Arthur Schnitzler: A Bernhardi-ügy / Örkény Színház / POSZT 2016
Vígjáték?? Annak elég zúzós. Be is tiltották gyorsan. Még a híres császári szerető, Schratt Katalin is hiába járt közben ez ügyben.
„Nem drámai a helyzet itthon, nincs drámai romlás,
de az egyharmad antiszemita is sok.”
(Hann Endre, Medián – 2015. március)
Schnitzler expressis verbis fogalmaz. Ascher is.
Gyorsjelentés távirati stílusban. Tömör kétórás színpadi látlelet. A betegség gyökerét kutatja. Márpedig az régebbről ered, mint elsőre gondolnánk. Diagnózis terápiás célra…
Az emberiség vesztésre áll. Ezúttal is? Merthogy arra állt a múlt század elején, amikor Schnitzler darabja született. Csak sokan nem vették észre a fenyegető jeleket. Vagy nem jól értelmezték. Schnitzler tűpontos helyzetjelentést ad. Meglátta merre tart a század. A közelgő rettenetet. Ascher Tamás előadása az Örkény Színházban minden klasszikus művészi értékével együtt elsősorban erkölcsi tett. Az „én szóltam” kényszere, magasrendű színházi tudással a színpadra téve.
Bernhardi professzor, a bécsi Erzsébet Klinika alapítója nem engedi föladni az utolsó kenetet egy fiatal páciensnek, aki egyfajta halál előtti eufóriában nincs tudatában annak, hogy haldoklik. Épp ellenkezőleg. Azt hiszi, hogy meggyógyult. Végül Bernhardi nem tudja megakadályozni a Szent Flórián-templom plébánosát abban, hogy a szegény lányt életének utolsó pillanatában szembesítse a valósággal. Teszem hozzá, a zsidó származású Bernhardi. (Nos, igen. Ott, az akkori Bécsben ez a fajta információ senki előtt nem titok. Közszájon forog. Cinikusan nyilvános.) El lehet képzelni, mi következik. Parlamenti interpelláció, a szélsőjobb támadásai, a professzor perbe fogása, meghurcolása…
Fojtott hangú, izgalmas, összetett előadás. Folyamatos erkölcsi dilemmára sarkallja a nézőt.
Für Anikó, Vajda Milán
Ehhez a dilemmához kínál vonzó kapaszkodót a különös gonddal összeállított műsorfüzet. Nemcsak megágyaz az előadás szellemiségének, de impozánsan továbbgondolja, árnyalja azt. (Szerkesztette: Ari-Nagy Barbara és Gáspár Ildikó, az előadás két dramaturgja.) Pompás kiadvány. Körültekintően válogatott idézeteivel betekintést nyújt a schnitzleri világ zord valóságába, mindemellett térben és időben látványosan kitágítja a mű alapmotívumát, azaz a kirekesztés mint társadalmi jelenség problematikáját, ezen belül pedig gazdagon árnyalja az antiszemitizmus bonyolult társadalmi kérdését. Pro és kontra. Idézi egyebek között az 1949-ben született francia filozófus, Alain Finkielkraut A képzelt zsidó című 1981-es művét, amelyben a második világháborút követő történelmi kor önvédelmi beidegződéseire, a zsidó áldozatiság kitörölhetetlen kényszerképzetére is reflektál a szerző. „E buzgó és magabiztos Kasszandrák szavának mégsem lehetett teljesen hitelt adni, amikor nagy hangon kijelentették: »Most aztán helyben vagyunk. Ez már a fasizmus! Benne ülünk nyakig, tévedés kizárva…« Csakhogy e baljós próféták mohó türelmetlensége túl nagy volt ahhoz, hogy igazán meggyőzőek lehessenek…”
Lehet gondolkodni.
A színház jelenidejűsége a jelen kérdéseit bocsátja megfontolásra. A nyilvánvaló válaszokat ne ott keressük. A kérdés pedig kényes. Milyen valós veszélyeket rejt, s lehet-e gátat szabni a társadalmilag így-úgy felszínre engedett fenyegetőzésnek. Torzítja-e a helyzet megítélését az attól való – történelmi léptékű – állandó félelem. A Bernhardi-ügy 1912-ben született, s a századforduló enyhén szólva is feszült bécsi közállapotait rögzíti. Akárhogy is, nem nehéz benne kísérteties párhuzamokat találni. (Fordította: Kertész Imre.) Olyannyira nem, hogy a jelen fenyegetettségére való reflexió mellett egy másik fontos kérdést is felvet. Mi az, ami nem érvényes benne korunkra. Mi az, amiben a társadalmunk – akár a látszat ellenére is – életképes. Mi az, amiről jól gondolkodik. Mi az, amiben van közmegegyezés. Amiben nem biztos, hogy vesztésre állunk. Mert a finkielkraut-i intelmek szerint túlzásba esni sem jó. Még ha ismerünk is olyan történelmi szituációkat, melyeket nem lehet eléggé eltúlozni…
Gálffi László, Mácsai Pál Fotók: Gordon Eszter
Maga a történet, Schnitzler saját bevallása szerint, merő fikció és – nem mellesleg – vígjáték. (Sose higgy a szerzőnek.) Vígjáték?? Annak elég zúzós. Be is tiltották gyorsan. Még a híres császári szerető, Schratt Katalin is hiába járt közben ez ügyben. Győzött az egyház. Az egyház, amely a katolikus egyházat jelenti, s amellyel a császár sem akart ujjat húzni.
(Szegény Bécs, nem volt elég neki Schnitzler, nyakába kapott egy Karl Kraust, később egy jól megérdemelt Thomas Bernhardot.)
Elcsépelt kifejezéssel alázat, de nevezhetjük tehetségnek is, ahogy az Örkény színészei belemennek a karakterszerepekbe. Reflektálatlan, naturalista színjátszás. Egytől-egyig. Für Anikó Dr. Ebenwaldja, Znamenák István Dr. Cyprianja, Csuja Imre Dr. Filitze, Debreczeny Csaba a bőrgyógyász professzor Dr. Tugendvettere, Polgár Csaba kórbocnok Adlere (!) vagy Vajda Milán mint a medikus Hochroitzpointner és a többiek. (Jó. A nevek vígjátékszerűek.) Gálffi László Dr. Flintje, aki szintén professzor, de ennél fontosabb, hogy közoktatásügyi miniszter, sokat elárul az egyre csiszolódó, generációkról generációkra szálló, aljasan kifinomult, örök érvényű hatalmi technikákról.
Schnitzler expressis verbis fogalmaz. Ascher is.
A kirekesztés mint a lusták fegyvere eleve veszteseket produkál. Többség, kisebbség – mindegy. Mácsai Pál kitágítja a szerepet. Az adott helyzeten túl az emberi viselkedés általános formáit kutatja. Nem áll be vesztesnek. Bernhardi professzora nem áldozattípus. Hivalkodástól mentes, öntörvényű, felnőttként viselkedő felnőtt, aki magától értetődően próbálja legyőzni a lét igazságtalanságait. Egyfajta magatartásminta. Nem csupán speciális használatra.
