Dömötör Tamás: Titánia / Stúdió K Színház
Vicsorgó, megoldást és büntetést álmodó történet ez, mely egy embertelen berendezkedésű képzelt társadalom végvonaglását ábrázolja.
Pallagi Melitta
Nemzethy népszínműként határozza meg a művét Dömötör Tamás, aki a produkció szövegírója és rendezője is egyben. Nem mindenki kezdi az estét a szórólap böngészésével, de ha előadás után találkozik vele, akkor is méltányolni tudja a műfaji besorolást. Az utóbbi évek intézmény- és szervezet-elnevezési gyakorlatának köszönhetően sikerült oly mértékben elkedvetlenednie a közéletnek, hogy az első szóhoz egyfajta puffadásos rosszullét érzete kapcsolódjék, té-há-ipszilon nélkül írva is. Suskus, lenyúlás, hálózatosított nyerészkedés fogalma tapad hozzá, s már alig is emlékszünk a hajdan hozzá társuló kihúzott derék, vagy szelíd melldöngetés jóleső pozíciójára.
A központ által való totális meghatározottság, centrális irányítás működteti azt az országot, melyről a történet a címét nyerte. A Titánia név tudniillik nem csupán egy vélhetőleg Shakespeare-kedvelő szülőktől származó, pillanatnyilag még egészséges, nyolcéves kislányt jelöl, de így hívják magát a birodalmat is, mely elvárja polgáraitól a titánok erejét és tűrőképességét. Könyv- és filmsikerek bizonyítják, hogy korunk szerzői rég nem az optimálisan működő emberi közösségek által lakott, képzeletbeli, boldog Utópiát ecsetelik műveikben, inkább – Huxley, Orwell, Bradbury és Atwood nyomain indulva – rémtársadalmak víziójának fölrajzolásában lelik keserű örömüket. Az utóbbi évtizedek ilyesfajta disztópiái hovatovább a népköltészet hajdani ijjegető meséinek funkcióját kezdik betölteni.
Sipos György, Lovas Dániel
Dömötör Tamás képzelt országának miniszterelnöke 141 éves. Azért tudott ily sokáig életben maradni, mert az orvosok időről-időre kicserélik a legfontosabb szerveit. A kasztokra osztott lakosság legfelső rétege, az 1. kasztbeliek intézik az országos ügyeket. Mi most a propagandaminisztérium vezetőjének (Lovas Dániel), s okoska feleségének, Cilinek (Pallagi Melitta) dolgos éjszakájába látunk bele. A nőn zöld, a férfin fekete, katonai szabású egyenruha, s mindenkin bakancs. Hatalmas képernyő előtt ellenőrzik a televíziós ráhatások esélyeit, egyszerre megvetve és értékelve a népnek szóló „émelyítően tökéletes” megoldásokat. Pártos szívükhöz nem férhet kétség.
A nagyon szerény berendezésű, szűk lakás-irodába a Stúdió K-ban szokásos Ráday utcai bejáraton át váratlan vendég érkezik. Egy náluknál is beavatottabb, alighanem titkosszolgálati beosztással is bíró régi barát (Sipos György) hozza a hírt, hogy ugyan tüdő és vese van már a szükséges elnöki transzplantációkhoz, hisz a nép boldogan adakozik, de kéne még egy máj is. Azt már csak a férjnek mondja el, hogy sajnos, a vizsgálatok szerint egyetlen donor van, aki ezt a májat fölajánlhatja, s ez a propagandaminiszter egyetlen leánykája, Titánia. De nyugalom, kap a gyerek majd egy szintetikus májat, amivel tíz vagy akár húsz évig is elélhet.
Az ifjú miniszter a szócsata végén hajlik a gyermek feláldozására, ám az asszony skype-on bejelentkező kollégái révén véletlenül rájön, mi készül, s keresztbe fekszik az akciónak. Illetve csak azt hiszi, hogy keresztbe fekszik. Az egyik képi hívás már a kiválasztottság miatt örömmámorban úszó, nyugdíjas nagyszülők között visongó kislányt mutatja: „Anya, téged is szeretlek, de az Elnököt még jobban szeretem”. A vég azonban kiszámíthatatlan.
Az eddig bejátszott felvételek az elhíresült Barackfa-dalt, s annak különböző felvételeit hozták zavaró közelségbe, s egyéb népművelői és honvédelmi szándékkal eltelt, egyre abszurdabb, lehalkíthatatlan politikai reklámanyagok pörögtek. A vég felé a telefonoktól fényes tüntető tömeg jól ismert képeit látjuk „szerepbe emelve”, azzal a magyarázattal, hogy a nép már ünnepli a kis hőst. Aki nemigen néz tévét, az menet közben riadtan találgathatja, hogy egy-egy felvétel dokumentumanyag-e, vagy már a rémrajzolathoz készült új alkotás. S abban bízik, hogy ez utóbbi. Több, eddig tán nem is észrevételezett dokumentumot követnek úgy fiktív bejátszások, hogy észre sem vesszük a borzalom kiteljesedését. Hol a határ a megélt valóság és a rémlátások között? Nyakó Júlia, Ambrus Asma, Anger Zsolt, Horváth Károly, Spilák Lajos és Berta-Kopasz Éva látható a bejátszásokon, a video Vella Péter, a film Molvai Norbert munkája.
A cím alatti meghatározás második szava a népszínművek közé sorolja a játékot. S bár szó sincs itt dacos kismagyarok műdalok által körített érzeményiről és cselekedeteiről, valami érezhetően népies, sőt, népi alkotóerő jelenléte kimutatható az előállított műben. Mintha a hajdani csasztuskák túlélést lehetővé tevő vigyora, s a káromkodások ráolvasó dühe munkálna itt. Afféle dramatikus iparművészet ez, mely hasonlóan a fogható matériát megmunkáló hétköznapi alkotókhoz, azt építi bele a formálódó készítménybe, ami keze ügyébe esik. Itt most térben és időben születik valami: a jelen hordalékának beépítésével jön létre egy színjátékos folyamat. A népköltészet legszebb darabjait a teremtő feledés csiszolta remekké, úgy, hogy a közösség jóízlése kiejtette a gyengébb részeket. Tulajdonképpen pech, hogy itt aligha van esély a feledésre, a kihagyás kreatív folyamata legfeljebb egy újabb mű esetében érvényesül majd.
Újkori ijjegető mese
A mosott agyú házaspár, akik féltő gonddal válogatják a legbornírtabb propagandaanyagokat, és a fontoskodó, titokzatos barát, íróilag a rajzfilmek egyszerűségével ábrázoltatnak, színészi megformáltságuk pedig az elmúlt évtizedek vezető amatőr együtteseinek játékstílusára emlékeztet. Mikor ez a politico-fantasy, ez az újkori ijjegető mese eléri saját legmagasabb pontját, az anya, Euripidész szövegét idézve, mint Klütaimnésztra zokog Agamemnónnal szemben, s szembefordul a gyermekét feláldozó apával. Megszólal az Iphigeneia Auliszban idevágó részlete. Alighanem az volt a rendezői terv, hogy e pillanatban fölszálljon a darab, de sajnos, inkább csak beszakad az építmény, s minden leáll a nehezen hallható klasszikus monológ idejére. Pedig igazán szép a kirajzolódó dramaturgiai párhuzam az itteni titkosszolga és a klasszikus történetben szereplő Menelaosz konspirációit illetően is.
Vicsorgó, megoldást és büntetést álmodó történet ez, mely egy embertelen berendezkedésű képzelt társadalom végvonaglását ábrázolja. De megformáltságát illetően kevésnek bizonyul az önálló mű létrejöttéhez szükséges, míves áttétel. Olyan sok, túlságosan is ismert, megemésztetlen mozzanat van benne, hogy a produkció összefoglaló gesztusa leginkább a káromkodáshoz hasonlítható. A tehetetlen káromkodás a lényege. Ám ne becsüljük le a szavak jelentőségét. Több, mérésekkel igazolt kísérlet bizonyítja, hogy ha a fájdalom pillanatában eleresztünk egy ráolvasó átkot, gépekkel kimutathatóan csökken a kín pillanatnyi érzete. Nem is olyan kevés ez. Legalább – egy kis ideig – nem fáj.
