Arthur Miller: Istenítélet (A salemi boszorkányok) / Vígszínház / POSZT 2016
A Vígszínház néhol poénos, néhol kegyetlenül izgalmas Istenítélete megéri a szellemi és időbeli befektetést, hiszen az alatt az üres égbolt alatt játszódik, amely mindannyiunk számára oly ismerős.
A kizökkent világot helyretolni csak kevesek kiváltsága lehet
Bertolt Brecht, Dashiell Hammett, Elia Kazan. Első pillantásra nem sok közös pontot találunk az epikus színház kalandos életű teoretikusának, a hard-boiled krimik felejthetetlen szerzőjének, valamint A vágy villamosa, A rakparton, az Édentől keletre és más, a korszak szellemiségét meghatározó filmek rendezőjének pályafutásában. Hacsak azt nem, hogy mind a hárman álltak az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt, beszámolandó az esetleges baloldali, vagy durvábban fogalmazva kommunista múltjukról és kapcsolataikról.
Arthur Miller A salemi boszorkányok című drámája 1692-ben játszódik, az embertelenül szigorú kvékerek uralta Amerikában. Nincs karácsony, nincsenek testi örömök, a templomból nem megengedett a hiányzás, csak a hit közös, hogy a város lakói felépítik az új paradicsomot az úr dicsőségére. Valójában azonban nemcsak erről, hanem a kissé hisztérikus, jellegzetesen hidegháborús korszakról is szól a darab, az 1950-es évekről. Miller sem kerülte el a meghallgatást: a fő vádpont ellene az volt, hogy darabjának főhőseit, John Proctort és feleségét, Elizabeth-et a nemrégen kémkedés miatt villamosszékbe ültetett Rosenberg házaspárról mintázta. Nem volt ez akkoriban tréfadolog, hiszen sok művésznek, értelmiséginek kisiklott az élete, mert hosszú évekre feketelistára kerülhettek, arról nem is beszélve, hogy többen az öngyilkosságot választották a nyilvános megaláztatás és az egzisztenciális ellehetetlenülés miatt.
A salemi boszorkányoknak Istenítélet címen harmadszorra nekigyürkőző Mohácsi János rendező már annyiszor és teljes joggal megcsodált ellenpontozó technikája nagyrészt a Vígszínházban is hatásos. Látványos, mozgalmas tömegjelenetek, élőzenével kísért tablók váltakoznak intim duókkal. A boszorkánysággal megvádolt házaspár meghitt, egymástól búcsúzó kettősének jelenete közben hirtelen elsül a kétbalkezes Herrick börtönőr (Karácsonyi Zoltán végig nagyszerű alakítása) kezében a puska, a tárgyalás egy drámai pillanatában Cheever (Papp Dániel) a nagy kavarodásban odabilincseli saját magát a korláthoz, a felsorolást még hosszan folytatni poéngyilkosság lenne.
Azonban vannak olyan részletek is, amelyek nem működnek kellőképpen, elég itt csak az első felvonásban a Proctorék házában elhelyezett, minden színre lépő által használt lépcső rozoga harmadik fokát megemlíteni, amely jelenetszervező és humoros jelleggel bír(na), ha nem lennének fárasztóak a sokadik bejövetel után az állandó bukdácsolások, csúszások és botladozások.
Remete Krisztina jelmeztervező a hatalom embereit, a bírókat, a papokat felemás, konszolidált zakóra, és piros cipzáras katonai zubbonyra egyaránt emlékeztető öltözetekbe bújtatta, míg a salemi gazdálkodók által viselt sár- és földszínű rongyok, minden feltűnést kerülő ruháik plasztikusan jelzik az élesen szemben álló feleket.
Stohl András, Szilágyi Csenge
A szigorú rendezői kéz hiányában Stohl András szerepformálása ezúttal némileg egyszerűsíti John Proctort. Stohl nem először bújik hirtelen haragú férfi bőrébe, ám most nem tudja újrafogalmazni azt az utat, amelyet megjárva a férfiasság alá rejtett heves érzelmei előtörnek. Különösen az első felvonásban feltűnő, hogy csupán a rutinból fakadó, váratlan kitörésekkel próbálja (inkább kevesebb sikerrel) pótolni a színészi játék kellő árnyalatait. A zárlatban, a halálra készülve, megalkuvást nem ismerve már akadnak szép pillanatai.
Herczeg Adrienn Elizabeth, a feleség hálátlan szerepében láthatóan komoly energiákat mozgat meg. Ám ez a kihűlt asszony inkább az élő lelkiismeret testetlen szimbóluma, semmint hús-vér alak, holott az előadásnak jobbat tenne egy nő, aki legalább néhol küzd evilági vágyaival.
Némileg meglepő, hogy sokkal árnyaltabbaknak és kidolgozottabbaknak tűnnek az előadás mellékszereplői.
A szöveg és a nonverbális eszközök ritkán látható harmóniáját látjuk Péter Kata megrendítő alakításában. Az általa játszott Mary Warren, Proctorék szolgálólánya nehezen melegszik bele a beszédbe, amíg a szavakat keresi, engedelmesen simul keze a törzséhez, ám amint formálódni kezd ajkán a mondandója, a görcsösen széttárt ujjak élénk gesztikulációba, valósággal külön életbe kezdenek. A jólelkű, ám kissé együgyű lány, ahogy önmagát veszélyeztetve látja, rögtön a világba kiáltja, hogy már huszonegy éves. Az annyira vágyott felnőtti lét azonban nem védi meg az alapjaiban meghasonlott világ támadásaitól.
Lukács Sándor dr. Griggs szerepében kortalan clown és rezonőr. Az Arthur Miller drámájában nem szereplő általános orvos a szövegkönyvet jegyző Mohácsi János és Mohácsi István találmánya. Mindenhol ott van a háttérben, pálinkával próbálja gyógyítani a betegét, azonban előtte ő maga is alaposan meghúzza a butykost, majd meglepve konstatálja, hogy elfogyott a páciensnek szánt szíverősítő, az emberi életekről döntő tárgyaláson a bírói pulpitus mögött mélyül el a Bibliában, miközben messziről lerí csodálkozva érdeklődő ábrázatáról, hogy soha még csak kezébe sem vette a könyvet. Az arányérzék és az egyszerűség teszi emlékezetessé a körülötte lévő világra folyamatosan rácsodálkozó doktort.
Fotók: Szalontai Ábel, Vígszínház
Hasonlóan nagyszerű a kellemes orgánumú Fesztbaum Béla, aki olyan a társulatban, mint a futballpályán az ellenfél rohamait megállítani szándékozó védekező középpályás: nem mindig vesszük észre, de ha nem lenne, nagyon hiányoznának a csapatból a közbelépései és a szerelései. Ezúttal Danforth alkormányzóként maga a megtestesült hideg szenvtelenség, a megingathatatlan hitbeli meggyőződés, a kételyt akkor ismeri meg, amikor már minden késő. Mindig sajátos logika szerint folytatja a kihallgatást, éppen emiatt veszélyes ellenfél.
A Vígszínház néhol poénos, néhol kegyetlenül izgalmas Istenítélete összességében megéri a szellemi és időbeli befektetést, hiszen az alatt az üres égbolt alatt játszódik, amely mindannyiunk számára oly ismerős. A kizökkent világot helyretolni csak az igazán kevesek kiváltsága lehet, de néha egyszerűen nincsen, és nem lehet kiválasztott, mert nem engedik a körülmények. Ezzel a kínzó hiánnyal is szembesíti a nézőt az előadás.
