TESZT 2018
A XI. TESZT, summa summarum, nem tudta hozni a X. színvonalát. De erre számítani lehetett.
A mi osztályunk Rendező: Guelmino Sándor
A tatabányai Jászai Mari Színház A mi osztályunkja volt a legprofibb alkotás számomra a fesztivál mezőnyében. Ez az előadás is a nézőpontok és az abból származó cselekvések megértésére épít. Ezeket a látásmódbeli különbségeket és mégis közben a történet összetettségét a színészek nyers profizmusa tartotta egyben. Ugyanakkor olyan cizelláltsággal valósították meg a szerepeik által megkívánt fordulatokat, hogy a nézőt is morálisan bele tudták vonni az egyáltalán nem egyszerű kapcsolatokba. Már önmagában a díszlet időtálló atmoszférateremtő ereje megadta az előadás hangulatát. A tornatermi környezet, a bordásfalak, a szekrényugrás kellékei, a kötél, a gyűrű vagy az öltöző, no és persze a zuhanyzó, mind olyan bútorok, kellékek és terek, melyek nem öregednek az idők során. Egyfajta folytonosságot is hoznak, hiszen hány és hány hasonló osztály használja ezeket egymás után. A tornaterem a közösség tere is egyben. Ugyanakkor, ha úgy vesszük, kínzóterem, ahol saját fizikai ellenállásunkat haladjuk meg, vagy haladtatja meg velünk a hatalom, ilyen esetekben a tornatanár. De hát emlékszünk még arra, hogy minden totalitárius hatalom az ifjúság testmozgásában és egyidejű szellemi képzésében látja a jó alattvalói sors biztosítékát. Tehát az így berendezett díszlet (Fekete Anna elképzelése) kitűnő teret biztosított a színészek számára. Ők persze meg is mutatták, mit tudnak. Guelmino Sándor rendező interpretációja a most 63 éves Tadeusz Słobodzianek mesterművét, ha lehet, még mesteribbé tette. Az apák bűneivel szembenéző generáció egy kisebb szegmense, ha megkésve is, de elérte a lengyel történelmet. Így Słobodzianeken keresztül megértjük, hogy a XX. század lengyel történelme sem lehet két színnel megfestve. A pirosnak és a fehérnek ugyanúgy megvannak az árnyalatai. A véres háborús időszak ugyanúgy botrányos és kisstílű emberi fordulópontokon nyugszik vagy bukik, mint az állítólagos béke időszakának történései. Szóba kerül itt a vallási és etnikai szegregáció, az első szerelem, a féltékenység, a hatalom, az elállatiasodás, a morális lét, az identitás éppúgy, mint a folytonosságot továbbgörgető bosszú tematikája. Kitűnő volt a tatabányaiak vendégjátéka. Színészeiknek dicséret és megbecsülés jár.
Near Gone
Az ezután elemzendő Near Gone sokak számára tetszetős volt, de őszintén szólva nekem nem ragadta meg különösebben még a figyelmemet sem. Ismétlődő mozzanatai, a Kusturica-filmek zenéjére többször is egy helyben szaladó bolgár nő, Katherina Radeva története nem nyűgözött le. Ha vannak nemi alapú különbségek, ez a darab némileg megmutatta ezt, hiszen a közönség női tagjait igen megérintette a történet, amely egy kislány elvesztésének lehetőségéről szólt. Vagy legalábbis az, hogy a végén a színpadra szólították azt a valóságos kislányt, aki az életbe visszatért. Az előadás másik, férfi szereplője, az angol Alister Lownie először hozzám hasonlóan az értetlent játszotta az ismétlődő, egy helyben futást tartalmazó jelenetek kapcsán. Aztán, követve az utasításokat, elindult a szerepcserén alapuló megértés keskeny mezsgyéjén. Ez a fajta mozgásba öltött átalakulás lehetett az, ami a közönség nő tagjait megríkatta, no meg persze az élő kislány behozatala. De mindez rám nem nagyon volt semmilyen hatással. Mondhatni unatkoztam.
Macho Men
Mint ahogy a balkáni háború hatása által is megérintett fiatal férfiak attrakciója sem győzött meg teljesen, bár kétségkívül elfogadtam, hogy a maguk fiatalos sármjával megpróbálnak elénk tárni olyan követelményeket, amiknek ők nem felelnek meg. Milyen az igazi férfi? Mik az elvárások feléjük? Ki várja ezeket el? A Macho Menben nem csak a zord apa idéztetik meg. Hiszen a papák a fronton (sokszor a munka frontján) vannak. Hanem az apa nélkül felnövő férfigeneráció, akiket gyakran nők nevelnek fel – ahogy nézem, átvéve a férfiszerepeket, és a társ miatti aggódás folytán, a férj pótlásaképpen még harcosabbra nevelve a gyerekeket. De talán pont az anyai kedvesség hiánya mintha kialakított volna ezekben a fiatal férfiakban valami humanista jelleget. Olyat, ami szembehelyezkedik a háborús idők veteránjainak sovén és nacionalista világban állásával. A lényeg, hogy önállóan gondolkodnak, hogy minden agymosásnak ellenállnak. Nemcsak a szülők oldaláról jött nyomásnak, hanem mivel reflektálnak a politika által felmutatott normákra, reflektálnak az egész balkáni macsó felfogásra. Örülök Migela Bogavac és Vojislav Arsić rendezők árnyalt gondolkodásának, hogy nem akarták egyszerűen férfiügynek tekinteni a macsóságot, és hozzávették az asszonyi hozzáállás kérdését és az anyaságot.
Zrenjanin
A Zrenjanin, a szintén szerbiai Toša Jovanović Nemzeti Színház előadása ideológiailag rokonítható a Felhő a nadrágban szellemiségével. A múlt, ahol a szakszervezeteknek még hatalma volt: erre épül a Zrenjanin. Ketten, egy fiatal aktivista filozófus, aki mellesleg egy politikai hatalmasság fia, valamint Argentínáért rajongó társa megpróbálják megállítani a város gyárának bezárását. Tito után vagyunk. Az oligarchák évtizedében. A munkásság öntudatra ébredése a tét, azaz, hogy megvédjék a gyárat az elkótyavetyéléstől. Aki látta már Almási Tamás vagy Schiffer Pál monstre dokumentumfilmjeit a Videoton, illetve az Ózdi Acélművek privatizálásáról, az tudja, miről van szó. Aki viszont nincs tisztában ezekkel a dolgokkal, annak lehet, hogy a Zrenjanin nem tudta kellőképpen elmagyarázni, hányadán is állunk. A Jugoszlávia-nosztalgia, az oligarcha-irányítás és a nép szavának fontossága ugyanúgy megtalálható persze az előadásban. De kérdés az, hogy érdeklik-e mindezek a ma emberét. Kéne. Kétségtelen. De a történet mégis félrevisz kissé az Argentína-imádatban élő transznemű szereplő irányába. Ez a kanyar nyilván értelmezhető egyfajta szimbólumként, mégis azt kell, hogy mondjam, kissé elsatírozza az eredeti témát. Pont azt, aminek aktualitását pedzegeti Boris Liješević rendezése ebben a gazdasági oligarchák által irányított világban.
Végre egy igazi kísérleti színház, az olasz Marco Chenevier agyszüleménye, amelyben a szerző maga is játszik, és ahol Alessia Pinto a segítsége. Az alapötletet egyértelműen a Kubrick-film, a Mechanikus narancs adta. Tejfehér díszlet, narancs, tej és némi kínzás. A bejáratnál kiosztott papírzacskóban egy narancs, egy papírgalacsin, egy lap, melyből papírrepülő hajtogatható és egy tejkaramella volt. A kezdeti bemelegítések szakaszt ezennel át is ugornám. Szépen vezettek be a kísérleti, vagy ha tetszik, részvételi színház szabályaiba az előadók. Igazándiból a megvesztegetés és a tortúra nézése, elviselése, illetve támogatásának kérdése volt az, amire az alkotók kíváncsisága irányult. Eddig még ennyire keletre nem merészkedtek, mint a későbbiekben mondták. Elképesztette őket nálunk, hogy egyáltalán eljutunk a kínzás fázisáig. Nyugaton ez messze szokatlan. Most sem a humanizmus vészcsengője szólalt meg azokban, akik meg akarták akadályozni Alessia megkínzását (narancsot facsartak a szemébe), hanem inkább a női szereplővel való azonosulás. Ezért is volt érdekes számomra, hogy a megfelelő narratív ponton a férfiak a helyükön várták meg a fejleményeket, a nők viszont előreszaladva próbálták naranccsal eltalálni az Alessiát vegzáló Marcót. Persze vajmi kevés sikerrel. A repülő narancsok inkább a lányt találták el, aztán a semmit, és néhány valóban súrolta a kínzót is. Erre már csak hab volt a tortán a nézőtérről a színpadra bedübörgő két kritikus asszonyság, akik cirkuszi módon elcsúszva a kiömlött folyadékon, hatalmasat ollózva a levegőben, egymás után nyomtak egy-egy bombát. Ezzel az attrakcióval véget is vetve ennek a színpadi kísérletnek. Aki nem hiszi, nézzen rá a videómegosztókra. Biztosan fent van már.
A Coming out. Homage to P. P. Pasolini Szabó Kristóf látomása volt, Adrián Castelló előadásában. Pasolini-idézetek, Obama-beszéd, Video-Art and Mapping (na, ezt kikérem magamnak – a silány fogalmának az űrig való kiterjesztése), kereszténység, identitásproblémák, önvallomás, pipiskedés, egy le nem fordított német dal, ami, mint kiderült, megadhatta volna az előadás kulcsát, drag queen állapot, valamint a tömény unalom, amit mindez kiváltott. Szabó Kristóf és José Sánchez koreográfiája a díszlet alatti bujkálásban és a magassarkúban való vihánc-ugrándozásban ki is merült. És a végső kép a falra kivetített tapasztalás, a föld különböző pontjain élő homoszexuálisok vegzálása mint statisztikai adat. (Szomorú tények versus a főhős vidám és szertelen élete, önmagával való megbékéltsége.)
Bár az előadás utáni szakmai beszélgetésen nagyon értelmes kérdés nem hangzott el, a rendező sem tudta igazán elmakogni, mit is szeretett volna ezzel a látomással. Egy fix, hogy tőle nem lehetett elvenni a szót, illetve a mikrofont. Nem csoda. Hiszen éppen azon volt, hogy ebbe szónokolva saját egójának állítson katedrálist. Egyébiránt megsemmisítő mondatain kacagtam egy keveset, akárcsak kétségbeesésemben az előadásán. Lett volna mellékesen a beszélgetésen megszólalók között egy önjelölt Pasolini-szakértő, de annak a kezéből az ezt követő előadás, a Queendom fiatal színésznője nemes egyszerűséggel kicsavarta a mikrofont, és gáláns gesztussal elitizmussal vádolta, majd szinte elküldte a fenébe. Ilyen is volt.
Queendom
Persze az előbbi jelenetet lehet, hogy még a szerepben maradás szülte. Hiszen a Queendom vadsága, nyersessége, kitárulkozó mivolta tényleg elütött a többi előadásétól. Veronika Szabó (nem én írom el a nevet) rendezése a feminista mondanivalók összesűrítésén alapul. A bemelegítés alatt a háttérbe vetített videón gimnazista lányok verekedése, rokolyás asszonyok tánca és még sorolhatnám. Addig a lányok fizikai és lelki felkészülése zajlik, és egy sisterhood-os ölelkezés és simogatás. Egy random üvegezéssel indul a show, aztán már jön is a teljes kitárulkozás. A lányok megmutatják magukat. Fedetlen testük által nyerünk bepillantást abba, hogy mennyire sokféle értelmezést kaphat a női test: megannyi reakció, megannyi rácsodálkozás. Legalábbis a férfiszem nézőpontjából. Kinézve női társaimra – amit látok, mosolygás, azonosulás, tisztelet és kíváncsiság. Az előadás érdekessége, hogy ezt is untam kicsit, de képeiben mégis sok minden megragadt, holott nem túlozták el benne a vizualitást. Hacsak a meztelen lányokat nem veszem annak. Mert akkor igen. Mindenesetre érdekes stációkban mutatják meg az általános elvárásokat, a férfiszemek vetkőztető szerepét, az eltárgyiasulást, az egymás közötti küzdelmeket ugyanúgy, mint a test elfogadását vagy az egymás megértését. Érdekes volt, ahogy a lányok a szakmai beszélgetés során megnyíltak, és mindannyian egyenként a színpadi meztelenségről nyilatkoztak, illetve, ahogy arról beszéltek, hogy mennyire másként látják ezt a showt a nők és a férfiak. Így magam is el fogok olvasni egy átfogóbb elemzést valaki olyantól, aki látta az előadást, nő, és ilyesmiről is írogat. (Kíváncsi vagyok például, hogy hogyan élte meg a színpadi eseményeket a játéktérhez közel ülő Köllő Kata vagy Ugron Nóra.)
Végezetül a Szkéné Színház Háy János-adaptációjára térnék ki. Mucsi Zoltán szinte egyedül nyomja végig a több mint kétórányi játékidőt. Katona László, Ilyés Róbert, Moldvai Kiss Andrea, Molnár Gusztáv csak azért kellenek a Nehézben, hogy színesítsék a Mucsi által felvállalt kezdeti karaktert, a borászatot tanító egyetemi tanárt, vagy ahogy a diákok hívják, „laza tanár urat”.
Mind a borozói jelenet, mind pedig a tanszékvezetővel folytatott irodai beszélgetés csak előhívja az egzisztenciális túlélő piás sértődöttségét. Egyetlen nap az, amikor hősünk megcsúszik és elkezdi zuhanását. Ugyanaznap veszti el állását és családját is. Ez persze egy hosszú folyamat végstádiuma. Nem vette ugyanis észre, hogy eljárt felette az idő. A félmámorban töltött évek a kezdeti sikertelenség elfedésére voltak hivatottak. Az egykor tehetséges tanár ugyanis nem tanult meg jól angolul. Ez okozza helyzeti hátrányát, mely bezárja saját kis világába. Ebbéli sértettségében azt sem veszi észre, hogy a családja is kihátrál mögüle. Felesége a gyerekek beleegyezésével rakja ki a házból, ők új életet kezdenek. A Mucsi által hozott figura pedig visszakényszerül az egykori szülői házba, ahol szegénységben élő anyja (Lázár Kati szótlan, de sokatmondó játéka) mellett válik végzetesen is önpusztítóvá.
A keserves emberi sorsra épülő történet drámaiságával rázza meg a nézőt. Mucsi jól hozza a szerepet, de a rejtett poénok mindig előhívják a nézőkben azt a fajta elvárást, amit Mucsi az életművében már maga köré épített: a nevettetőét. Így érezhető volt a temesvári nézők zavara, mikor felröhhenni engedi őket a szöveg és a játékmodor, ugyanakkor nagyon hamar vissza is fordulunk a nyomorúság drámai megfogalmazásaiba. Valami nagyon szomorúba. Olyanba, amilyet már láttunk, ismerős, sőt, amilyenek magunk is lehetünk egyszer. Hiába, nem könnyű lépést tartani a rohanó világgal. Az előadás elején meglévő nagyvárosi miliő ugyanúgy érződik, mint a falusi bezártság az utána következőkben. A vetítés gyatraságára most nem térnék ki különösebben. De jobban jártunk volna, ha az ominózus hídról valóban ledobunk egy kamerát. Ahogy az előadás végén megelevenedő Lázár Kati sem hozza az addig pillantásaival, sóhajaival megjátszott aggódást, a fia miatt őszülő anya világát. Megkönnyebbülése és reakciói alapján már ő rontotta el nevelés közben a főszereplőt. De erről igazán nem szól az előadás. Csupán dramaturgiájában érezhető erőteljesen ez a szétcsuszamlás. Erre mellesleg nagyon is passzolnak Dresch Mihály futamai. A Nehéznek tehát ugyanaz a hátránya, mint ami az előnye is. Hogy a főszereplője Mucsi Zoltán.
Végezetül szólnék arról is, hogy az ebben az évben összehívott szakmai plénum hogyan töltötte be a neki szánt posztot. Milyennek is gondoltam és érzékeltem a szakmai beszélgetéseket. Mint említettem, az előző években Upor László volt ebben a szerepben, most a Revizor kritikai portáltól érkeztek szakemberek. Amit mindenekelőtt megemlítenék, hogy a magyarországi kritikusok ezen az interrégiós fesztiválon nem mérték fel, hogy ez itt most nem Magyarország, hanem Románia. Hogy Erdélyben más is érdekelheti az embereket, mint Budapesten (ahol leginkább csak Orbán Viktor). Az erdélyi magyart bosszantja az, ha a külföldi előadásokat nem a romániai (ha már), hanem mindegyre a magyarországi felhozatalhoz, helyzethez viszonyítják. Nem hiszem, hogy akarattal tették ezt a moderátorok, de erre azért néha odafigyelhettek volna. Nem beszélve arról, hogy ezek mégiscsak szakmai estek. De tudom, „minden politika”. Örömmel vettem volna a moderátoroktól példának okáért a Pasolini-életmű ismeretét vagy a Mechanikus narancsra való utalások felismerését, de mivel a film nem igazán szakterületük, csak finoman csóválhatom meg a fejem.
Persze könnyű a pálya széléről bekiabálni, ezt elismerem. Nem biztos, hogy jobban csinálnám, vagy sokan mások jobban csinálnák.
A XI. TESZT, summa summarum, nem tudta hozni a X. színvonalát. De erre számítani lehetett. Odamentünk. Végignéztük. Voltak jó és kevésbé jó élményeink is. Még annyit, hogy ha az újságírónak szemére vetik is néha, hogy „etetik” a fesztiválokon: én lenyelem. De akkor már tényleg lehetne változtatni kicsit a temesvári étkezde felhozatalán. (Ide is találnék idézetet A tanúból.) A fesztivált szponzoráló Bosch cégnek pedig innen a klímás árnyékból izenem, hogy tudom, hogy a skandinávokat ebben az évben elérte a hőhullám, és az üres piacra feni a fogát az összes versenytárs. De azért pár légkondicionálót igazán felajánlhatnának a színháznak, ha már a logó kint lengedez reklámnak. Bár a márkajelzéses fehér műanyag legyezők is jól jöttek, nem vitás. Sőt, még olykor passzoltak is ahhoz, ami a színpadon történt, és úgy hívunk, abszurditás. De mégis. Remélem, a következő TESZT, ahogy a leírtakra is, erre is talál majd eggyel jobb megoldást.
Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, 2018. május 20-27.
