Wolfie

|

Peter Shaffer: Amadeus / Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

Olykor több előadás is fut egy időben, több előadás nyelvét is elkezdik beszélni.

A sok fiatal arc és pár jól szabott jelmez ellenére is van valami kopárság ebben az előadásban. Talán kezdéskor a kelleténél tovább szemlélhetjük a színpad bal felét uraló falábú fotelágyat a méter széles, áttetsző szalagokból álló függöny előtt. Talán kedvünket szegi, hogy az alcímben ígért muzsika („színmű sok zenével”) ellenére, bár időnként nagy erővel szól a hangszórókból egy-egy Mozart-opus, az egészet átható ritmus és zeneiség hiányzik leginkább az estéből. S talán mert Hargitai Iván, a rendező, s vele a csapat, semmit sem nyert azzal az ötlettel, hogy a könnyűkezű Shaffer tisztességes bulvárdarabját kivetkőztette csipkéiből, s Lábodi Ádám Mozartját csóró, kortárs értelmiségiként, farmeros, sapkás művészpalántaként, Ausztria császárát (Egyed Attila) és Salierit (Hirtling István) pedig fémes fekete öltönyökben hozta elénk. Abban van valami, hogy a magyar közelmúlt tapasztalata alapján, a kulturális adminisztráció másodvonalát nőkkel töltötte föl: itt a kamarás (Blaskó Borbála), a főintendáns (Závodszky Noémi) s a prefektus is az utolsó divat szerint vonagló szépasszony. Szó se róla, az utóbbi időben találhatók már női és vegyes páholyok is, de a Varázsfuvola vonatkozó témájú, erősen férfiközpontú motívumai miatt fölháborodottan csipogó hölgy-szabadkőműves sehogyan sincs a helyén. E közművelődési vezetőket elnézve azért jólesően érzékelhető a rendező „nagyszerű bosszúja élményével szemben” (Thomas Mann). Így működik a világunk. A három „venticello” (Tűzkő Sándor, Kozáry Ferenc és Kelemen István) mindegyik figurája életes, friss, pontos. Sok minden ki van találva ebben a produkcióban. Sőt, olykor több előadás is fut egy időben, több előadás nyelvét is elkezdik beszélni benne. Épp ez kavarja meg az összhatást.

Amadeus2 (1140x760)

Lábodi Ádám, Hirtling István

Az kezdetben kiderül, hogy itt nem lesznek hangszereket megszólaltató színészek. Ezért aztán minden billentyűérintés megtervezett takarásban játszódik, érzékeny technikusi segítséggel. Ennek ellensúlyozásaképp a kezdő percekben igazi zenekart vetítenek a függönylapokra, majd a zenekart nem látjuk többé, de látunk felhőket, tűzijátékot, látunk nyüzsgő, mostani bécsi utcát, s látunk szuperközeli arcokat, mert a narcisztikus Salieri, mintha bűnbánó videonaplót írna, kamerával veszi önnön gyötrődését, s nekünk mindezt kinagyítva adja át.

Amadeus12 (1140x760)

Domborúvá teszi a horpadékony előadást a fiatal testekből áradó biológiai erő.

Legnagyobb „kitalálás”, ami miatt az előadást emlegetni fogják, a bécsi udvart és az épp aktuális színész- és muzsikuscsapatot megjelenítő ifjú emberhad (a Nemes Nagy Ágnes Színészképzés vállig csupasz karú, feketébe öltöztetett fiai s lányai), s a fél tucat helybéli táncos foglalkoztatása. Blaskó Borbála koreográfiájának lényegét a többnyire egy helyben álló fiatal testek vergődő úszómozdulatai adják. A mindenkori helyzet feszültségét érzékeltetve, vagy az operai jeleneteket pantomimmá átalakítva, párhuzamosan játszanak le egy hol háttérbe vonuló, hol indokolatlanul előtérbe kerülő második cselekményt. Mégis, épp a tömegnek köszönhetően, időnként domborúvá teszi a horpadékony előadást a fiatal testekből áradó biológiai erő. Amit bravúrosan sikerült megoldani, az a legnehezebb feladatok egyike: Mozart vezénylési jeleneteit úgy koreografálták meg, hogy a dobogón, a közönségnek háttal álló Lábodi Ádám minden mozdulata taktusnak megfelelő, hidraformán eleven, s egyben szoborszerűen expresszív legyen.

Amadeus4 (1140x760)

Lábodi Mozartja csak úgy az utcáról sétál be a történetbe.

A látott estén a Constanze Webert, Mozart feleségét játszó Varga Gabriella tűnt legmagabiztosabbnak, leghitelesebbnek. Ruhájának ciklámen színe, ahogy komorul a történet, zöldre és sötétes kékre vált (jelmeztervező Kárpáti Enikő). Ő az, aki ha kellene, még énekelni is tudna, ezt kicsit meg is mutatja. S ő az, aki szervesen kötődik a főalakhoz, Lábodi Ádám vörös nadrágos, kockás sálas, gyűrött zakós, clownelemeket is hordozó figurájához.

Amadeus11 (760x1140)

Hirtling Isván, Lábodi Ádám      Fotók: Wágner Csapó József

Lábodi Mozartja csak úgy az utcáról sétál be a történetbe. Nem heherészik, nem vihog, nem repked, mint elődeinek java része. Egész viselkedése egy rajzmappát hordozó, introvertált iparművészetisre vagy festőtanoncra hajaz inkább, mint muzsikusra. De ez megszokható és elfogadható. A főhős nyáladzó kölyökkutyasága, etiketten kívüli, suta szabadsága többször nyilvánul meg a játékban, cuppanós kézcsókjai nyomát azonnal le is törli a hölgyek kézfejéről. Nem lesz lehetetlen, de rendezői robbantóerőre lesz szükség, ha Lábodiból a kecses férfiút kívánják majd egyszer előhozni. Mert súlya, az van. Wolfie, a saját tehetségétől megmámorosodott gyerekember, csapzott hajú, csapdába került oroszlánná lesz. Erővesztésének folyamán egyre több ruha hullik le róla, míg végül egy – egészen szegényszínházi – jelenetben, mely megint egy másik nyelv próbálgatását hozza, szinte krisztusi módra világol padlón kuporgó, mezítelen teste.

Hézagos a játék, sok a csönd és az üres pillanat, de mindenki dolgozik. A kelenföldi színésztanulók és a fehérvári színház közös tevékenysége pedig több mint ígéretes.

amadeus_web

Az előadás plakátja

CÍMKÉK: