Shakespeare: Macbeth / Színház- és Filmművészeti Egyetem
Az első hallásra szinte lehetetlen vállalkozás eljátszani a Macbethet három női és egy férfi szereplővel. A csatajelenetekben bővelkedő, több tucatnyi figurát mozgató tragédia, amely inkább a teremtés koronáinak kínál színészi lehetőségeket, nem feltétlenül eszményi terepe egy kamaradrámának.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem Padlásán látható produkció ötletesen oldja meg a kamarajáték miatt felmerülő problémákat, mert majd minden jelenet benne maradt az előadásban, ám majd minden jelenetből húztak. Igazi bravúr, ahogy az átműtött változat felkínálja a nézőnek a bűnhődés különféle stációit.
Hargitai Iván rendezőt ugyanis nem a hatalomváltás mikéntje, de még csak nem is Macbeth és felesége szövevényes kapcsolata foglalkoztatja. A furdaló lelkiismerettől a végsőkig meg- és elgyötört tudat aprólékos ábrázolása a cél. A bűn és bűnhődésből különösen az utóbbi volt a lényeges az alkotók számára. Azt sugallják nekünk, hogy ha már egyszer elindultunk a rossz felé vezető úton a semmibe, soha többet nem állhatunk meg, és főleg nem térhetünk vissza.
Magyarósi Éva látványtervező Macbeth koponyájának belsejébe helyezte a cselekményt. A nézők által körbeült játéktér mögé kifüggesztett, embernyi méretű zsírpapírokon a címszereplő tudatalattijának, vágyainak és rémálmainak lenyomatai láthatók. A színes rajzokon többek között a királyi pár többféle beállításban, a kalitka felé repülő, véres csőrű madár, dróttal átkötött hatalmas szív, és katonák faággal a fejükön. Skorpiók mászkálnak az agyamban, mondja a skót harcos a királlyá avatása előtt, és valóban, a színészek úgy csúsznak-másznak, néhol rohannak körülöttünk, mint egy kezdetben túlfeszített, később fokozatosan bomló agy széteső gondolatcsírái. A piros fények a tudat mindig más zugát világítják meg.
A négy fiatal színész az erősen mozgásközpontú játékban túlnyomórészt képes kifejezően, természetesen mondani Szabó Lőrinc klasszikus fordításának jambikus esésű sorait. Mindannyian több figurát is alakítanak, más előadás esetében ez nemegyszer problémás, ám most a szerepváltások könnyen követhetők.
Patkós Márton Macbeth-je legizmosabb pillanataiban vékony acélcsővel több tucatszor lesújt az alatta vergődő Duncan királyra. A Farkas Franciska alakította uralkodó már régen nem mozdul, de a másik újra és újra lecsap. Mindig az első gyilkosság a legnehezebb, utána már úgyis kiűzetünk a paradicsomból. Általában jellemző, hogy a szöveget egyszerű kellékekkel (szék, asztal, fekete szemeteszsák, piros gumikesztyű) megoldott hatásos képek egészítik ki.
Egyértelműen Varga Lili beszél a legszebben. Kiismerhetetlen, androgün színpadi személyisége akkor érvényesül, amikor Malcolm alakítója rezzenéstelen arccal közli, hogy micsoda pusztítást végez majd a közéletben, ha végre-valahára hatalomhoz jut. Rossz belegondolni, mi történik, ha valóban trónra kerül.
Kókai Tünde kevéssé tud meggyőző lenni, ám a lady őrülési jelenetét, amelyben az elhunyt gyermeke tetemét ringatja, szépen oldja meg.
A zárlatban Macbeth néhány nézőtől elkéri a székét, hogy az asztal köré barikádot építsen. Nagyot álmodott, nagyot mert, de a lélek sötét bugyraival nem számolt. Tudja már, hogy mindennek vége, mégis küzd és kitart a végsőkig, egészen addig, amíg a vasak át nem járják a testét.
A száz perces, krimiszerűen izgalmas egyfelvonásos kis időre sem engedi elkalandozni a publikum figyelmét. Mivel filmszerűen pergő és lendületes, ez az előadás nagyszerű lehetőséget teremthet arra, hogy a tizenévesek is bevezettessenek Shakespeare megunhatatlan világába.
