A néző joggal gondolhatja, hogy az előadás épp az antik nyelvezetet használó kórus miatt lesz unalmas, de a helyzet az, hogy a kórustagok szürreálisan vicces hangulatot teremtenek, s már az előadás elején kiszólnak, és megnyugtatják a publikumot, hogy nem céljuk divatjamúlt szövegekkel előhozakodni, a nyelvhasználatot illetően teljes mértékben igazodnak a modern kor követelményeihez. A karvezető (Szerednyey Béla) hol Lenny lelkiismereteként szólal meg, hol pedig a Kasszandra (Molnár Gyöngyi) nevű kotnyeles kóristával együtt próbálja őt megóvni az elkerülhetetlen szerelmi végzettől.
Verebes Zoltán díszlettervező figyelemre méltó díszletet álmodott színpadra – a teret három részre osztotta (így számos filmbeli jelenetet, pontosan hetvennégyet lehet könnyűszerrel színre vinni): a felső harmadban kivetítőn hol az Akropolisz, hol a New York esti fényeiben fürdőző felhőkarcolók láthatók, hol pedig az a kávézó és étterem, ahol az egyes jelenetek játszódnak. A középső harmadban kapott helyet a gyors helyszínváltást lehetővé tevő forgószínpad, melynek bokszokra tagolt oldala hol görög étteremként, bokszteremként, hol kocsmaként, nőgyógyászati rendelőként vagy kortárs galériaként funkcionál. A kórus rendszerint a forgószínpad hátuljában elhelyezett, lépcsőzetesen kialakított térben foglal helyet, melynek kékes-fehér fénnyel való megvilágítása az Akropoliszt, sárgával pedig egy szaunát juttat a néző eszébe, végül a forgószínpad előtti térben (harmadik harmad) Lennyék és Linda lakásbelső-részlete látható. Aki a Mamma Miához hasonló hiper-szuper díszletekre, nagy ívű dalokra, zenés blokkokra számít, minden bizonnyal csalódni fog, ugyanis ebben az előadásban nem a show-elemek dominálnak, hanem maga a történet a fontos, ami épp annyira szórakoztató, mint amennyire elgondolkodtató.
Lenny nagy volumenű álmokat dédelget magában nőkről és karrierről, erős igazságérzettel bír, intellektuálisan szorongó, nem mellesleg hipochonder, de valamitől mégis elképesztően vonzó és szexepiles. Karakterét mintha Szente Vajkra írták volna. Remekül hozza a kissé papucs figurát, a csúnyácska, ironikus-önironikus, neurotikus férfit, komikusi időzítése tűpontos. Piros-fekete kockás ingében, mustársárga zakójában, minimum nyolcdioptriás szemüvegben kiköpött Woody. Profilból legalábbis mindenképp.
Az Amandát alakító Sipos Vera sokaknak a Csak színház és más semmi című televíziós sorozatból lehet ismerős, melyben a pletykás, kissé mufurc titkárnőt alakítja. Alternatív színházi közegből érkezett a Madách Színházba, méltó partnere Szente Vajknak a színpadon. Játékában nyoma sincs erőltetettségnek – könnyedén hozza a karrierista, férjét irányító feleséget.
Egyébként nagy piros pont Benedek Mari jelmeztervezőnek is, aki elképesztő érzékkel találta el Sipos Vera ruhatárát, mely – a történet örökérvényűségéhez igazodva – egyaránt idézi a kilencvenes éveket, s állja meg a helyét a 21. században.
A prostituált Linda bőrébe bújó Tóth Angelika eddig kizárólag zenés darabokban játszott (Mamma Mia, A nyomorultak) a Madách Színházban, a Hatalmas Aphrodité az első prózai bemutatója, ami az első felvonásban valamelyest érződik is, azonban a második felvonásra megtalálja a hangját, visszavesz a túlzásokból, elpárolog az erőltetettség. A karakterében rejlő poénlehetőségeket szépen kiaknázza, erősen emlékeztet korunk rózsaszínben pompázó, Louis Vuitton-hamisítványt karján lóbáló, feltűnési viszketegségben szenvedő, műszempillával gazdagon megáldott nőtípusára – a néző végül örömmel nyugtázhatja, hogy a rá osztott szereppel (no meg a neccharisnyával, vörös combfixszel és falatnyi farmersorttal) Valló nem lőtt öngólt.
Apropó második felvonás: felgyorsulnak az események, röpködnek a korhatáros poénok, Hajdu István lubickol a vak jós, Teiresziász és Lenny apósa szerepében. Minimális testbeszéddel dolgozik, cinikus-humoros beszólásaiban van az erő, melyekkel az őrületbe kergeti a feleségét alakító Sáfár Mónikát. Habár a Lenny kisfiát alakító Molnár André Lukácsnak csak mellékszerep jut, korrektül helytáll a darabban, Nagy Balázs, Galbenisz Tomasz és Borbély Richárd több karakter bőrébe is belebújik – Nagy Balázs például könnyfakasztóan hozza a butuska pályaelhagyó bokszolót, nem kicsit erősítve rá a sportolókra aggatott sztereotípiákra.
Az előadás tánccal fűszerezett könnyed dallal ér véget, melyet az alkotók stílusosan egy rövidke Mamma Mia-nótarészlettel is megfejelnek. A Hatalmas Aphrodité jól mutatja, hogy hiába a modernitás, a technikai civilizációs forradalom, az ember még mindig nem a saját agyának és megfontolásainak útján halad, hanem szenvedélyétől hajtva, ösztöneire hallgatva alakít ki párkapcsolatokat. A színpadi adaptáció pedig bizonyítéka annak, hogy Valló Péteren három évtized elteltével sem fog ki Woody Allen művészete és speciális világlátása. Ez a darab jóval többet ad térdcsapkodós szórakoztatásnál, de tökéletes arra is, hogy egy-másfél órára kiszakítsa a nézőt a szürke hétköznapok taposómalmából, nem mellesleg kellemes kalandozásra hív egy slow-arcú, laptop- és tabletmentes világba, ahol az a legnagyobb király, akinek írógépe és vezetékes telefonja van, s ahol nem a Google, hanem a telefonkönyv az ember legjobb barátja.
